Abban a néhány órában, amikor együtt lehettünk, azt hiszem, hogy lelkészi létünk egyik legégetőbb kérdésével foglalkoztunk, a konfliktusokkal és azok kezelésével.
A segítő foglalkozásokban dolgozók számára a konfliktuskezelés az egyik legproblematikusabb terület, hangzott el az első mondat. Esetenként nehéz eldönteni, hogy partnerközpontú (egyenrangú), vagy direktív (parancsoló) utat válasszon az ember. Nekünk nagy kérdésünk az is, hogy megfeddhetünk-e valakit és számon kérhetünk-e másoktól dolgokat? Általában számunkra a konfliktus megléte is nagyobb problémát jelent, mint másoknak, és nagyobb probléma a megoldás felvállalása is. Az egyik fontos tudnivalónk az, hogy nem kell mindent a saját számlánkra írni. Konfliktusok voltak, vannak és lesznek, és ezeket mindig használni fogja a környezetünk a saját céljainak az elérésére. Megeshet, hogy a személyiségünkkel ellentétes reakciókat vár el tőlünk a környezetünk.
< Az egyik fontos alapszabály így hangzik: a konfliktusokkal tudatosan kell bánni!
< A másik fontos alapszabály, hogy látnunk kell azt, hogy különbség van a probléma kezelése és a terrorizálás között. Mi elég jól értünk a pszichikai terror alkalmazásához. Ilyenkor nem vagyunk kongruensek önmagunkkal, mert mást mondunk, és mást érzünk.
< A megoldáskeresés egyik fontos alapja, hogy vállalnunk kell a töredékes voltunkat, hiszen ez a reformátori teológia egyik legfontosabb megállapítása az emberről. Amíg itt a földön élünk, addig körülvesz bennünket a tökéletlenség és mi magunk sem lehetünk tökéletesek.
< Kérdésünk, létezik-e igazi megoldás, és megoldás-e az, amit én akarok? Legtöbbször nem az az igazi megoldás, amit én akarok elérni. A másik kérdés az, hogy a vállalható konfliktusmegoldás nem egy középút-e? (vagyis nem az amit én, és nem az amit a másik akar)
< Néhány fontos igazság: a konfliktus összeköt (a helyzet ambivalens: törököt fogtam, és nem ereszt), és van jó oldala is. Ha nem találok más megoldást a kapcsolatba kerülésre és maradásra, akkor ezt az utat is járhatom. Konfliktusom csak azzal van, aki fontos a számomra. A konfliktusok nagyon intenzíven kapcsolnak össze. Ez az összekapcsolás tragikomikus, mert ellentmondásokkal terhelt, mint minden a földi életünk során. A konfliktus úgy kapcsol össze, hogy közben távolságot is tart. Amikor a megoldáson gondolkozunk, azt is végig kell gondolnunk, hogy akarom-e, és kibírnám-e, ha másképpen lenne? Erre az ellentmondásokkal terhelt helyzetre egyik jó példa helyenként az önkormányzatok és a gyülekezetek kapcsolata.
< Konfliktuskezelésben megnehezíti helyzetünket az is, hogy nem élünk dialogikus kultúrában és nem tudunk disputálni. A diktatúrás időszakok sem szolgálták ennek a képességnek kifejlődését és alkalmazását (ma Nyugat-Európában nagy keletje van a disputációtanulásnak, végigjátsszák a disputáció történetét: görög, római, óegyházi, reformáció kori technikákat).
< Tapasztalatból tudjuk általában nagy hiba, a kesztyűt akkor felvenni, amikor azt odavágják. A folyamatot meg kell szakítani, interpunktálni kell, mert ez felel meg az emberi természetnek. A dolgokat csak akkor lehet végigcsinálni, ha közben megszakítjuk ezt a munkát.
Életünknek ezzel a nehéz oldalával kapcsolatosan van olyan magyarázat, hogy azért van ezekre szükségünk, mert az életenergia alapvetően két forrásból nyerhető: a konfliktusból és az erotikából. Ez utóbbi ebben az összefüggésben azt jelent, hogy a másikat valamiért izgalmasnak tartom. Ha az erotikaforrás blokkolódik, akkor marad a konfliktus önmagában, kihegyezve a feszültségre, a stresszre.
< A bölcs kérése így hangzik: segíts Uram megváltoztatni a megváltoztathatót és elfogadni a megváltozhatatlant! A mi válaszunk ettől is több lehet, a repudiáció (elutasítás, eltaszítás) helyett nem csupán az elfogadás, hiszen áldást is közvetíthetünk. Ha valamit tehetünk, az annyi, hogy közvetítjük azt, hogy a testvéreink az áldatlan állapot ellenére sem estek ki a megváltottság és a kegyelem állapotából. Ennek az áldástközvetítésnek nem akkor van az alkalma, az ideje, amikor nekünk jó, hanem amikor eljön, de azt viszont nem szalaszthatjuk el. A gyülekezetben élve lehet kivárni és észrevenni ezt az alkalmas időt. A konfliktuskezelésnél ez az időfaktor nagyon jelentős tényező. Az áldást saját személyiségtípusunknak megfelelő formában kell közvetíteni. A mi feladatunk megtalálni azt, hogy mi illik hozzánk. Természetünk ellen nem dolgozhatunk. Ha rituális, liturgikus személyek vagyunk, akkor abban a formában, ha racionálisak, akkor abban.
< Ha az a célom, hogy megbékélés legyen, akkor azt is tudnom kell, hogy az igazi megbékéltetés nincs a kezünkbe adva. Mi valamit tudunk fabrikálni, de az igazi békességet csak Isten adhatja és ajándékozhatja. Ha ezt munkáljuk, azt is tudnunk kell, hogy igen komoly lelki munkát kívánó útra hívjuk meg embertársunkat, mert az igazi megbékélés emberi oldalról nézve gyászfolyamat. Kezdődik a tagadással: nem lehet hogy bármi rossz történt, folytatódik a kontraverzióval, nem lehet semmit sem tenni, végigmegy a regresszión, a bánkódáson, hogy megérkezzen az adverzióhoz, a feldolgozáshoz. Ezen az úton való segítésnél általános szabály, hogy a legkevesebb a legtöbb, és a legjobb. Jó, ha keveset mondunk és azt is tőmondatokban. Minél kisebbek a lépések, annál nagyobb a hatás. És mindenben tartsuk szemünk előtt a krisztológiai differenciát is: Én nem vagyok Jézus.
Ezekről a kérdésekről volt szó a Csendesnapunkon. Szeretettel ajánlom ezt a néhány gondolatot továbbgondolásra mindenkinek. Vannak emberek, akiknek szinte éltető eleme a gyűlölködés. Megértettem, hogy életerőt merítenek a konfliktusokból és erre pedig nekik is szükségük, sőt joguk is van, csupán az sajnálatraméltó, hogy mindezt úgy teszik, hogy közben felélik a környezetüket és önmagukat is. Talán nem is ők tehetnek minderről. A legfontosabb, ha a mindenható Istenről van szó, de valami miatt blokkolva van előttük az odavezető út. Kérdésem: nem lehetséges-e, hogy ezt a forrást, ezt az utat én, mi, az egyház mindennapi élete zárta el előlük? Mindenesetre én már többször hallgattam ilyen vádakat, s nem tudtam azzal a meggyőződéssel visszautasítani, hogy semmi igazság nincs benne.
Borbély János, lelkipásztor
Zubogy