Értékrendünk és gondolkodásunk megmutatkozik mindenekben...

Egy közösség költségvetése -legyen az egy család, egy gyülekezet, vagy akár az ország - mindig magán hordozza a készítők és ezáltal a közösség értékrendjének jegyeit. Ebből kiderül, hogy a készítők számára mi fontos és mi nem, miért készek akár anyagi áldozatot is vállalni és miért nem...

2004. október 7-én terjesztette be a Kormány az Országgyűlésnek a 2005. évi költségvetésről szóló törvénytervezetet. A költségvetést az egyházak és az egyházi fenntartású oktatási intézmények is kiemelt figyelemmel kísérik, hiszen itt dől el, hogy a következő évet az oktatási intézmények milyen anyagi feltételek mellett fogják végigdolgozni. Mire jut és mire nem a támogatásból.

Ennek az írásnak nem a költségvetés-készítők szándékának keresése a célja, hiszen erről magukat a készítőket kell megkérdezni. De kimondott vagy kimondatlan üzenete van minden számnak, így most a számomra nyilvánvaló üzenetet kívánom megfogalmazni, közérthető módon közreadni, megosztván így mindenkivel.

Nem fontos, vagy nem eléggé fontos a közoktatás...

A költségvetés-tervezet egyes normatív támogatásainak összegét tekintve az fogalmazódhat meg az olvasóban, hogy a tervezet készítőinek az iskola nem fontos vagy nem eléggé fontos. Hiszen szép számmal lesznek olyan iskolák (önkormányzatiak is és egyháziak is), amelyek a következő évben számszerűen is kevesebb támogatást kapnak ugyanannyi tanuló után, mint az idén.

Pedig be kellene látnunk azt, hogy a társadalmunk egyik legfontosabb tőkeképző tevékenységét sorvasztjuk így el. A társadalom iskolázottsága és egészségi állapota a két legfontosabb társadalmi tőke, így a közoktatás kiemelten támogatandó terület kellene legyen...

Nem fontos, vagy nem eléggé fontos a magyar nemzeti kultúra...

Európában is csak magyarokként tudunk létezni. Magyarnak születik az ember, de az érzést, a tudatot kulturális értékeinken keresztül lehet és kell is erősíteni. A magyar nyelv ismerete, szeretete és tisztelete, a magyar népzene, néptánc, népművészet megszerettetése egyik módja a magyarságtudat erősítésének. Ezért érthetetlen, hogy a tervezet csökkenti az alapfokú művészeti iskolák támogatását, sok esetben teljesen ellehetetlenítve a működésüket. Az így kieső támogatást meg a szülőkkel fizettetnék meg, egy átlag család számára elviselhetetlen mértékben (7700 Ft/hónap). Fizessen a szülő, ha kell neki a magyar kultúra!

Nem fontosak vagy nem elég fontosak a kis településen lakó gyerekek...

Az elnéptelenedő kis falvak önmagában is nagy áldozatot követelnek az ottmaradóktól. Ezt tetézi a tervezet azzal, hogy a kistelepülések iskoláiba járó tanulók után kevesebb támogatást kapnának az intézmények, ezzel fokozva az iskola-összevonások folyamatát, felgyorsítva a pedagógus-munkanélküliség növekedését.

Az eddig leírtak minden iskolát sújtanak, fenntartótól függetlenül. A következők az egyházi intézményekre vonatkoznak.

Diszkrimináció van, csak az a kérdés, hogy milyen irányú.

Az egyházi fenntartású intézményekbe járó tanulók után bizonyos támogatások igénylését a tervezet eleve kizárta, így a mi iskoláinkba járó tanulók után eleve kevesebb normatív támogatás és céltámogatás (pl. bejáró tanulók, kedvezményes étkeztetés) igényelhető. A Kormány és a történelmi egyházak közötti megállapodásban rögzített kiegészítő normatív támogatást pedig teljesen eltérő módon számolták az Oktatási Minisztérium és az egyházak képviselői. A minisztérium azt hangoztatta, hogy az egyházi intézmények eddig többet kaptak, mint az önkormányzatiak, ezért kell a kiegészítő támogatást csökkenteni. Egyházi szakembereink szerint viszont a kiegészítő támogatás a tervezetben kisebb, mint a számítások szerinti járó.

Érdekes, hogy még az utolsó, november 19-ei tárgyaláson is más adatokból dolgozott az Oktatási Minisztérium, mint a Pénzügyminisztérium által készített kimutatás. Ezt ők is elismerték, de változtatni a tervezeten nem óhajtottak...

