A Szentírás képei között a kő az, amely jelképe lett az öröknek, a nem változónak, jelképe Isten akaratának, a kövek beszélnek Isten hűségéről, szeretetéről. Az ókori ember nagyon jól értette ezt, hiszen egy-egy szikla, egy-egy oltárkő nemzedékeken át, évszázadokon keresztül ugyanazt jelentette, ugyanarról üzent mindig. A választott népnek hűséges Istenéről. Az atyák kővel jelölték meg azt a helyet, ahol találkoztak Isten segítő szeretetével. Józsué a honfoglaláskor 12 követ helyezett el Gilgálban, hogy „ha fiaitok kérdezik majd apáiktól" (Józsué 4,21), akkor mondják el, hogy miről beszélnek a kövek, mi módon vezette át népét az Úr a Jordán folyón. Talán egy idegennek semmitmondóak, de a választott nép tagjainak örök bizonyságai Isten segítő szeretetének.
Beszédes köveink nekünk is vannak. Ha szeretteink sírjánál megállunk, a sírkövek üzennek nekünk és gyermekeinknek drága édesanyákról, dolgos kezű nagyapákról, egy név és két évszám, és Istennek mennyi áldása szólal meg ebben nekünk, mindaz, amit kaptunk, kapott a családunk az elődöktől.
Beszélnek a házak kövei, amelyek otthonunkká lettek, beszélnek a templomok kövei, hogy évszázadok óta száll a hála itt Isten felé gondviseléséért, a kérés a nyomorúságban, a remény hozzáköt még a reménytelenségben is.
A Szentírásban is, a mi életünkben is, a versben is tanúságtévők a kövek. Némán hirdetik, suttogják, ha kell kiáltják, hogy az örök Isten gondviselő oltalmában van életünk biztos helyen. Ők sohasem hallgatnak erről. Még ha az ember azt teszi is.
A virágvasárnap Jézust köszöntő tömeget is el akarták hallgattatni Jeruzsálemben Lukács evangéliumának bizonysága szerint. Krisztus azt mondta: „...hogyha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani." Nagypéntekre elhallgatott Jeruzsálem. Nem ismerték meg, hogy Krisztusban meglátogatta népét az Úr, „feszítsd meg"-et kiáltottak a Megváltóra.
Néhány évtized múlva, mikor a római seregek lerombolták a várost templomával együtt, Jeruzsálem kövei Krisztus szavának igazságát is
kiáltották: „...nem hagynak te benned követ kövön; mivelhogy nem ismerted meg a te meglátogatásodnak idejét." (Lk 19,44)
Beszélnünk kell még egy kőről, a Szentírás talán leghíresebb kövéről, amely nemcsak a múltról üzen, hanem a jövőről is: arról a kőről, amely
húsvét reggelén Krisztus sírjának szájáról el volt hengerítve. A feltámadás bizonyítéka ez a kő. Annak, hogy Jézus Krisztus nem maradt a sírban, Isten feltámasztotta őt. Annak, hogy Krisztus feltámadásával a halálon is győzedelmeskedett.
Keresztyén hitünk, reménységünk jele, hogy számunkra Isten nemcsak életet adott, hanem örök életet kínál. Azzal kezdtem, hogy keressük életünkben azt, ami örök. Azt, ami nem változik és nem fog változni, ami biztos támaszunk. Hiszen az, ami örök, az nemcsak a múltban az, hanem a jövőt is arra lehet építeni, mert ott sem lesz mássá.
Figyeljünk ezért a kövek szavára, amelyek tanúi annak, hogy a Szentháromság Isten megőrizte az övéit, és a sírról elhengerített kő tanúja a feltámadásnak, hogy Isten Krisztusban megjelent szeretete örök, mert él a mi Megváltónk! Hit által pedig részesei lehetünk ennek
az örök szeretetnek. Ezekkel a gondolatokkal kívánok minden kedves olvasónak áldott húsvéti ünnepeket!
Beszédes köveink nekünk is vannak. Ha szeretteink sírjánál megállunk, a sírkövek üzennek nekünk és gyermekeinknek drága édesanyákról, dolgos kezű nagyapákról, egy név és két évszám, és Istennek mennyi áldása szólal meg ebben nekünk, mindaz, amit kaptunk, kapott a családunk az elődöktől.
Beszélnek a házak kövei, amelyek otthonunkká lettek, beszélnek a templomok kövei, hogy évszázadok óta száll a hála itt Isten felé gondviseléséért, a kérés a nyomorúságban, a remény hozzáköt még a reménytelenségben is.
A Szentírásban is, a mi életünkben is, a versben is tanúságtévők a kövek. Némán hirdetik, suttogják, ha kell kiáltják, hogy az örök Isten gondviselő oltalmában van életünk biztos helyen. Ők sohasem hallgatnak erről. Még ha az ember azt teszi is.
A virágvasárnap Jézust köszöntő tömeget is el akarták hallgattatni Jeruzsálemben Lukács evangéliumának bizonysága szerint. Krisztus azt mondta: „...hogyha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani." Nagypéntekre elhallgatott Jeruzsálem. Nem ismerték meg, hogy Krisztusban meglátogatta népét az Úr, „feszítsd meg"-et kiáltottak a Megváltóra.
Néhány évtized múlva, mikor a római seregek lerombolták a várost templomával együtt, Jeruzsálem kövei Krisztus szavának igazságát is
kiáltották: „...nem hagynak te benned követ kövön; mivelhogy nem ismerted meg a te meglátogatásodnak idejét." (Lk 19,44)
Beszélnünk kell még egy kőről, a Szentírás talán leghíresebb kövéről, amely nemcsak a múltról üzen, hanem a jövőről is: arról a kőről, amely
húsvét reggelén Krisztus sírjának szájáról el volt hengerítve. A feltámadás bizonyítéka ez a kő. Annak, hogy Jézus Krisztus nem maradt a sírban, Isten feltámasztotta őt. Annak, hogy Krisztus feltámadásával a halálon is győzedelmeskedett.
Keresztyén hitünk, reménységünk jele, hogy számunkra Isten nemcsak életet adott, hanem örök életet kínál. Azzal kezdtem, hogy keressük életünkben azt, ami örök. Azt, ami nem változik és nem fog változni, ami biztos támaszunk. Hiszen az, ami örök, az nemcsak a múltban az, hanem a jövőt is arra lehet építeni, mert ott sem lesz mássá.
Figyeljünk ezért a kövek szavára, amelyek tanúi annak, hogy a Szentháromság Isten megőrizte az övéit, és a sírról elhengerített kő tanúja a feltámadásnak, hogy Isten Krisztusban megjelent szeretete örök, mert él a mi Megváltónk! Hit által pedig részesei lehetünk ennek
az örök szeretetnek. Ezekkel a gondolatokkal kívánok minden kedves olvasónak áldott húsvéti ünnepeket!
Vadnai Zoltán
nagybarcai lelkipásztor