Ilyen kérdések fogalmazódtak meg bennem, mikor Kazincbarcika-Felső felé tartottam júniusban, egy hétfői emlékező istentiszteletre. Az istentisztelet után az is eszembe jutott, hogy pünkösdi számunk már megjelent, legközelebb pedig csak októberben veheti kezébe a következő számot az Olvasó. Hogyan is lesz aktuális ez az írás akkor? Októberben hogyan lehet „friss hírként" olvasni, hogy június elején annyian gyűltek össze Trianonra emlékezni, és az emlékezésben Isten Igéjét, szavát keresni, hogy alig-alig fértek el a templomban? Hogyan lehet aktuálissá tenni azt, ami egyébként felemelő, megerősítő élmény volt...? Úgy, hogy ez az ünnepség része a gyülekezet életének, előtte is, azóta is összegyűlnek minden nemzeti ünnepen, legyen az március 15. vagy október 6. Úgy, hogy határon túlivá tett gyülekezetek képviselőivel nem ezen az egy alkalmon találkoztak csupán, de a testvérgyülekezeti kapcsolatokat folyamatosan ápolják.
A Trianoni megemlékezésen Kazincbarcika-Felső gyülekezetében néhány órára nagynak éreztem magam. Nagynak és erősnek magyarként, reformátusként, a hitvalló 90. zsoltárt énekelve magyarországi és határon túlra kényszerült keresztyének közösségében. Nagynak és erősnek, mert ahogyan Kolumbán Gábor lelkipásztor fogalmazott, nem sikerült teljesen a trianoni elképzelés: nem törlődtünk ki a történelem lapjairól, nem szűntek meg közösségeink, a testvérgyülekezetek tagjaival kibővült emlékező gyülekezet pedig önmagában is bizonyítja, hogy létezünk és összetartozunk. Az igehirdetésben Erdélyi Géza, a felvidéki reformátusok püspöke is arra figyelmeztetett: a puszta kesergés, emlékezés nem jelent kiutat. A Lélek vezetésével az Ige által találunk csak gyógyulást, ez pedig cselekvésre sarkall. Nem a politikusoktól kell várni a megoldást, hanem kinek-kinek a maga helyén kell megtennie, ami rá bízatott. A takargatás, felejtés vagy síró emlékezés nem teremt igazságot, békesség pedig igazság nélkül nincsen. Az igazság alapján, az igazság nevében kell cselekednünk az egységért, és így lesz lehetőségünk ezt az egységet ünnepelni, elindulni a gyógyulás útján. Gazda István esperes arra hívta fel a figyelmet, hogy bár vasárnaponként bizonyára sok helyen megemlékeztek Trianonról, a Kazincbarcika-Felsői Gyülekezet az, amely külön alkalmat szentelt ennek. Felemelő volt a határon túli közösségek nevében megszólaló lelkipásztorok szavait hallgatni: létezünk, mindennek ellenére élünk, és nem adjuk fel soha. A nagy tömeg és meleg ellenére - hely már a karzaton sem volt - a gyülekezet figyelmesen hallgatta a szívhez szóló énekeket, a zenét, mely nem csak az értelmet képes megragadni, hanem valami sokkal többet közöl a lélek, az érzések számára is. A templomi alkalom után közös koszorúzás következett annál a kopjafánál, melyen egy egyszerű felirat áll: „minden magyarokért"...
Ezt a kopjafát tíz évvel ezelőtt állították azok kezdeményezésére, akik a kilencvenes évek elején települtek át Erdélyből Kazincbarcikára, munkát, lakóhelyet (talán otthont) találva. Ők azóta is tudnak egymásról, segítik egymást. A gyülekezeti tagok számára tehát természetes, hogy közösségben érzik magukat más vidékekről származó reformátusokkal.
A testvérgyülekezeti kapcsolatok is természetes módon alakultak ki a határon túli gyülekezetekkel. Az első ilyen kapcsolat a felvidéki Hanvával jött létre, akinek lelkipásztorával Kolumbán Gábor sárospataki diákként ismerkedett meg. Ugyanilyen személyes ismeretség volt elindítója a szlavóniai Harasztival való kapcsolatnak. A Szatmárnémetitől 25 kilométerre levő Dobráról pedig egy presbiter települt át Kazincbarcikára, általuk alakult ki a gyülekezeti kötődés. Ezekkel a lelkipásztorokkal, közösségekkel nem a közös kesergés köti össze a gyülekezetet. Nem sírnak december 5. fölött, hanem megpróbálnak együtt úgy tenni, mintha nem történt volna meg: egymást számon tartani, egymást támogatni. Megjelennek egymás templomaiban ünnepek alkalmával. Ez persze nem jelenti azt, hogy az istentisztelet elveszítené lényegét. Középpontjában nem a nemzeti kérdések állnak, nem a politika, a prédikáció ugyanis nem lehet más, mint Isten Igéjének hirdetése. Az más kérdés, hogy megemlékezések, kulturális műsorok helyet kapnak ezeken az alkalmakon. Ebben nagy segítség, hogy Kazincbarcikán van egy versmondó kör, amelynek tagjai szívesen segítenek. Ezekre a közös ünnepi alkalmakra nem csupán a vasárnapi gyülekezet tagjai járnak szeretettel, de a polgári érzelmű emberek is általában eljönnek a városból. A gyökerek keresése ugyanis összekapcsol, hiszen gyökereinkben benne van a keresztyénség, és a haza- és nemzetszeretet. Ezen felül pedig nagyon fontos, hogy együtt legyünk, amikor örömünk van, és akkor is, amikor emlékezünk.
Természetesen nem „csak" a nemzeti ünnepek adnak alkalmat az aktív gyülekezeti életre. November 17-én és 18-án Csiha Kálmán püspök úr tart evangelizációs alkalmakat, amikorra reménység szerint befejeződnek a templom felújításának munkálatai. A falak ugyanis salétromosak, és belső festésre is nagy szükség van. A gyülekezeti tagok aktívak, lelkesen adakoznak a közös célok megvalósítása érdekében. Egyébként is sokat vállalnak: mindenki a maga „civil" életében keresi, hogy hol, mit, miben tud segíteni.
November 10-én jótékonysági bált is rendeznek, melynek bevétele szintén a templomfelújítást támogatja. Ennek az eseménynek több haszna is lehet. Vannak persze, akik azért jönnek, mert jó a zenekar, de olyanok is, akik így kerültek közelebbi kapcsolatba a gyülekezettel. A lelkipásztor azonban hangsúlyossá teszi: fontos megtalálni a helyes arányokat a hitéleti és kulturális események közt, melyek közül mindig az első a legfontosabb.
Barnóczki Anita