A megbeszélések során a probléma csak néhány ponton került orvoslásra, a feszültség és az eltérő vélemény megmaradt. Így nehéz év vár jövőre az iskolákra...

A Magyarországi Református Egyház számára - így a Tiszáninneni Református Egyházkerület számára is - fontosak óvodáink, iskoláink, teológiáink, főiskoláink és egyetemünk, hiszen ezekben olyan magvetés történik, amely hisszük, hogy nemzetünk és egyházunk életében, jövőjében is jelentősen megmutatkozik. Ezért harcolunk minden iskolánk működéséért!

Reményik Sándorral együtt kérjük: „Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát..."

Ábrám Tibor

igazgató, egyházkerületi főgondnok

Magyarországon alkotmányi rendelkezés folytán az állam és az egyházak egymástól elválasztva működnek. Sok ország alkotmánya rögzíti ezt az alapelvet, és sokféleképpen értelmezi annak tartalmát. Az egyes országokon belül pedig más-más értelmezés kap hangsúlyt, ha politikai váltás történik a kormányzatban. Nincsen ezzel semmi gond - gondolhatnánk. A gazdasági liberalizmus kidolgozta az állam gazdasági folyamatokból történő visszavonulásának az elméletét és azt bizonyos időszakokban sikeresen is működtette. Ha egy gazdaság jól prosperál, az államnak valóban nem kell sok szerepet vállalnia, s ilyen környezetben törvényszerűen felerősödhetnek az állam és a társadalom kapcsolatainak liberalizálását hirdető nézetek, így azok is, amelyek az egyházak önfenntartó működését szorgalmazzák. Szép és nagyon alaposan kidolgozott nézetek ezek. Gazdag polgárok fölös bevételeikből valóban megtehetik, hogy vallásuk gyakorlása mellett eltarthatják oktatási, egészségügyi, szociális intézményeiket. De sajnos ezek az elméletek válsághelyzetekben sem a gazdaságban, sem a társadalomban nem működnek. Most pedig válsághelyzet van. A gazdaság rosszul működik, a történelmi egyházaknak még nem volt idejük talpra állni, s a rendszerváltás óta nem voltak képesek gazdasági önállóságuk megteremtésére sem. Más kérdés, hogy sajnálatos módon nem is nagyon törekedtek erre. Az erre mutatkozó lehetőségeiket rendre elmulasztották. Az állammal megkötött kétoldalú egyezményekben rögzített megállapodásokban bízva kényelmessé váltak, holott számtalan szakcikk hívta fel a figyelmet arra, hogy ezek a megállapodások bíróság előtt ki nem kényszeríthetők, teljesítésük a mindenkori állam tisztességén és önmérsékletén múlik. Az államnak tehát csak politikai felelőssége van a megállapodások betartására.

Kétségtelen tény, hogy a hatályos jogszabályok és azok alkotmánybírósági értelmezése kapcsán jogszerű az egyházak igénye az állami és önkormányzati feladatokat ellátó egyházi oktatási intézményeknek ígért ún. kiegészítő támogatásokra, de józan fejjel számolni kell azzal is, hogy történt már jogtalanság ezer év alatt ebben az országban az egyházakat illetően, s az egyháznak magának is lépéseket kell tennie a kiszolgáltatottságának csökkentése érdekében. Nem keseregnünk kell tehát, hogy most éppen megint becsapnak bennünket, hogy megint jogtalanságot készülnek elkövetni ellenünk. Egyházi vezetőink a rendelkezésre álló jogi és politikai eszközökkel kezelni tudják ezt az aktuális problémát, az eredmények már megmutatkozni látszanak. Egyházunknak el kell azonban alaposan gondolkodni azon, hogy ennek a kiszolgáltatott helyzetnek a fenntartása mekkora kockázatot jelent. Kováts J. Istvánnal együtt hiszem és vallom, hogy „Egyházunk anyagi életének más rangsorba kell kerülnie az új berendezkedésben, mint eddig volt. Ha egyházunk élni akar, a lelki kérdéseknek elő kell lépniök a háttérből! A hívek önkéntes és fokozottabb mérvű teherviselése csak akkor remélhető, ha megfelelő lelki hatásokat nyernek egyházunktól. Híveink annyira nyúlnak zsebükbe, amennyi lelki kincset ad nekik egyházunk. A lelki munkák erőteljes fölkarolása nemcsak ebből a szempontból, de a hitvalló egyház rendszerére térésünk előkészítése szempontjából is nagyon fontos.

