„Személyes társadalmi tükör és egyháztükör" a téma. A megjelent listákkal nem foglalkozik már senki. Én sem teszem. Csupán annyit: jogszerűtlenek, hamisak, erősen megcsonkítottak, egyházellenesek is. Meg vagyok győződve, az „értékeseket" már rég megsemmisítették.

A mások megfigyelése, a besúgás, a jelentések messze túlterjedtek némi listákon. Tízezrek éltek belőle. Nem is rosszul. Elméleti fejtegetések helyett - kivételesen! - saját megtapasztalásaimból hozok fel morzsákat. A morzsák az egészről vallanak hitelesen. A Történeti Hivatalból kapott iratok bizonyítanak. A „Kemény" fedőnevű jelentést tevő „atyafi" volt.

Egy alkalommal négyen voltunk együtt valahol. Rendőrségi kihallgatásaim során, amelyek milyenségéről nem óhajtok beszélni, mivel én megtagadtam minden ismertetést az együttlétről. A kihallgató tiszt dühösen olvasta fel egy jelentésből, kik voltunk együtt, és miről beszélgettünk. Jelezve azt is, ők mindent tudnak. Nem tagadom, iszonyúan megszenvedtem a dolgot. Még jobban, mikor az egész debreceni egyházmegye lelkésztestületének esperesekkel, egyházmegyei gondnokokkal kibővített gyűlése követelte Debrecenből való eltávolításomat, idézem: „a Szent Lélek egységének csodálatos megtapasztalásával." Azt a segédlelkészt, aki hónapok múlva papivizsga-dolgozatában leírta, hogy ezen a gyűlésen is az állam embere, az AEH vezetője ütötte meg a legemberibb hangot: a vizsgáról „kidobták", másik két társával együtt.

Ami a világi hatóságot illeti: vajon milyen „jelentések" alapján írták a V-150370 sz. szigorúan bizalmas jelentésükben rólam: „Az ellenforradalom idején aktívan részt vett az egyházi ellenforradalomban, mint a Mester utcai bethánista mozgalom vezetője. Abban az időben püspöknek is jelölték. Az egyházi ellenforradalom vezetője volt. ... Illegális bethánista csoportokat szervezett, úgy az államrend, mint (sic!) a haladó egyház vezetősége ellen." Egy másik dokumentum szerint én szerveztem be dr. Czeglédy Sándor, dr. Török István, dr. Tussay János professzorokat. No meg a teológus ifjúság egy részét. Nem listák kellenek. A mi portánkon maradva, egész egyházi életünk megújulásért kiált. Bűnbánatban való megtisztulásért. Hiszen én csak egy esetet említettem a sok száz vagy ezer közül.

És mi mélyen hallgatunk. Erről is, másról is. Súlyos tévedés, hogy Isten túllépett ezen a kérdésen. Annál inkább nem, mert tíz- vagy százezrek szenvednek megalázottan és megszomorítottan. Nem kevesen megkeményedetten elfordulva - nem akarok keményebb szót használni - egyházunktól.

Nem egyesek elítélését, megbélyegzését várjuk nagyon sokan. Bűnbánatot!

Csak annyit: vétkeztünk, és közösen kérni Isten megújító kegyelmét. Ez népünk megmaradásának kérdése is.

Evangélikus testvéreink részletesen feldolgozták, és gyülekezeteik elé tárták ezt a kérdést. Országos Elnökségük bocsánatot kért a besúgások (egyházi) áldozataitól. Befejezésül idézem az Evangélikus Élet ez évi 11. számában „Júdások az egyházban?" című beszélgetés néhány mondatát. Egy készülő könyv írója mondja: „... ezt a munkát elsősorban a tanúságtevőkre akarjuk építeni. Azokra a méltatlanul elfeledett és megalázott emberekre, akik az egész életüket Krisztus szolgálatának szentelték... Ennek ellenére nem ők ma a példaképek, sem a társadalomban, sem az egyházban, hanem azok, akik egy kicsit önmagukat mentve, egy kicsit diplomatát játszva, politikus módon sokszor önös érdektől vezéreltetve élnek. Mi hisszük, tiszta jövőt csak tiszta példaképekre alapozva lehet fölépíteni!" - Ha magamat nem merem is közéjük sorolni, egész szívemmel igent mondok rá!

Berényi József

nyugalmazott lelkipásztor, Sárospatak

- Az ügynökkérdés téma. Az is igaz, hogy felfújható téma.

