Onnan induljunk ki, hogy mi történt pünkösdkor. Kétségtelen, hogy egy ellen-Bábel történt, de nem abban az értelemben, hogy megint egynyelvű lett volna valamennyi nép. Inkább abban az értelemben, hogy ahogyan Bábelnél nem értették egymást, úgy pünkösdkor megértették az Isten Igéjét. Ha egy kicsit lehetünk profának, mondhatnánk azt, hogy takarékosabb lett volna a Szentlélek részéről, ha pünkösdkor egy szent nyelven, mondjuk a Biblia héber nyelvén beszél, mert ezt az ott egybegyűlt zsidóság, prozeliták, diaszpóra zsidók valószínűleg többé-kevésbé értették volna. Így azt a csodát tette volna meg a Szentlélek, hogy ezeknek a zsidó vallású embereknek saját szent nyelvük - amely ekkor már voltaképpen holt nyelv volt - vált volna újra érthetővé. De nem így történt. A Szentlélek azt végezte el, hogy ott mindenki a saját anyanyelvén, a szívéhez közel álló nyelven hallhatta az Isten nagyszerű dolgait. A pünkösd tehát nem azt a tanulságot adja elénk, hogy Isten „kijavítja azt a hibát, amelyet elsietve elkövetett azzal, hogy több nyelvet engedélyezett vagy inspirált vagy büntetésül hozott az emberiségre", hanem közel jött az emberekhez azzal, hogy az ő nyelvükön szólalt meg. Ezzel megszentelte a nyelvüket.

Fölvetődhet tehát a kérdés, hogy a soknyelvűség egy „malőr"-e, ahogyan ezt egy asszony fogalmazta meg, amikor Marosvásárhelyen verték a románok a magyarokat: Nem kellett volna az Úristennek Bábelnél összezavarni a nyelveket, akkor mindez nem történt volna meg! - vagy valami másról van szó? Közel kell tehát mennünk a bábeli történethez. Tudósok kimutatták, hogy a Bibliában különböző hagyományrétegek vannak, amelyeket később a szent szerző ihletetten egybeszerkesztett. A bábeli történet az egyik legrégibb hagyományréteghez tartozik, és arról van benne szó, hogy egy bizonyos földterületnek („egész földnek") egyféle gondolata és beszéde volt. Az eredeti héber szövegben egy olyan kifejezés van, amelyet egyébként Isten Igéjére szoktunk használni (dábár) és egy másik kifejezés (száfá = ajak) is szerepel. A gondolat és az „ajak", vagyis szó egy volt. Sineár, azaz Bábel földjén nagy egyetértés uralkodott abban, hogy a hatalomösszpontosítás nevében parancsba adatott egy nagyszerű, dicsőséges építmény felépítése azért, hogy nagy és dicsőséges nevet szerezzenek az Isten nevével szemben, illetve hogy biztosítsák azt, hogy itt egy hatalmas és egységes birodalom jöjjön létre. A cél tehát az volt, hogy ne széledjenek szét: Építsünk tornyot, hogy „szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén!"

Az Úristennek azonban egészen más a gondolata. A magyarországi közéletből is ismert a szubszidiaritás elve, ami azt jelenti, hogy az emberek kis közösségekben élnek igazán, családban, faluban, kerületben, városban, utcában, szomszédságban, és a kérdéseket, problémákat ott kell megoldani. Olyan törvényeket kell hozni, hogy az emberek meg tudják oldani a kérdéseiket kicsi körökben, és nem olyanokat, amelyek alapján valahol a csúcson kitalálják, hogy mi lesz jó, és aztán ezt rá is erőltetik a kis közösségekre. Az Isten gondolata ez a bizonyos kis közösségekre való feladatleosztás: széledjetek el a földön, és úgy hajtsátok uralmatok alá! Tehát ne egy uralkodó hajtsa uralma alá a földet, hanem ti, emberek, családonként, nemzetségenként. A bábeli történetet megelőző bibliai fejezetben már szó van erről. Az emberek elszéledtek a földön, és Noé fiai elfoglalták a föld különböző részeit területük, nemzetségük és nyelvük szerint. Létezett tehát nyelvük, saját nyelvük, amelyet közösségeikben értettek, és amelyen egyet is tudtak érteni. Abba a nemzetségtáblázatba, amely a bábeli történetet megelőző fejezetben van, a szerkesztő beleszerkesztett egy kis történetet, amely tulajdonképpen már a bábeli történethez tartozik. A felsorolt nemzetségfők között volt egy nagy vadász, bizonyos Nimród, aki elkezdett „hatalmaskodni" a földön. Az ő nemzetsége ment be Sineár földjére, ami Bábel, és ennek a nemzetségnek, ezeknek az embereknek, ennek a földnek volt az az egy közös ajka és gondolata, hogy csináljunk globális hatalmú nagybirodalmat. Ebbe lép bele az Úristen azzal a kegyelmi tettel, amely megakadályozza tervüket. Kommunikációs zűrzavart támaszt, nem értik meg egymást: összezavarodik a gondolat és a szó.