Csak megfelelő lelki előkészítés után valósíthatjuk meg a legkisebb megrázkódtatás és a legkisebb veszteség mellett a hitvalló egyházat,

míg a kötelező egyháztagság megszűnésével a lelkileg kellőképpen meg nem dolgozott egyháztagok nagy tömegei szakadnak le egyházunk testéről." (Kováts J. István: A református egyházalkotmány alapvető kérdései - A reform-kérdések . Budapest, 1948. 454.o.l) Egyháztagság nélkül pedig nincsen egyház!

Dr. Szathmáry Béla,

adjunktus, Sárospatak

Rovatunk igyekszik kiegyensúlyozott lenni: különböző hozzáállású embereket kérdezünk egy témáról, megbecsülve ezzel az olvasót, ismerje meg és ítélje meg a különböző véleményeket. Összhangban áll ez Pál apostol tanításával: mindeneket megpróbáljatok, ami jó, azt megtartsátok.

Az első, nyilatkozni nem kívánó politikus helyett „megkerestük" gróf Klebelsberg Kunót, aki 1922-1931 között volt vallás- és közoktatásügyi miniszter, és igen jelentőset alkotott, hogy a trianoni tragédia után az ország talpraálljon. Egy kultuszminiszter tehet ezért? Nagyon is sokat, ha van koncepciója. Mai embernek furcsa lehet, hisz nem ehhez szoktunk. Olvassuk hát, hogy ír „A Gróf" az iskolaügyről, ezen belül az egyházi iskolák szerepéről 1929-ben.

„...igyekeztem megmutatni, hogy szívós következetességgel mint sikerült...népoktatásunk szintjét lényegesen felemelni, amivel eleget teszünk minden ésszerű kultúrpolitika amaz első alaptételének, hogy a nemzet tömegeinek minél teljesebb kiműveléséről gondoskodjunk. Ez olyan általános kultúrpolitikai igazság, amely áll minden civilizált országra. Ha most már Magyarországnak a nagy katasztrófa következtében beállott különleges helyzetét szemléljük, akkor további sajátos követelmények, szükségletek merülnek fel. A forradalmak idején lazultak az erkölcsi kapcsok, a háború során meg a nélkülözésekben testileg is megbetegedett népességünk, a nemzeti vagyon túlnyomó része is megsemmisült, elszegényedtünk. Edzenünk kell tehát a nemzet erkölcsi erőit, amely célból tovább kell támogatnunk történeti egyházaink valláserkölcsi munkáját. Gondoskodnunk kell a nemzet fizikai állagának, a népesség egészségének helyreállításáról, amely célt a kultusztárca keretében a testnevelésnek és a kisdedóvásnak felkarolása, egyetemi klinikai telepeink kiépítése és az orvosi továbbképzés ügyének előmozdítása szolgálja különösképpen...Valójában az erkölcsi erők megedzése, a testi erő helyreállítása és a gazdasági termelőképesség biztosítása az, ami koncentrikusan együttműködve, lényegesen hozzájárul ahhoz, hogy hazánk súlyos helyzetéből kiemelkedhessék."

Végiggondoljuk? Akkor a világháború és Trianon tépázta meg a népet fizikailag, lelkileg, erkölcsileg. Mai összefüggésben negyven év agymosása, forradalmunk leértékelése és nevetségessé tétele talán sejteti népünk erkölcsi állapotát, vagy ha ez kevés, akkor az erkölcsi csőd szimbólumának tekinthetjük, hogy a határon túlra szakított testvéreink úgy jönnek szóba a kormány részéről, hogy ők pusztán anyagi teher és felesleg, és nem kellenek.

A szomorú állapot jellemzéséhez hozzáveszi „a Gróf" a nemzeti vagyon jelentős részének elvesztését. Akkor egy történelmi csapás miatt, ma másként vesznek el a nemzeti értékek.

Az erkölcsi erők megerősödésében nélkülözhetetlen az egyházi iskolák szerepe. Ma úgy tűnik, a politikai irány az, hogy ne legyenek a népnek erkölcsi erői. Mária Terézia híres mondata jut eszembe, csak kissé másként: „beetetjük a birkát, mert nyírni akarjuk". De térjünk vissza a Gróf gondolataihoz.

„...egészen elhibázott politikának látnám, ha valaki azt a kérdést vetné fel, hogy a kulturális építés munkája az állam vagy a történeti egyházak feladata-e. A 'vagy' helyett én az 'és' szócskát teszem....

A nyilatkozat egyszerűen aktuális ma is, azzal a különbséggel, hogy akkor az állam költött a közoktatásra, ma tehát annyival súlyosabb a helyzet, hogy úgy kívánja az egyházi iskolákat leépíteni, hogy maga nem teremt helyettük semmit...

Barnóczki Anita