Lukács Györgyné vagyok, Fonyban élek és három gyermekem van. Református vallású vagyok, Krisztussal járok, mert vele jó, és mert az Ő kezébe tudom helyezni a családom, a gyermekeim életét is.

A családom református. Édesanyám hitt Istenben, de nem igazán járt templomba. Sokat volt kórházban, és én az egyik ilyen alkalommal negyedikes koromban úgy gondoltam, hogy ha templomba megyek, és ott imádkozom érte, Isten jobban meghallgat. Így mentem be először egy templomba - katolikusba. Amikor Anya hazajött a kórházból - emlékszem, egy pénteki nap volt -, elkezdtünk együtt járni a református templomba. Ekkor Máté István volt itt a lelkipásztor, aki feleségével, Katika nénivel lakott itt.

Templomba jártam tehát, de még nem voltam Krisztussal járó keresztyén. Az folyamatosan alakult ki bennem. Nem tudom egy időponthoz kötni, hogy mikor kezdődött el, de folyamatosan „hétköznapi csodák" történtek az életemben. Volt saját Bibliám, énekeskönyvem, de sokáig nem értettem, csak amolyan menedékként szolgált, ha valami rossz történt velem.

Miskolcon tanultam tovább, a kohóipari szakközépiskolában, de hétvégékre haza jártam.

A barátnőm után. Édesanyámék szerették volna, hogy tanuljak, de nem igazán tájékozódtak, hogy milyen jellegű is ez az iskola. Mire befejeztem, már fölszámolás alatt volt az LKM, a DIGÉP. Csak az érettségit szereztem meg, mivel kohászokra akkoriban már nem volt szükség. Másodikos voltam, amikor ráébredtem, hogy mit is tanulok valójában. Ekkor már késő lett volna otthagyni az iskolát, így szereztem érettségit - szakmát azonban nem.

Érettségi után azonnal jött a nagy szerelem, és férjhez is mentem még azon a télen. Ez érdekes volt, mert ragaszkodtam a templomi esküvőhöz, hiszen nekem fontos, hogy Isten áldása rajtam legyen, Gyuri azonban nem is hitt Istenben. Gyuri református templomba először velem jött be. A templomban ő is megérezte, hogy itt nyugalom van, béke és szeretet. Akkor is egy jó, befogadó közösség volt itt. Ez a mai napig így van: ha bejön egy idegen a templomba, mosolyogva és szeretettel fogadják. Így Gyurinak is nagyobb kedve volt bejönni, hogy érezhette: nem idegen itt, hanem szeretettel várják. A lelkipásztor - Bojtor István - is elbeszélgetett vele, ami nagyon jó dolog volt. Ekkortól együtt jártunk a templomba, és ez nagyon sokat jelentett, mert én sem értettem mindent teljesen, Gyuri sem, de együtt meg tudtuk beszélni, amit hallottunk.

Azóta folyamatosan formál Isten, mindig megtanít valamire. Ma már talán jobban értem az Igéjét, jobban észre veszem, hogyan vezet, tanácsol. Egy példát hadd mondjak. Felújítás volt a gyülekezetben - talán villanyszerelés. Mindenki általában ezer forintot adott, nálunk pedig összesen ezer forint volt itthon, amiből krumplit kellett volna vennünk. Vagy krumpli, vagy odaadjuk. Megbeszéltük, és úgy döntöttünk, hogy mi is odaadjuk, mi is hozzájárulunk az épüléshez. Amikor vasárnap kijöttünk a templomból, az ajtóban Uzonka néni, a lelkipásztor felesége megkérdezte: „Mónika, nem sértelek-e meg egy zsák krumplival, elfogadnátok-e?" Sok hasonló történt még velünk, és ezek olyan fantasztikus dolgok, amiket nem lehet nem észrevenni.

Úgy érzem, hogy már megküzdöttem ezt. Egyetlen egyszer bántottak meg nagyon, de ezen kívül úgy érzem, soha nem volt igazán kérdés. Ennél több problémát okozott, hogy néhányak szemében mi „túlbuzgók" vagyunk, mert sokszor ingyen dolgozunk. Semmi másról pedig nincsen szó, mint amit a gyermekeinknek is tanítunk: segíteni kell annak, aki segítségre szorul.

Ez egy nagy dilemma, mert szerintem a cigány szülőkben benne van, hogy hogyan mondjam meg a gyermekeimnek? Mikor mondjam el? Én sem kaptam meg ezt az információt. Már általános iskolába jártam, amikor megkérdeztem itthon, hogy anya és most mi vagyok? Nem volt ez olyan nehéz, mert olyan iskolába, osztályba jártam, ahol ez nem számított. Később jelentett inkább gondot, hogy hogyan mondjam meg én a gyermekeimnek, hogy ők felerészt cigányok, felerészt magyarok. Az is kérdés volt, hogy hogyan magyarázzam, és az is, hogy miért? Ez egy kicsit viccesen is jött ki, mert amikor a gyermekeimnek erről beszéltem, ők fordítva hitték hogy ki a magyar és ki cigány. De úgy érzem, náluk sem okoz ez problémát. Ebben nagyon fontos, hogy én is milyen közösségbe kerültem, és hogy ők is milyen közösségben vannak. A közösség nagyon viszi az embert. A neveltetésén egyik gyerekemnek sem veszik észre. Az ember ember, és akinek segítségre van szüksége, azon segíteni kell. Ezt tanulták meg a gyermekeim, és eddig tartják. A fiammal történt meg például még általános iskolában, hogy egy kisfiú leköpdöste. Másnap ezt a kisfiút tették föl a többiek a falra, az én fiam pedig odament és megvédte. De azt hiszem, ez már inkább a keresztyén nevelésnek köszönhető.