A bábeli torony szimbólum. Mint ahogy a zikkurátok, a későbbi babiloni tornyok is azok. Tulajdonképpen azt mutatják, hogy az ember a maga „lehetőségeivel" élve, felmegy az Istenhez egy nagy lépcsőzetes torony tetejére, és ettől kezdve rendelkezésére fog állni az istenség. Ott a tornyon az ember ráveheti az Istent arra, hogy az ő emberi akaratát teljesítse. Úgy hívják ezt, hogy teurgia, azaz istenkényszerítés, de úgy is lehet hívni, hogy „minden hatalom a dolgozó népé", vagy úgy is hívhatjuk, hogy diktatúra. Tehát fölmegyünk a hatalom csúcsára, és onnan majd elintézzük a dolgainkat. És itt lép be az a gyönyörű humor, hogy az Úristen az „égig érő" toronyra „lenéz", és ezt mondja: menjünk már le, nézzük már meg, hogy mit csinálnak azok ott. Tehát az egész emberi hatalmaskodás, amely ma is jellemző a globális gazdasági hatalom gondolatkörében, arra törekszik, hogy egységes hatalom legyen az egész földön. Ugyanez van jelen ma Magyarországon is - mini viszonylatban és még tragikomikusabban -, de erre ennyi a válasza Istennek: nézzük már meg, hogy mit is akarnak, mit is csinálnak ezek, mert ez nem lesz jó, nekik nem lesz jó. Még a végén sikerül nekik, és az tragédia lesz - számukra. Isten nem ijed meg, hanem szegény embereket szánja: még alig kezdenek élni, és már diktatúrában éljenek? Oldjuk meg a kérdést azzal az eszközzel, ami amúgy is rendelkezésre áll, zavarjuk össze a beszédüket. Ez könnyen érthető ma is: ha az ember bekapcsolja a televíziót és hallgatja a különböző kommentátorokat, elemzőket, máris Bábelben érzi magát, mert a gondolat és a „száj" csillagászati távolságra van egymástól. Nem az van a szájon, ami a szívben. Körülbelül ez a bábeli tanulság lényege: az ajak nem azt mondta, ami az igazság. És ebből az emberek között zavar keletkezik, mivel nem lehet tudni, hogy a másik most hazudik-e vagy sem. Ez nem azt jelenti, hogy Isten hazuggá tette az embereket, hanem azt, hogy leleplezte az alapvető hamisságot, amely már megvolt. Hiszen amikor az ember abszolút, tehát isteni hatalomra tör, az már önmagában hamisság, és nem jó. Nekünk sem jó, és a hatalmaskodóknak sem. Nem az a probléma az emberek között a földön, hogy különböző nyelveken beszélnek, ezt a Szentlélek ugyanis megszentelte pünkösdkor, hanem az, hogy az emberek maguk között hazudoznak. Vegyük akár a legszemélyesebb kapcsolatokat, a politikai életet, vagy az államok, népek közötti viszonylatokat: hazudoznak. Pünkösdkor a Szentlélek pedig azt mondja, hogy meghirdetem az Isten nagyszerű dolgait, és ha ehhez kezdesz el igazodni, beszélj bár pártusul, médül, elámitául vagy arabul, akkor Istenhez igazodva a másik embert is megtalálod a maga nyelvén. Mi is, ha a mi magyar nyelvünkön beszélve Istenhez igazodunk, akkor megtaláljuk egymást is. Isten tehát nem teszi zárójelbe a nyelveket, mint a középkori egyház, amely azt gondolta, hogy akkor lesz teljes a katolicitás, ha a szent dolgok mind latinul folynak. Feltételezték, hogy akkor mindig mindenki mindenütt ugyanazt fogja érteni, csak hát ebből lett a „hókusz-pókusz", meg az „ettem pirított túrót" (hoc est corpus, et cum spiritu tuo), meg a „pingvilinka" a pangue lingua-ból. Ezek azok a kifejezések, amelyeket az egyszerű emberek meg nem értve, de mély áhítattal mondogattak.

Istennek tehát nem büntetése, hanem gondolata, hogy legyenek népek és nemzetek, amelyeknek a Szentlélek által meg kell ismerniük Krisztust saját nyelvük segítségével, hogy azután megtalálják egymást és helyüket békében és szeretetben „itt s túl ez életen".

Török István

vallástanár-lelkipásztor, Sárospatak