Mások fát díszítenek, és ajándékot keresnek, én bolyongok a faluban és rémülten, kétségbeesetten félek. Nincs honnan bort szereznem. A kocsma zárva és a szokásos borkimérésen sincs nyitva, a kapu. Apámat nem érdekli, hogy mi van, ő bort akar. Így aztán kerget először engem, majd testvéremet, később együtt megyünk, és nem az angyalt és nem a kis Jézust várjuk, azt sem tudjuk, hogy van. Csak azt tudjuk, hogy nekünk szereznünk kell ezen az estén is italt. Az apámnak. Minket kiver: legyen hideg vagy sár, vagy este, és loholnunk kell az üveggel, a pár forinttal, amit a kezünkbe ad. Rémülten tapasztalom: zárva. Zárva az, amitől bármit is remélhetek. Hazamegyek és mondom. 'Nem tudtam hozni, mert zárva van a kocsma, meg a bolt is.' Anyám riadtan mondja: 'Persze hogy zárva van, hiszen karácsony van.' Apám dühödten ordít és elkerget minket. Őt nem érdekli, kérjünk valakitől. Anya azt mondja, ilyenkor nem lehet sehová bekopogtatni. De látjuk is. Hiába. A kapuk zárva vannak. Előkerül a nadrágszíj. Anya már kapja. Mi a testvéremmel menekülünk, még jó, hogy a kutyaól nagy, és ott Buksi mellett egy kis meleget kapunk. Anya nyöszörögve szól ki, hogy elaludt - mármint az apám. És akkor visszamehetünk. Elhatározom: ha következő évben jön a karácsony, már előre kerítek egy üveg bort. Meg is tettem. Akkor is így jártam. Az egy üveg nem volt elég. Kellett volna még.

Mikor nyolcadikos lettem, a tanár nénim azt mondta, szeretné, ha gimnáziumban tanulnék, hiszen úgy látja, érdemes. Anyával is megbeszélte, én elmehettem. Félve és görcsösen, de az otthoni pokoltól megszabadulva boldog voltam. És abban az évben is jött a karácsony. A gyomrom reszketése, a hangok erőssége és a félelem erősödött bennem, mikor a szobatársak várakozással emlegették a karácsonyt. Aztán életem első karácsony előtti templomi alkalmán ültem. Felhangzott az ének, és feltartóztathatatlanul sírni kezdtem belül. A karácsonyi történetben a kis Jézusnak hely kellett. Nem fogadták a szent családot. És énbelőlem feltört a sírás. Eszembe jutott Buksi melege, a hideg este, a kivertség, az egyedüllét minden félelme. Reszkettem és riadoztam. A többiek nevettek rajtam, hogy mennyire meghatódtam. Olyan jó volt, hogy tudtam: Jézus belát a szívembe. Félve és nyüszítve ültem, és beleborzongtam a karácsonyi történetbe. A templomból az internátusba menet örültem a melegnek, az otthonnak. A nyugalomnak, ami körülvett. Reggel karácsonyi zene és ének ébresztett. Megint átjárta lelkemet valami. Valami, amit ma sem értek. Szeretet, öröm... Az este gyújtott gyertyafénynél és közösen elmondott történetben úgy éreztem: számomra is van karácsony. A gyertyalángja nekem fénylett, és a szívemben valami tőlem elvehetetlen érzés volt. Természetesen ezen a karácsonyon is haza kellett mennem. Az üldöztetés, a menekülés már nem volt olyan nehéz: a gyertyalángnak, a karácsonyi templomi hangulatnak, az internátusi várakozásnak a különös érzése volt bennem. Nem bújtam már oda Buksihoz. Elmentem, mikor mennem kellett, de tudtam, hogy ital ma sem lesz, de már a templomig mentem, és bár zárva volt, tudtam, hogy bent lakik Az, Aki még nekem is elhozta, nem is karácsonykor, de azt az érzést, amit karácsonykor érez az ember.

Az én gyermekem majd a karjaim között fogja átélni és megérezni a karácsonyeste békességét. Sok idő kell még ahhoz, de amit érzésben kaptam, már nem lehet tőlem elrabolni. Amit sajnálok: hogy szüleim az érzés nélkül élnek, életük a karácsonyi üzenet nélkül fagyott, nyomorúságos. Még nincs erőm, hogy én gyújtsak tüzet. Talán valaha sikerülni fog: addig csak testvéremnek és magamnak mondom. A karácsony értünk is van.