Egyházunk életében fontos szerepe van az állami finanszírozásnak, amely napjainkban szerencsétlenül működik. Erre egy példát szeretnék felhozni. Bodroghalom a Rekonstrukciós Alapból (mely korábban jól működött) kapott 900.000 forintot, amelyből a templomtetőt kellett volna újrafesteni. Már a munkálatok megkezdése előtt álltunk, a vállalkozó már megadta az időpontot, hogy mikor érkezik, mikor kezdi meg a munkát, és vártuk a szerződés megkötésének pillanatát, amikor megérkezett a minisztériumi értesítés, hogy a megszavazott összeg 60%-át megvonták. Ezt azzal indokolták, hogy minden szektorban elvonások történtek, így az egyház esetében is. Ez rendkívül kellemetlenül érintett bennünket, és a munkálatok elmaradásával járt. Ez csak egy kis gyülekezet problémája, de tekinthetjük általános problémának is.

Ezzel szemben némelyek azt mondják, írják, harsogják: „Hívő, tartsd el a papjaidat." Nem elég, ha az egyháztagok összefognak és minden költséget vállalnak azért, hogy egyházunk működjön?

Ez az SZDSZ vesszőpariája, mely csupán kampányfogás. Mivel az SZDSZ 4% alatt van, és nincs már társadalmi réteg, mellyel bővíthetné bázisát, már azok szavazatára apellál, akik valamilyen okból egyházellenesek. A kérdés másik oldala, hogy az egyházközségek igenis meghozzák a maguk áldozatát. Én úgy tudok erről beszélni, mint egy kis gyülekezet lelkésze egy olyan térségben, ahonnan a fiatalok elvándorolnak a rendkívül magas munkanélküliség miatt. Kiöregedő gyülekezetről van szó, gyülekezeti tagjaink többsége sokáig TSZ-ben dolgozott, így nyugdíjuk rendkívül alacsony. Mégis meghozzák a maguk áldozatát: egyházfenntartást fizetnek, adományokat adnak Isten dicsőségére különböző családi alkalmakkor, és nem szabad elfeledkeznünk a vasárnaponkénti perselypénzről sem. Ilyen szempontból nem is panaszkodhatom, és hálát adok Istennek, hogy Bodroghalomban szép összegű bevételünk van évről évre. Ez azonban nem elegendő. Itt van például a hittanórák finanszírozásának kérdése, az épület-felújítások kérdése, amelyet semmiképpen nem tud egy kis gyülekezet elvégezni. Azt hiszem, mivel mi is a társadalomban élünk, és társadalmi feladatokat is ellátunk, az államnak nem szabad kivonulnia ezek finanszírozásából. Még akkor sem, ha nem minden társadalmi feladat kézzelfogható, mint az oktatás vagy a szociális tevékenység. Bár nem minden politikai oldal számára léteznek elvont társadalmi feladatok. Például a nemzettudat fenntartása és erősítése lehet társadalmi feladat, de mondhatják azt is, hogy társadalmunknak nincs erre szüksége.

Szűkítsük most le a kérdést, és beszéljünk a belső egyházfenntartás kérdésköréről, mely szorosan összefügg egyéb kérdésekkel. Gondolok itt arra, hogy ennek van egy törvényi háttere, vagy presbitériumi határozati háttere. További kérdés, hogy mi az a feladat, amit ingyen el kell végeznünk, és mi az, amit nem tehetünk ingyen?

Valahányszor szóba jön ez a kérdés gyülekezeti alkalmon, mindig elmondom, hogy a történelem azt igazolja, hogy ahol egy közösség van, ott rendnek kell lenni. Szükség van törvényekre, szabályokra, rendeletekre, melyek megadják, megtartják a közösség kereteit. Ha valakinek nem tetszik, akkor ki lehet szállni a keretből, szabad más közösséget keresni. Az ingyenesség kapcsán gyakran felmerül és gyakran problémát okoz a temetés kérdése. Itt meg kell kérdeznem, hogy az egyház temetkezési vállalkozás? Vagy a temetkezési vállalkozó ingyen temet? Ha egy sportegyesületnek vagyok tagja, akkor élvezem az egyesület előnyeit. Ha nem vagyok tagja, akkor nem élvezem az előnyöket sem. Én vallom, hogy az egyházban vannak olyan feladatok, amelyeket biztosítani kell minden egyes ember számára, függetlenül attól, hogy fizet-e egyházfenntartást. Ilyen az istentisztelet. Bárkinek joga van bejönni. Bárki részt vehet. Személyes véleményem, hogy a sákramentumokat is ki kell szolgáltatni, anyagiak miatt nem tilthatom el. Vannak azonban olyan feladatok is, mint esketés és temetés, amelyet meg kell fizetnie annak, aki nem fenntartója az egyháznak. Nem élvezheti ugyanazokat az előnyöket, mint az egyháztag. Mi Bodroghalomban is meghoztuk a rendeleteket, amelyek ezt szabályozzák a presbiteri testület szintjén, és ezek betartásához ragaszkodunk.

