- A püspöki irodában kaptunk egy listát, azokról a gyülekezetekről, ahol várnak határon túli szolgálattevőt. Virágh Sándor nagytiszteletű úrral néhány évvel ezelőtt Szerencsen egy nemzetközi presbiteri konferencián ismerkedtünk meg, azóta vágyom arra, hogy egyszer a pataki szószékről hirdethessem az igét, külön ajándéknak tartom, hogy ez ebből az alkalomból történhetett meg.

- Az elmúlt hét elején érkezett meg a Tiszáninneni Református Egyházkerület meghívása, és csak ezen a héten pénteken kaptunk meg a tiszántúliak meghívását. Mi most 19-en jöttünk Tiszáninnenre, jövő hétvégén egy nagyobb csoport érkezik Tiszántúlra.

- Isten Lelke a Bethesda tavánál zajló események történetét hozta elém. Úgy gondolom, nem túlzás azt mondani, hogy helyzetünk szinte tükörképe annak, ami ott akkor volt a Bethesda tavánál. Mindenki várt egy csodát: szeretett volna meggyógyulni, szeretett volna egy szebb és boldogabb életet. A másik, ami közös: a fájdalom. Ott mindenkinek fájt valami, mindenki szenvedett valamitől, mindenkinek volt valamilyen nyomorúság az életében. Mi ma arra vágyunk, hogy végre egyek legyünk: azok a magyarok, akik évezredeken át egyek voltunk, és egy szomorú Trianon széttépett, szétszaggatott minket. Elmondtam azonban azt is, hogy baj van ott, ahol csodára vár az ember, hogy majd angyal száll a vízre, és ott is, ahol például a politikai vagy a gazdasági élet alakulásától várjuk a csodát. Advent Királya az, aki elhozhatja azt a boldogságot is, hogy egyek lehetünk. Az, hogy országhatárokat emeltek közénk, nem a kinnrekedtek bűne, következménye azonban az, hogy nekünk így kell várnunk. Éppen ezért szerettem volna hangsúlyozni, hogy addig, amíg meg nem mozdult a tó vize, addig egyek voltak az ott lévő emberek, addig elmondták egymásnak a fájdalmaikat, de amikor eljött a pillanat, és a víz megmozdult, az emberi együttérzés is elveszett, mindenki csak magával, a maga gyógyulásával törődött. Sajnálattal veszem tudomásul, hogy ma vannak olyanok Magyarországon, akik arra biztatnak, hogy „nem"-mel szavazzanak a kettős állampolgárság kérdésére. Szomorú, hogy csak idáig jutnak el: hangoztatják, hogy a magyarságunk egy, de amikor eljön az idő, és mozdulna a víz, eljönne a gyógyulás lehetősége, akkor nem érdekli őket, hogy másnak mi fáj, nem törődnek a 80 éves kirekesztettséggel. Mi senkitől sem azt várjuk, hogy a kenyerét vagy a nyugdíját ossza meg velünk, azt akarjuk csak, hogy ismerjenek el bennünket ugyanúgy ehhez a nemzethez tartozónak, mint azokat akik Budapesten, Székesfehérváron vagy bárhol is élnek Magyarországon.

- Nekem nem anyagi vágyaim vagy anyagi kötődéseim vannak, nem arra vágyom, hogy a családommal bárhol Magyarországon letelepedjünk - nagyon félreérti ezt, aki így gondolja. Én azt szeretném, hogy ugyanolyan szomszédnak, barátnak, testvérnek tekintsenek engem Nyíregyházán, Sárospatakon vagy Röszkén, bárhol Magyarországon, ugyanolyan magyarnak ismerjenek el engem, és ne kelljen nekem éppen egy magyartól azt kapnom, hogy itt van a ruszki. Nem én választottam az akkori Szovjetuniót sem hazámnak, hanem az a rendszer jött ránk. Én ott születtem, nekünk kárpátaljai magyaroknak Kárpátalja a szülőföldünk. Mi csak annyit szeretnénk, hogy ismerjenek el bennünket magyarnak, ugyanabból a vérből valónak. Lelkipásztorként is ugyanezt tudom elmondani. Mi nem azért várjuk ezt a döntést, hogy aztán összecsomagoljunk, és senki ne maradjon Kárpátalján. Nem kell attól félni, hogy nem marad lakás vagy telek a magyarországi magyarnak. Nekünk csak az kell, hogy ha Magyarországra látogatunk, ne nézzenek idegennek bennünket, ne úgy nézzenek ránk mint megvettekre, otthon is így néznek ránk.

- Eddig is gyakoroltuk az egymásért való imádkozást. Ezen túl azonban, vannak azért fizikai tehervállalások., átvállalások is. A kettős állampolgársággal talán könnyebb lenne testvérgyülekezeti kapcsolatokat kialakítani és ápolni, ennek mindenképpen gyümölcse lehetne az egymás terhének hordozása. Nem a magyar kormányt akarjuk terhelni, nem az egyházkerületeket akarjuk terhelni, hanem az történhetne meg, hogy egyik gyülekezet odaáll a másik mellé, és ketten vagy többen könnyebb cipelni a közös terheket. Egy másik nagy lehetőség az lenne, hogy könnyebbé válna a mi diákjaink számára a Magyarországon tanulás, szélesebbre nyílnának a kapuk arra, hogy anyanyelvükön tanuljanak, majd az így szerzett tudást, ismereteket itthon kamatoztathassák.

- Sajnos szomorú gyakorlatunk van ebben. Ha az elmúlt 80 évre tekintünk vissza: Magyarország feldarabolása óta Kárpátalja egy része tartozott már cseh fennhatóság alá, aztán 1938-tól 1945-ig ismét Magyarországhoz, 1945-től szovjet fennhatóság alá, 1989 után 1992-ig egy bizonytalan időszak volt, amíg ki nem nyilvánították Ukrajna önállóságát. Voltunk mi már sokféle állampolgárok, de sajnos mindig azzal a keserű tapasztalattal, hogy a kisebbségi sors jut nekünk. Ha nemleges lesz az anyaország döntése, ez lenne talán a legnehezebb, ez lenne a legkeményebb gombóc, amit le kellene nyelnünk: saját népünk, saját fajtánk tagadott meg bennünket. Ha a többség nemmel szavaz, az azt jelenti, hogy kitagadtak, kiközösítettek bennünket. Ez lenne a legfájdalmasabb. Ugyanakkor Isten Igéjében minden fájdalomra megvan az ellenszer, minden keserűségre megvan a vigasz. Ha saját népünk, nemzetünk ki is tagadna minket, Megváltónk nem tagad ki. Ez a vigasz: megismerni Jézus Krisztusban a Szabadítót, a Megváltót, Őbenne a gyógyulást. Ha pedig azt kell tudomásul vennünk, hogy Magyarország nemmel szavazott, akkor elmondjuk Ezékiás király szavaival: „Áldásul volt nékem a nagy keserűség." Azt majd úgy vesszük , hogy Isten így akart megpróbálni bennünket, tudjuk, hogy a kitagadottságban is velünk van és gondunkat viseli.

- Kívánok áldott adventi várakozást, és boldog karácsonyi beteljesedést, hogy a mi várakozásunk ne legyen hiábavaló.

Rácsok Gabriella