Először persze nem ment valami jól. A többiek el sem merték engedni az egyik ágat, míg nem fogták a másikat. Anyukájuk tanítgatta így őket. Persze Majmocska ügyesebb akart lenni a többinél. Vagy egyszerűen csak rögtön hatalmasakat akart ugrani. Vagy nem is tudom pontosan, hogy volt. Anyukája nem nézett oda, és Majmocska hopp ugrott és kopp megérkezett. Csúnya púp nőtt a fejére az első eséstől.
Az egész család szerette a banánt. Nagy banánt és kis banánt. Zöldet és sárgát. Legjobban a nagy sárgát. Majmocska különösen szerette. Ha meglátott egyet, nem tudott ellenállni, szaladt, ugrott, kapaszkodott, mászott, hogy mindenkit megelőzve haraphasson a kiszemelt banánból. Egyszer a gyomrát is elrontotta. Túl sok volt a szép sárga banán. Itt is volt egy, a másik fán is volt, és a mögötte levőn is, és persze a következőn. Huh. Öt banánt evett meg egyszerre.
Édesanyja tanítgatta, hogy kevesebb is elég egyszerre. És még egy fontos dologra: ha lát egy ládát, azt messzire kerülje el. „Milyen ládát?"- kérdezte Majmocska. „Nagy, barna ládát." „Van banán a ládában?" Édesanyja hallgatott egy kicsit (hú de milyen hosszú tud lenni, amire a felnőttek azt mondják „egy kicsit"): „Van. Majmocska, tudnod kell, hogy szép sárga banán van a ládában." „Az jó, az finom, az nagyon jó! Hol az a láda?" „Most mondtam Majmocskám, hogy a ládát el kell kerülni. Beleszorul a kezed, megfognak és elvisznek messzire tőlünk az állatkertbe." „Jó, értem" - válaszolta Majmocska de nem túl nagy meggyőződéssel. Igazából szeme sarkából már leste, hol is lehet a láda a szép sárga banánnal. „Még hogy beleszorul a kezem. Dehogy szorul. Ügyesen beledugom, és ügyesen kihúzom. Ennyi az egész." Így morfondírozott magában.
Délután játék közben, szaladgálás, futkározás, ugrándozás közben meglátta a nagy barna ládát. A ládát. Odaszaladt. Megszagolta. Megrázta. „Van benne valami." Több lyukat is talált rajta, így több oldalról is látta: Banán. Baanáán. Széééépsárgabanááán. De melyik lyukon fér be a keze? Ez túl keskeny. Az túl kicsi. Megvan! Itt éppen befér kinyújtott ujjakkal a jobb keze. Hopp, végre! Végre megvan a banán. Édesanyja aggódva érkezett: „Engedd el rögtön, és gyere, mert már idegen zajokat hallok, recsegnek az ágak, hullanak a levelek. Engedd el a banánt és szaladj." De Majmocska nem adta. A szép sárga banánt dehogy is engedi el. Rángatta a ládát. Rázta. A lábaival is tolta. Erőlködött, fújtatott, de a lyuk, ahol kinyújtott tenyerét bedugta, túl kicsi volt ahhoz, hogy a banánnal együtt kiférjen a keze.
„Nem jön ki a kezem! Nem tudom kihúzni! Sehogy sem jön ki!" - sírdogálta. „Engedd el a banánt", mondta nagyon megnyugtatóan édesanyja. „Lassan, szépen engedd el." (Ugye elengedi? Úgy szeretném, ha elszaladna! Ugye nem fogják meg?)
Majmocska megemelte a füleit, majd lehajtotta őket és szép lassan, nagyon lassan az egyre hangosodó lépteket hallgatva elengedte a banánt. Kinyújtotta az ujjait, ügyesen kihúzta a kezét, és aztán futás. Édesanyja megfogta Majmocska kezét, és segített neki felmászni az első fára. A fa tetején már várták a testvérei, nagyon megörültek neki, megölelték, körültáncolták, és hangosan nevetni kezdtek.
Majmocska még egy pillantást vetett a ládára és a körülötte álló emberekre. „Nem nyúlok több ládába, mert a fán is van banán." - mondta Majmocska a testvéreinek. „Persze szép az a banán a ládában. Nagy és sárga. De egy banán miatt beszorult a kezem a ládába! Majdnem megfogtak és elvittek, pedig én veletek szeretek lenni!"
Miközben Majmocska beszélt, a többiek ijedten-vidáman hallgatták, édesanyjuk pedig eléjük tett egy nagy fürt szép nagy sárga banánt.