Be lehet ma ezeket tartatni? A társadalmi közvélemény szerint a lelkésznek az a dolga, hogy temessen.

Konfliktusok természetesen adódnak ebből, én azonban hálát adok Istennek, hogy a jelenlegi presbitérium is, és a felálló presbitérium is olyan testület, mely mellettem áll. Kezd végre kialakulni Bodroghalomban is az a tudat, hogy az egyházközség nem csupán a lelkész maga, aki azt csinál, amit akar, hanem egy testület vezeti, amely döntéseket hozva meghatározza az egyházközség életét. A döntéseket mindig a szeretet motiválja, és ezeket következetesen be kell tartani. Ezáltal is az egyházközség és presbitérium presztízsét, megbecsülését vissza kell állítani.

Következetesek vagyunk? Nem cselekszünk néha egymás mellett vagy egymásról tudomást sem véve?

Lehet, hogy a fejemre koppintanak ezért, de azt kell válaszolnom, hogy sokszor nem vagyunk következetesek. Talán félünk, talán konfliktusokat szeretnénk elkerülni, talán várakozunk, hogy bizonyos személyek vagy társadalmi rétegek majd megváltoznak. Én mégis azt hiszem, hogy következetesnek kell lennünk. A Zempléni Egyházmegyében a kérdés sokszor lelkészértekezleten is felvetődött, és létrejött egy bizottság, amelynek az a feladata, hogy kidolgozzon egy irányelvet vagy törvényt, amely mentén az egyházmegye lelkészei ezeket a kérdéseket kezelhetik. Ezzel a törtvényi szabályozással tulajdonképpen megvédik önmagukat. A szabályozás megvédi a lelkészeket, hiszen erre lehet hivatkozni, amikor azt mondjuk például egy más településen élő, de minket keresztelésre vagy temetésre kérő család esetében, hogy addig nem végzem el ezeket a szolgáltatásokat, amíg nem egyeztettem az illetékes gyülekezet lelkipásztorával. Én ezt próbálom gyakorolni. Mondok egy példát. Az elmúlt héten megkeresett egy gyülekezeti tag, hogy bár a lánya Ongán él és ott gyülekezeti tag, szeretnék, ha az unokáját nálunk keresztelnék. Bekértem az adatokat, és ilyenkor szerintem az a helyes eljárás, hogy felhívom az ongai lelkésztestvéremet, tisztázzuk a helyzetet, és kérem az engedélyét a kereszteléshez. Ezt az eljárást gyakoroltam és gyakorolom. Amikor pedig szeretném egy gyülekezeti tagnak, vagy az engem megkeresőnek elmagyarázni, hogy miért járok el így, mindig egy példát szoktam elmondani. Tessék elképzelni, hogy van egy lakása, telke, és valaki bemegy, és szó nélkül elviszi a kapát és az ásót. Ez nem helyes. Ezeket el kell kérni, hogy egy ideig nálam lehessenek. Így van ez az egyházközségekben is. Következetesen.

A riportot készítette Barnóczki Anita Tanászi Árpád bodroghalmi lelkipásztorral

Gondolatok az egyházfenntartásról, adakozásról

Keresztyénként, református egyháztagként természetes, hogy nem csak a mindennapi, „civil" életben szembesül az ember a pénz, a bevétel-kiadás, a gazdálkodás, finanszírozás valóságával. Ezek ugyanis egyházi, gyülekezeti életünket is befolyásoló, egyházi vezetőinket megfontolt, egyháztagjainkat felelős magatartásra késztető tényezők.

Éljünk bár a pénz által dominált, gazdálkodó szervezetekkel és kormányzati hivatalokkal determinált világban, keresztyénként számolnunk kell azzal, hogy egyéni és gyülekezeti életünk, körülményeink a hatalmas Isten kezében vannak. Ha őszinte szívvel visszatekintünk a megtett útra, melyen ez idáig hordozott és megtartott bennünket a Mindenható, bátran kijelenthetjük, hogy: „Mindeddig megsegített minket az Úr." (1Sám 7, 12)

Amikor kormányzati szervek a józan értelem határát súroló, toleranciánkat nem egyszer próbára tevő javaslatokkal állnak elő és rendeleteket hoznak, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy minden hatalmasság Istentől rendeltetett, akikért „tartassanak könyörgések".

A mi létünk nem elsősorban gazdasági és politikai tényezőktől függ, hanem a világmindenség Urától, ahogy énekeljük is: „Tebenned bíztunk eleitől fogva..." Bár lenne ez valóság ma is a szívünkben! A legjobban feltöltött raktárból vételezhetünk, kiapadhatatlan forrás áll rendelkezésünkre, ezért ne aggodalmaskodjunk! Akkor mit tegyünk egyház- és gyülekezeti tagként?