A legnagyobb baj mégis azzal van, hogy egy olyan politikai szervezet fújja fel, amelyik valamikor működtette ezt a rendszert,

illetve amely annak jogfolytonosságában működik, aki „csinálta" azt, hogy itt embereket megfélemlítettek, megzsaroltak vagy kecsegtettek, vagy csalással lajstromba vettek - és így „létrehozták" az ügynököket. Ha őróluk kiderül, hogy milyen módon vettek részt (szervesen) ebben a rendszerben, az „semmi gond", az a „na és" kérdése, ahogyan Horn Gyula is ennyivel tudta le a problémát. Ha azonban egy velük szemben álló politikai képződmény valamelyik tagjáról derül ki, hogy bármilyen formában része lett ennek, akkor azt lobogtatják.

Az csak a nemzeti, keresztyén oldalon létezik - ahol erkölcsöt és tisztaságot várunk el az emberektől -, hogy minden erkölcstelenség egy kudarc. A másik oldalon nem kudarc, tehát csak hasznos hozadéka van számukra. Nézzük meg példaként Csurka István esetét. Róla „kiderült", hogy egyetlen aláírás van vele kapcsolatban, és kiderült, hogy semmit nem is csinált, mégis minden lista az ő nevével kezdődik. Az igazi gazemberek neve mellé gyakran ártatlan neveket vesznek listába. Ez aljasság. És még inkább az attól, hogy az ezt felhasználók azoknak a vérségi, szellemi, vagy anyagi leszármazottjai, akik ezt az egész mocskos dolgot kitalálták és működtették. A másik jelentős probléma, hogy mindezt úgy hozzák elő differenciálatlanul, hogy akit kapcsolatba hoznak az ügynökséggel, az nemcsak személyesen szégyenkezhet, hanem gyermekei és unokái is megaláztatnak. Mert ők azt röstellik. Ettől sátáni ez az egész. Hogy ez a „banda" egyáltalán napirendre meri tűzni ezt a kérdést, és így bánnak el emberekkel, családokkal.

- Ezt a kérdést joga van felvetnie a nemzetnek, amikor képviselőt válasz, a közoktatásnak, amikor tanárt választ, az egyháznak, egyszóval olyan intézményeknek, akik azt kívánják, hogy akiket ők alkalmaznak, azok erkölcsileg is át legyenek világítva. Joga van továbbá megtudni mindazoknak, akik valamilyen értelemben igazoltan kárvallottjai voltak ennek az elmúlt rendszernek, hogy kik mit jelentettek róluk - amennyiben akarják tudni és van hozzá gusztusuk.

- Erre egy válaszom van. Ha megengedi, átnyújtom az átvilágítási határozatot. Persze van, aki szerint ez sem ér semmit, hiszen megtörténhetett volna, hogy mondjuk eltüntettetek rólam szóló iratokat. Vagy ki tudja, hogy ha nem voltam III/3-as, akkor nem voltam-e III/2-es, stb. Pontosan ez az egész „ügy" célja: legyen mindenki gyanús, aki él.

- A válasz megértéséhez egy másik kérdést kell föltennünk. Hogyan lett valaki ügynök? A beszervezési kísérletek két változatát lehetőségem volt megtapasztalni. Az elsőt, a zsarolást azért nem tudták megvalósítani, mert nem volt feleségem és nem voltak gyermekeim, illetve nem voltam annyira fontos. Ehhez tartozik, hogy a felmenőimmel kapcsolatban sem tudtak volna zsarolni, mert ők maguk köptek volna le, ha rájuk hivatkozva beállok ügynöknek. Ez azonban egy speciális eset. Mindenképpen tudomásul kell venni azonban, hogy egy jó gyermek, testvér, apa, amikor azt hallja, hogy ha ezt nem írod alá, akkor a feleséged elveszti a munkáját, a fiad nem tanul tovább etc., akkor meginoghat. Gyakran alkalmaztak fenyegetést is a beszervezés érdekében, mégpedig igen sok formában. A fizikai bántalmazás kilátásba helyezése és gyakorlása gyakori volt Ha valakit jól megvernek és megkínoznak, majd elé tesznek egy papírt, és utána kiengedik... Volt persze szerényebb változata is a fenyegetésnek, amikor azt mondták, hogy ezt vagy azt tudják az illetőről, amiért bezárhatnák, de elfelejtik, ha aláír. Ebben a két esetben csak az ítélkezhet, aki ezeken átment. Egy letartóztatott, megfélemlített, vagy lelkileg meggyötört ember aláírása felett ne törjön pálcát senki. Aki maga is átesett ezen, az ingathatja a fejét, hogy nem kellett volna, vagy nem így, vagy nem ilyen mértékben. Senki másnak nincs joga, hogy ítéletet alkosson - főleg nem annak a bandának, aki csinálta ezeket, vagy az ezt művelők utóda.

