Lelkészi diplomámat 1984-ben Debrecenben szereztem meg. A teológián nem tartoztam az eminens tanulók közé. Jóllehet a külső szemlélő számára elveszettnek látszottam a teológusok között, mégis figyelmemet erősen lekötötte a teológia tudománya mellett a bölcselet. Őszintén meg kell mondani, abban az időben a továbbtanulást a világi és egyházi hatóságok nem tették lehetővé. Első jelentkezési szándékomat a Miskolci Egyetem jogi karára az Egyházkerület akkori vezetése kategorikusan és elég durván visszautasította. A tudomány iránt való érdeklődésemet azonban ez sem törte le, az erdőhorváti és rásonysápberencsi parókián számomra komoly szellemi munkát végeztünk egy kis, választott körrel. A változás idején az első adandó alkalommal azonnal beadtam felvételi kérelmemet a Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészkarán a filozófia szakra. 1994-ben szereztem meg itt a diplomát. Máig sajnálom, hogy az akkori tanszékvezető által nagyvonalúan felajánlott doktorálási lehetőséget akkor egy másik cél érdekében elmulasztottam. 1995/96-ban két féléves ösztöndíjat nyertem Münchenbe. Itt a Ludwig Maximilianus Egyetemen teológiát és a jezsuita főiskolán filozófiát hallgattam. Ezektől a tanulmányoktól fellelkesülve hazatérésem után - természetesen a sok gyülekezeti munka mellett - szerettem volna teológiai doktorátust szerezni. Ekkor a teremtés teológiája foglalkoztatott s mellette a filozófia egyik elhanyagolt ága, az ontológia is. Mindkét témában sikerült elmélyülten foglalkozni olyan részletkérdésekkel, ami megítélésem szerint méltó lett volna doktori témához. Ezt a lelkesedésemet azonban a Debreceni Teológia illetékes tanárai udvariasan bár, de lehűtötték. Drága, kiváló mentorom dr. Szathmáry Sándor professzor úr unszolására adtam be doktori kérelmemet a Miskolci Egyetem Bölcsészkarára, ahol kellő előtanulmá-nyok és vizsgák után 2004-ben doktori szigorlatot tettem. Az egyetem profilját tekintve a doktori disszertációm címe: Ősi keresztyén elemek a magyar kultúrában. Szeretném megköszönni ismételten dr. Szathmáry Sándor professzor úrnak azt a kedves és jóindulatú atyai támogatást, amely átlendített a holtpontokon. Az ő segítsége nélkül egészen biztosan minden másképp alakult volna.
Véleményem szerint ma még inkább szüksége van a világnak és az egyháznak művelt, sokat olvasott, lehetőleg naprakész lelkipásztorokra. Lelkipásztori munkám során elég gyakran kell világi, jól felkészült emberekkel tárgyalnom. Tudom, hogy a tárgyalások sikere sokszor azon múlik, hogy a lelkipásztornak milyen identitástudata, műveltsége és alázata van. E három tulajdonságot napjainkban feladata lenne egyesíteni a teológia-oktatásnak és a leendő lelkipásztoroknak. Amikor a kis falvakban szolgáltam, viccesen úgy neveztük ezeket az időket, hogy a „rásonyi ösztöndíj ideje". Ez azt jelentette, hogy ezekben az esztendőkben az apró települések adta különleges lehetőségeket - a csendet, a nyugalmat, a viszonylagos gondtalan életmódot - nagyon is pozitívan használtuk ki az önképzést illetően. Ahelyett hogy panaszkodtunk volna, hogy kicsi a hely, elzárt a külvilágtól, kevés a fizetés, nincs autó, a panaszkodásra fordított energiánkat tanulásra, művelődésre használtuk. Hadd buzdítsak szeretettel minden fiatal lelkipásztort az önképzés fontosságára, és hogy használják ki azt a lehetőséget, amely talán soha nem tér vissza életükbe!
„Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!" (Zsolt 90, 12.)
Varga István
Tiszaújváros