A gyülekezet közössége az elmúlt időben hála Istennek számos ünnepi alkalmat megélt. Megnyitotta templomát területi konferenciák, egyházmegyei közgyűlések, országos tanévnyitó istentisztelet alkalmából; rádiós istentiszteletek közvetítésekor. Több alkalommal megtisztelték templomunkat, iskolánkat miniszteri szintű vendégek, most pedig arra készültünk, hogy „gondot viselve magunkról" - egy kis „szent önzőségnek" is nevezhetném - megálljunk a megtett úton, lélegzetvételnyi szünethez jussunk, számot vessünk, és magunkra, a gyülekezetre, az eklézsiára fordítsuk figyelmünket, a legfontosabb egyházat alkotó és építő alapsejtre. Hadd kapjon figyelmet a gyülekezet.

Nem volt könnyű dolog, sőt nehéz volt. Le kellett vennem a gázpedálról a lábam, megálltam a parókia udvarán és csendben igyekeztem lenni legalább esténként az irodámban, műhelyemben. Először összeszámoltam, hogy 20 év alatt megkereszteltem 873 gyermeket, megkonfirmáltam 498 diákot, megeskettem 257 ifjú párt és eltemettem 1223 testvérünket. Megszámoltam iskolánk apparitor lécén azt, hogy 8. évfolyamosként 161 diákot engedhettünk további tanulmányokra 2000 júniusától. De ahhoz már nem volt sem időm, sem türelmem, hogy tucatnyi videofilmet, CD-t, DVD-t, fényképalbumot átnézzek, felidézve az elmúlt időt.

Gondnokaim kérése volt, hogy az igehirdetés szolgálatát végezzem az ünnepen. Szerettem volna áthárítani másra, de Poros József főgondnok úr - akivel valóban szolgálatom első napjaitól fogva együtt dolgozom - azt mondta, hogy az úgy lesz jó a gyülekezetnek, ha én végzem a szolgálatot. A fiatalabb gondnokok a „te lelkeden átszűrődve szeretnénk hallani az ünnepi Igét" gondolattal helyezték rám kérésük súlyát.

A textushoz vezető út volt a nehezebb, a hosszabb idő, de onnan már gondolatok sokaságából meríthettem, mint az Ige tiszta forrásából.

Pál az Efézusi levélben a gyülekezetért könyörög, és Istent magasztalja Krisztusért, a gyülekezet csodájáért. Meghajtja térdeit Isten előtt, látva a gyülekezet áldott életét és a jövőre tekintve mondja el elérendő célként is, hogy „mindnyájan eljussunk az Isten Fiában való hitnek és az Ő megismerésének egységére, érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére." (4,13)

Szent feszültséggel és izgalommal készültem, hiszen 5 éves esperesi szolgálatom alatt igazán sok szép szívet-lelket építő alkalommal szolgáltam, ünnepelteket köszönthettem, de most a fordított „szolgálati szereposztást" kellett elfogadnom, amit Alexa Gábor ifjú lelkipásztor testvérem és kollégám nagy szeretettel és odaadással helyénvaló módon be is töltött.

Az ünnep utáni órákban már a szeretetvendégségen is megfogalmazódott az ünnepi istentisztelet természetes családias, bensőséges nagyon emberközeli lelkülete. Jó volt ezt a megzavarodott életű közállapotok közepette megélni.

Egy új palástot elfogadni nagy megtiszteltetés és felelősség. Szimbolizálódik benne az elmúlt idő, amit az 1990-ben a parókia felszentelése alkalmával ajándékozott palástban szolgáltam végig, azt megelőzően '80-tól „Illés palástjaként" konfirmáló lelkipásztoromtól (néhai Bacsó Bertalan) Édesanyám ajándékaként kapott palástban szolgáltam. Időközben a Millennium idején konfirmált diákjaim szülei szeretetük jeléül ajándékoztak meg egy palásttal. Most már csak a következő remélt évtizedekért, esztendőkért kell imádkozni.

Megtisztelő volt a köszöntések, az áldáskívánások sora. Annyi előzetes kérésem volt, hogy a hétköznapok folytatása legyen és maradjanak a földön, még néhány centiméterrel se emelkedjenek feljebb.

Ami különösképpen meglepetés volt az „elsőszülött" 1992-ben indult 16 fős évfolyam hálás köszöntése, akik hazajöttek - mert 2/3-ad része egyetemeken tanul -, hogy köszöntsék nem az esperest, a nagytiszteletű urat, hanem Pista bácsit, aki iskolát alapított. Akik a velük történteknek egyre jobban érzik a fontosságát. Ezek azok a ritka pillanatok, amelyekért - ahogy mondani szokták - érdemes élni és küzdeni.

Az áldáskívánások megerősítően hatottak rám, még inkább felelőssé tettek a szolgálatban. Azt gondolom, az sem baj - ha még életében, és nem a temetésekor mondják el például ilyen ünnepi alkalmakkor az embernek, hogy mi az, amit jól tesz, mi az, amivel megáldotta az Isten, amit pedig nem jól teszünk, azt a hétköznapokban szintén meghallhatjuk környezetünkből, ha jó kapcsolatban állunk munkatársainkkal, kollégáinkkal.

A gyülekezetre nézve: 20 év alatt a gyülekezet kicserélődött. Ma is 1200 választó tagja van, mint 20 évvel ezelőtt, hála legyen érte Istennek. Az iskola, az óvoda, az újonnan indult bölcsőde szülői közössége, a 249 általános iskolás az Intézményünk több mint 50 dolgozója is igen fontos része a gyülekezetnek, jó részben missziói terület.

Azt várom, hogy megérintődjenek minél többen az evangéliummal, életük részévé váljon. A gyülekezetépítésnek lehetőségeink szerint minden klasszikus és modern eszközét igyekszünk felhasználni, nem csupán vasárnapokon, hanem hétfőtől szombatig is. Ezért igyekszünk erősíteni pl. a lelkipásztori szolgálatot, a presbiterek, a lelkipásztori munkatársak képzését, az önkéntesek munkába állítását.

A város társadalmában való jelenlét fontos a számunkra. A 14 fős képviselő-testületből tízen vagyunk református, hitünket gyakorló egyháztagok, hatan pedig megválasztott presbiterek. Ezzel együtt kívánjuk felmutatni keresztyén gondolatainkat, cselekedeteinket, a város dolgaihoz, az egyes polgárokhoz való építő, segítő hozzáállást, a felelősségteljes vezetést és gazdálkodást, már amennyiben a mai állapotok erre lehetőséget adnak.

Családommal szeretnék elég időt tölteni. A gyülekezetnek látható, elérhető lelkipásztora maradni. Közegyházi szolgálatomat továbbra is ajándékként fogadva, törekedve jó vezetőként, idősebb testvérként, emberként megjelenni a másik mellett vagy mögött, segítve őt szolgálatában, mindennapi boldogulásában. Mindehhez Pál apostol gondolataihoz visszatérve Isten kegyelmét a hitben való növekedés kegyelmi ajándékát várom, hogy valóban el lehessen jutni az „érett férfiúságra, a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére".

Köszönöm a beszélgetést.

kaf