- Voltak, akik önként csinálták. Talán egy elhanyagolható kisebbség meggyőződésből, vagy egyszerűen csak formát adva, papírra vetve a „hűség" gyakorlatát. Ez azonban nem jellemző. Többen voltak a megzsaroltak és megfélemlítettek, és sokan voltak azok is, akik megkísértettek, tehát akiket például azzal a kecsegtetéssel lehetett beszervezni, hogy személyesen jobban érvényesülnek, gyermekük jobban érvényesül, előnyökhöz jutnak.

- A rendszernek nem is igazán a jelentésekre volt szüksége. Inkább arra, hogy minél szélesebb körben éljenek az emberek tudatában annak, hogy ők gerinctelenek, gyávák, kiszolgáltatottak és kiszolgálók. Az ilyen emberek meghúzzák magukat.

- Ez a válogatás nélküli, átgondolatlan, gonosz megoldás nem tisztázás. Ez a listázás csak fölösleges tragédiákhoz vezet. Mert meg kell kérdezni, hogy aki aláírt, az mind elítélni való-e. Valakinek, aki - tegyük föl - aláírt, de sosem jelentett, megjelenik a neve egy listán. Mi lesz azzal, ha van lelkiismerete és nem tudja egy legyintéssel letudni, hogy „na és"? Mi lesz ennek az embernek a családjával? Pedig sosem jelentett. Vagy ha jelentett, haszontalan dolgokról írt. Tehát ha például az egyház azt mondja, hogy kérem valaki átvilágítását, azt is meg kell vizsgálnia, hogy jelentett-e és főleg azt - ez a legfontosabb - hogy mikről szólnak a jelentések. Mert az esetek többségében az derül és derülne ki, hogy az illető tudatosan semmilyen tényleges, fontos vagy ártó információt senkiről nem közölt. Alapos vizsgálódás és mérlegelés után kiderül, nincs károsultja a dolognak. Ha van károsultja, akkor őt kell megkeresni és megkérdezni, akarja-e tudni, hogy ki tett róla ártalmas jelentést, jelentéseket. Ha akarja, tudja meg. És persze lehessen következménye a jelentőre nézve.

- Nem. Több nevet is a „fülembe súgtak", akik jelentettek rólam - vagy igaz, vagy nem -, ők azonban hozzám a mindennapi életemben jók voltak. Egyébként mit is lehetett egy hejőbábai lelkészről jelenteni, akiről nem volt nehéz tudni, hogy nem szimpatizál igazán a rendszerrel?

- Rólam is mondták, hogy én is ügynök voltam - nyilvánosan. Ha az ember tudja, hogy tiszta, kikéri a „papírt", és el van intézve. Ezt adtam oda. Ha valaki tudja magáról, hogy aláírt, de nem ártott senkinek, az is kikérheti az átvilágításáról szóló határozatot.

- Igen, ilyenkor vagy a károsult joga, vagy az őt alkalmazó intézmény joga, hogy kérje ezt. Mint az erkölcsi bizonyítványt. De minden esetben igaz, hogy nem az az első lépés, hogy listákat közlünk, hanem a tájékozódás és a mérlegelés. Ezek persze illuzórikus dolgok. Mert ma inkább úgy megy, hogy nem baj, ha valakiről kiderül, hogy ügynök volt. Valamikor még azt hittem, hogy a magyar nép demokratikusan létrehoz egy gyökeres, szellemileg is megvalósuló rendszerváltást. Akkor az volt a kérdés, és az én első reflexem is, hogy ne kezdjük üldözni ellenségeinket. Aki abban a rendszerben jelentős pozícióban volt, az úgyis kikerül belőle, és olyanok fognak a helyére kerülni, akik tiszták. Gondoltam én. Bocsássatok meg és szeressétek ellenségeiteket. Azóta azonban kiderült számomra, hogy ennél antikrisztusibb, rombolóbb, saját nemzetét gyilkoló banda nem létezik. Ezekről kell a leplet lerántani. Aki gazember volt és az is maradt. Mert aki meg nem tér, arra csak a régi igazság marad: kutyából nem lesz szalonna.