Rendezzük kapcsolatunkat Istennel Jézus Krisztus által! Térjünk meg, térjünk vissza a Szentírásban lefektetett alapokhoz! Nagyon egyértelmű, változhatatlan útmutatást kapunk egyházfenntartói feladatainkra vonatkozóan is. Bár az Ószövetség előírja a felajánlás mértékét - tized -, Jézus Krisztus az özvegyasszonyt példaként állítva ezt mondja: „ő azonban szegénységéből mindazt beledobta, amije volt, az egész vagyonát" (Mt 12, 44). Erre nem mondhatja senki, hogy az özvegy filléreskedett volna. De nem is számítgathat az, aki Isten iránti hálából adja, amit ad. A zsebünk viszont csak akkor nyílik meg igazán, akkor „tér meg", ha előtte teljesen kitárjuk a szívünket Jézus Krisztus előtt. A külső kényszernél hosszú távon eredményesebb a belső késztetés. Véleményem szerint ezen múlik, hogy fenntartók, teherhordozók legyünk, nem csak névlegesen, hanem valóságosan és igazán. Akkor nincs is szükség külső - akár állami - támogatásra? Dehogynem! Hiszen egyházunk olyan intézményeket működtet - óvodák, iskolák, kórházak, szociális és egyéb otthonok -, amelyek társadalmunk és jövőnk szempontjából nélkülözhetetlenek. Gyülekezeteink is olyan nemzetmegtartó, lélek-gyógyító szolgálatot végeznek, illetve kellene hogy végezzenek, melyek jó hatása nem forintosítható, ugyanakkor hosszú távon nagyobb hozzáadott értéket képviselnek, mint a materiális folyamatok profitja.

Ha bizonyos esetekben - pl. nagyobb beruházás esetén - szükség is van külső támogatásra, leginkább Istennek hálás, „jókedvű" adakozókra van szükség. „...Én nem feledkezem meg rólad" -  (Ézs 49, 15) biztat az Úr, ezért mi se feledkezzünk meg arról, hogy minden, amink van, az Övé, Tőle kaptuk! Amit Istennek odaszánunk, az a legjobb befektetés. Egy idős néni mondta: „Minél többet adok az Úrnak, annál többet kapok vissza".

Ez a lelkület lehet alapja az egyházfenntartói járulék összegére, megkövetelésére vonatkozó kérdéseknek.

Miskolc, 2005. november 19.

Boda József gondnok

Avas-Dél Lakótelepi

Missziói Gyülekezet

Gyülekezeti gazdálkodás gondnoki szemmel

Az előző számban az egyházak finanszírozásáról több, részletesen leírt, alapos véleményt olvashattunk. Éppen ezért ezekkel a kérdésekkel nem szándékozom foglalkozni, igaz, nem is feladatom. Azt viszont nem tudtam megállni, hogy egyetlen gondolattal ne toldjam meg ezeket a véleményeket. Többször hallhattuk a tévében, olvashattuk a sajtóban, hogy „az állam tartja fenn az egyházat". Szerintem ez az állítás ilyen formában nem felel meg a valóságnak.

Mert gondoljunk arra, hogy a magyar történelem során sok esetben éppen az egyháznak köszönhető az államiság fennmaradása, és a nemzet-tudat ébrentartása, bár ez utóbbi sokak szempontjából teljesen lényegtelen. Sárospatak ebben a munkában kiemelkedő szerepet játszott történelmünk során, amit sok régi írás is bizonyít.

De térjünk vissza a Sárospataki Református Egyházközséghez, és vizsgáljuk meg feladatainkat az alábbi kérdések alapján.

1) Az egyház közismerten az emberek lelki életével foglalkozik, mégis hogyan egyeztethető ez össze anyagi kérdésekkel? Ahhoz, hogy az egyház küldetését teljesíthesse, anyagi alapokra is szüksége van. Azt is mondhatjuk, hogy az egyházban az anyagi és lelki ügyek összetartoznak, egymással kölcsönhatásban vannak. Mivel a hitéletnek következménye a jókedvű adakozók számának növekedése, ezért úgy is fogalmazhatunk, hogy egy gyülekezet lelki érettségének és elevenségének fokmérője az áldozatkészség.