Ez is érdekes volt, mert itt Fonyban is, amíg lehetett, férfiakat választottak csak presbiternek. Én egy idő után Apa helyett lettem presbiter. Gyuri akkor még nem volt megfelelő ideje egyháztag, így őt később választották meg.

Igen, de ez természetes. Nekem mindegy, ki kér meg, hogy segítsek, megyünk. Ha kell, Gyuri kocsiba ül, és mindegy, hogy az már ötszáz forint, mert két liter benzin - mindegy, ha van benzin. Ha nincs, akkor megmondjuk, hogy szívesen, de...

Kell hogy halljuk az Igét, hogy meg tudjuk érteni, át tudjuk gondolni, esetleg át is beszéljük itthon, ha valami olyan van, amit nem értünk elsőre. Olyan is előfordul, hogy a lelkészünktől, Mészáros Viktóriától ezzel kapcsolatban kérdezünk. Az is jó, amikor itthon imádkozom, vagy Bibliát olvasok, de az istentiszteleten valahogy jobban érthető, és nem számít, hogy hányan vagyunk. Voltunk mi már hárman is: a lelkipásztor, Gyuri meg én. Kell hogy legyen lelki élet, kell hogy legyen istentisztelet, mert e nélkül az emberek gonoszak és kemények. Érdekes, hogy még azt sem tudják elképzelni, hogy lehet jót tenni, vagy lehet segíteni bármilyen érdek nélkül.

A fiam a Sárospataki Református Gimnáziumba jár, Mónika Vilmányba, Lívia a fonyi iskolába. Lívi Fonyban kezdett, de mivel itt csak első három osztály volt, így került Vilmányba. Ezután kiderült, hogy mégis van lehetőség arra, hogy itt folyattassa a 4. osztályt, és mi azonnal, gondolkodás nélkül visszahoztuk. Sokkal jobb itt, kisebb közösség megbízható pedagógussal, aki szívvel lélekkel tanít. Engem is ő tanított. Annak a híve vagyok, hogy amíg lehet, a gyerek mellettünk legyen. Ha lehetőség lenne rá, Fonyban végezné el az iskolát. Sajnos nincs. Mónika Vilmányba jár, ami nagyon jó iskola, nagyon erős alapokat ad. Én is innen indulva tudtam érettségizni, és a fiamat is elsőre fölvették innen Sárospatakra. A pedagógusok maximálisan próbálnak itt teljesíteni, de nagyon nehéz a dolguk. A továbbtanuláshoz azonban ugyanolyan lehetőséget kap itt a gyermek, mint Encsen, Göncön vagy Abaújszántón. Aki akar, az tud tanulni. A fiúnkkal kapcsolatban fontos volt, hogy egyházi gimnáziumba kerüljön, mert a mai fiataloknak nagyon el lehet csúszni a gép, a kártya, az ital felé. Egyházi környezetben kaphat olyan lelki támaszt és nevelést, amely a jó úton tarthatja. Ezt a biztonságot máshol nem kapnám meg. Nagyon fontos volt számunkra, hogy keresztyén szellemben legyen nevelve a gyerek, és úgy látszik, ez nincs is ellenére.

Összetartó családot szeretnék. Tudjunk egymásról. Nem kell feltétlenül együtt laknunk, csak lélekben legyünk együtt. Ez Gyurinak nem könnyű, mivel „intézetben" nőtt föl, sok társa el is csúszott az életben. Ő azonban látott maga előtt különféle modelleket. Jó, összetartó családot is ismert, és ezt tűzte ki maga elé célul. Ebben sokat segít a keresztyénség. Szeretnénk, ha a gyermekek is azt tartanák fontosnak, amit mi, és keresztyének lennének majd a saját döntésük alapján is. Szeretnénk, ha nem a pénz lenne fontos számukra. Persze meg kell élni, de nem a pénz a legfontosabb. Istennek hála, ennek alapjait már értik. Például nem az a fontos számukra, hogy milyen márkájú egy ruha, hanem az, hogy jó legyen, tiszta legyen, megfelelő és csinos legyen.

Nagyon fontos a szeretet, és a szeretet kimutatása a családban. Isten nélkül azonban ez sem megy. Ha az életet egy jéghegynek képzeljük el, amelyet meg kell mászni, akkor a mai világ olyan, hogy nem eszközt, mondjuk csákányt ad az ember kezébe, hogy felmászhasson, hanem vízzel locsolja, hogy még jobban csússzon. Isten nélkül nem megy, Nélküle nincs kapaszkodó, nincs előre haladás.

Barnóczki Anita