- Ahol hatalom van, ott érdekek vannak. Ahol érdekek vannak, ott érdekellentétek is léteznek. Kialakulnak klikkek, lobbik, pontozzák, hogy ki hova tartozik. Ma is meg lehet kérni valakit egy másik érdekcsoporthoz tartozóval kapcsolatban, hogy nézze meg, az illető mit csinál, miket mond, mik a „gyenge" pontjai. Jönnek-mennek a hírek, és aki jó szolgálatot tesz, az megkapja a koncot. Az emberi aljassághoz és júdássághoz nem kell kommunizmus vagy szocializmus. A kommunizmus, a szocializmus csak intézményesítette ezt, rendszert csinál belőle.

Ez emberi. Bukott emberi. Megoldás mégis van. A megoldás a „na és" kérdések és az egyént és családot tönkretevő aljas megszégyenítések helyett a jogos kérdésfeltevésekben és a gondos mérlegelésekben rejlik. Így jöhet létre az az állapot, hogy Isten előtt állunk meg alázattal és lehajtott fejjel, az emberek előtt azonban egyenes gerinccel járhatunk.

(Barnóczki Anita)

zokban a napokban két gyülekezetben szolgáltam. Egy nyári délután temetni mentem a szomszéd faluba. A párt (talán nem kell mondanom, hogy melyik) nagyhatalmú titkára leintette a szocialista nagyipar száguldó csúcsteljesítményét (akkoriban úgy nevezték, hogy Trabant), s kérte, hogy vinném el őt is, mert jó embere volt a halott. A nagyjából tízpercnyi menetidő során felhívta a figyelmemet arra, hogy lélek nincs, másra már nem emlékszem. Az viszont megmaradt világosan bennem, hogy a kiszálláskor karomat megfogva visszatartott egy pillanatra, és jelentőségteljesen azt mondta: „szeretném, ha tudná, hogy én magáról nem írok semmi rosszat." Nem voltam már naiv, egyet-mást tudtam a működő szocializmusról, azt is, hogy készülnek jelentések. Világos volt az is számomra, hogy bizonyos funkcióhoz hozzá tartozott a jelentésírás. Ilyen volt a párttitkári beosztás is. De éppúgy jelentett a tanácselnök, az iskolaigazgató és még sokan mások. S bizony nem volt ez másként az egyház kebelén belül sem. Itt is voltak olyan tisztségek, amelyek betöltéséhez egyszerűen hozzá tartozott a hatalom rendszeres tájékoztatásának gyakorlata. Például 1971-ben az állam, a két fél kiváló viszonyára hivatkozva, lemondott arról a jogáról, hogy a Magyarországi Református Egyházban a püspöknél alacsonyabb tisztségben lévők választása esetében az előzetes hozzájárulást gyakorolja, ennek jogát lényegében a püspökökre ruházta. Azokon a bizonyos ügynöklistákon szereplő volt református püspökök tehát nem tekinthetők titkos ügynöknek, ők a „jó viszonyból" kifolyólag tették, amit tettek. A szocializmus alaptermészetét meghatározóan jellemezte ez a gyakorlat. Nem közömbös, hogy ebben a „rendben" az egyházi hivatalban lévők izzadva vagy önként és dalolva jelentettek.

Persze, azt is tudom, hogy voltak azért ügynökök is, akik kiszolgáltatása éppen azt célozná, hogy megfeledkezzünk a rendszer „alaptermészetének" működtetőiről.

Sokakban azért vetődik fel az ügynökkérdés tisztázásának igénye, mert szeretnék véglegesen lezárni a kommunizmust. Nekik ne legyenek illúzióik: a kommunizmus nem zárható le, velünk él tovább. Ennek a rendszernek a lényege ugyanis - minden más híreszteléssel ellentétben - a gátlástalan önzés, persze „a dolgozó nép nevében és érdekében" hamis szöveggel körítve. Ez a rendszer ma is velünk él, csak most nem úgy hívják. Annyiban is a régi, hogy ugyanazok működtetik. Ebből egyetlen egy kivezető út létezik: az Isten Országa. Az pedig, mint hallottuk, elközelített. Erre nézve egyetlen helyes döntés létezik:

„Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban". Ajánlatom talán népszerűtlen bizonyos körökben: ne foglalkozzunk az ügynöklistákkal.

Ahelyett, hogy a jelentgető hivatalos egyháziakkal foglalkozunk, inkább tárjuk fel és ismertessük meg a mártír és hitvalló atyafiak bizonyságtévő életpályáját, mert ők az igazi „példányképei a nyájnak".

Dienes Dénes

Ügynökökről másképp