2) Milyen kapcsolatban áll a gyülekezet munkaterve a költségvetéssel? Nagyon fontosnak tartom, hogy a hibás döntések és az ötletszerűség elkerülése érdekében az egyházközségeknek legyen olyan munkaterve, amely szigorúan az éves költségvetésre épül. (A költségvetés elkészítését egyébként egyházi törvény is előírja.) Feladataink pénzügyi megalapozottsága azért is nagyon fontos, mert egy viszonylag elmaradott térségben élünk. Ezek a körülmények csak nehezítik célkitűzéseink megvalósítását. Ilyen viszonyok mellett nem kis terhet jelent az egyházi épületek és szolgálattevők fenntartása. Azonban az említett nehézségek ellenére sem mondhatunk le a „lelki ház" működéséről. Mert a kitűzött célok megvalósítása - pl. a gyermekek megajándékozása, cserkésztáborok meghirdetése stb. - a pénzügyi naplóban csak kiadásként jelentkeznek, de ezek a számok a gyülekezeti élet szempontjából az egyháztagokkal való törődést jelentik!

3) Milyen tapasztalataink vannak az egyházfenntartói járulék befizetése terén? Az egyháztámogatásnak ez a formája alapkérdés. Az előző pontokban is utaltam ennek szükségességére, hiszen céljaink megvalósításának fontos feltétele a biztos anyagi háttér. De az is biztos, hogy a bibliai mérce és a valóság között nagyok az eltérések. Arról is tettem említést, hogy sok ember számára ez az egyházi tevékenység komoly nehézséget jelent (elszegényedés, magányosság stb.). Éppen az ilyen jellegű problémák mérséklése érdekében hozta meg presbitériumunk azt a határozatot, hogy van ugyan egy ajánlott összege az egyházfenntartói járuléknak, de ettől az egyháztagok anyagi lehetőségeik szerint mindkét irányba eltérhetnek.

Mind a befizetés ténye, mind az ajánlott összeg elfogadása az egyháztagok abszolút többsége számára természetes és elfogadható, azonban 1-2% értetlenül fogadja. Az is tapasztalati tény, hogy fiatalabb családok csak az idősek elhunyta után kapcsolódnak be a „közteherviselésnek" ebbe a formájába.

4) A perselypénzzel kapcsolatban közismert tény, hogy mind az adakozás, mind az adományozott összeg teljes mértékben önkéntes, vagyis az egyháztagoktól függ. Ennek ellenére sikerült-e valamilyen összefüggést találni az adományozott összeg és az egyházi „szolgáltatások" között?

Úgy gondolom, egyáltalán nem meglepő tapasztalat az, hogy az emberek lelki gyarapodását az istentiszteletek által a perselypénzek mennyisége is tükrözi.

Nálunk nagyon jól bevált gyakorlat az, hogy a perselypénz számolásának feladatát egy önkéntes bizottság végzi. Az esetek többségében jelen van egyházközségünk mindegyik gondnoka is (négy). Eddig soha senki nem kérdőjelezte meg a számolás „tisztaságát".

5) Milyen észrevételeink vannak a céladományok és hálaáldozatok terén? Általános tapasztalat, hogy a szegényebb emberek áldozatkészsége nagyobb, mint a tehetősebbeké. Úgy gondolom, ez nem új keletű jelenség, éppen ezért nemcsak a mi gyülekezetünkre jellemző. Valószínűnek tartom, hogy hittel, példamutatással ezen az arányon némileg lehet változtatni.

Az is jól kimutatható tény, hogy például a keresztelők vagy a temetések alkalmával az esetek kb. 50%-ában vannak „Isten dicsőségére" szánt adományok. Megítélésem szerint ez az arány egyáltalán nem magas.

Örvendetes tény viszont a hálaadók számának növekedése az utóbbi években. Leggyakrabban az elhunytakra emlékezés évfordulóin vannak hálaadományok, de szép számmal adódnak ilyenek házasságkötési évfordulókon is.

Minden évben vannak nagyobb célkitűzéseink, melyeknek anyagi vonatkozásai messze fölötte vannak az átlagos kiadásoknak. Ilyenek például az épületeink felújítása, a temetői feladatok elvégzése, a templomban és a templom körül végzett és végzendő munkák stb. Az utóbbi éveknek talán legnagyobb „erőpróbái" voltak számunkra a Lorántffy-terem építése és az orgona felújítása. Az utóbbi folyamatban van.

Céljaink és kiadásaink összhangjára nagyon fontos és intőjel az a közmondás, mely így hangzik: „Addig nyújtózkodjál, ameddig a takaród ér!" De mi, akik az egyháznak, és ayon keresztül Istennek a szolgái vagyunk, azt is remélhetjük, hogy buzgó könyörgés esetén váratlan időpontban, váratlan segítséget is kaphatunk. Erre több példa is volt a Lorántffy-terem építése során. De amíg ez a támogatás megérkezik, a hangya szorgalmával kell minden forintot gyűjteni, és elő gyakorlattá kell tennünk a következő jelmondatot: „Imádkozzál és dolgozzál!"

Sárospatak, 2005. november

Sipos István

a Sárospataki Református

Egyházközség főgondnoka