Egyedül álldogált a félhomályban, lassan esteledett, s körülötte mély csend honolt. Talán csak az a csillogó szemű mezei pocok neszelt, amelyik az imént suhant be az istálló ajtaján. „Brr! De hideg van kinn a mezőn – mondta –, ideje egy jó meleg téli szállás után nézni.” Csillogó fekete szemeit körbejártatta, elégedetten körbeszimatolt, s apró bajszát megremegtetve újra megszólalt: „Nos, nem egészen olyan, mint egy illatos éléskamra, de legalább meleg.” S hirtelen olyan fürgén, ahogyan jött, belefúrta magát a szalmakupacba – éppen alá. „Na, szép kis társbérlet – gondolta a kis jászol –, remélem, nem fognak folyton cincogni, ugrálni, hangoskodni…”

Már nagyon várta haza barátait: a két bús szemű tehénkét, a mindig elégedetlenkedő szamarat és a cserfes kecskét, aki mindenbe belekotyogott. „A barátaim, hisz oly régóta lakunk együtt. A barátaim…” – gondolta, pedig sohasem beszélgettek, és sohasem váltottak egy igazán barátságos szót… Mégis, mindennap hazavárta őket, hiszen úgy összetartoztak már, mint esőcsepp a hatalmas felhővel, virág a réttel. Mondhatni, jóban és rosszban kitartottak egymás mellett, hidegben és melegben, télen és nyáron egyaránt. Különösen, ha este a gazda őmellé kötötte a két bús szemű tehénkét! Megrakta őt illatos szénával, s barátai mélázva ropogtatták vacsorájukat, közben persze meséltek. Meséltek arról, hogy aznap merre jártak, kivel találkoztak, s hogy mit hallottak már megint az emberektől. A kis jászol szívesen hallgatta a meséiket.

Ó, az emberek! Egészen különös teremtmények! Néha szótlanul munkálkodnak az istálló csöndjében, néha pedig hangosan kiabálnak barátaival. A szamár azt mesélte egyszer, hogy az emberek is szeretnek együtt lakni egy nagy istállóban, amire a cserfes kecske azt mondta, hogy az nem is istálló, hanem ház. Az egyik bús szemű tehénke pedig hozzátette, hogy az ő gazdájuknak „családja” is van ám. Hogy a „család” pontosan mit is jelent, a kis jászol nem tudta. „Lehet, hogy mi is család vagyunk. Hiszen szeretünk együtt lakni” – tűnődött, s végre megérkeztek barátai.

- Ripp-ropp! Láttad azt a sok embert az utakon?

- Láttam bizony, ripp-ropp. Egy haszontalan kis emberke meg is kergetett!

- Összeííráás, úgy hallottam!

- Múú, de búús voltam, mikor a gazda nem szólt hozzám egy szót sem ma este.

- Eengem seem simogatott meeg.

- Hiáába, sok a dolga. Tele van a nagy istáálló vándorokkal, akiket még sohasem lááttam.

- Neem istálló, hanem fogadó – mondta a cserfes kecske, s már majd’ vitába kerekedett az elégedetlenkedő szamárral, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, s a gazda egy emberpárt tessékelt befelé.

- A fogadóban már nincs hely számotokra. Ha megfelel, eltölthetitek itt az éjszakát.

- Hálásan köszönjük – mondta csendesen egy kedves hang, s miután bezárult mögöttük az ajtó, letelepedtek a kis jászol mellett.

„Ó, ezen az estén minden olyan más” – gondolta. „Az új lakók körül szinte remeg a levegő. Mintha valamire készülnének, feszülten várnának valamit… csendesen tesznek-vesznek. Már a két bús szemű tehénke sem ropogtatja a szénát, s még a cserfes kecske is szótlanul figyel.” A kedves hang most fel-feljajdul és elcsitul, a nagyobbik látogató pedig sietve motoszkál a kis jászol belsejében. A világjáró mezei pocok sem cincog, csillogó szemeivel érdeklődve követ minden mozdulatot.

Hirtelen egy vékonyka hang tölti be az egész istállót! – Mi lehet ez? – kérdezi magában a kis jászol, s mintha neki felelne a szamár, így szól:

- Gyermeksíírááás!

- Múú, milyen aranyos! Búú, de bájos! – örvendeznek a tehénkék.

- Meegszületett, meegszületett – kiáltott a cserfes kecske.

- Csaláád, az egy csaláád! – szólalt meg újra a szamár. – Vigyáázz ráá! – mondta a kicsiny jászolnak, aki közben észrevette, hogy a kis vékony hangú „valami” már benne is fekszik.

A kis jászol még sohasem látott ilyet, de sejtette, hogy ma este valami igazán nagyon fontos dolog történt. Azt is érezte, hogy most különleges feladata van. Megpróbálta hát összeszedni minden melegét, s úgy vigyázni a halkan szuszogó kis jövevényre. Barátai is, a késői látogatók is mindannyian őt figyelték, a benne alvó kis meleg életet.

Igen, Élet volt, s ez belé is annyi életet lehelt. Végre fontosnak érezte magát, s tudta, hogy feladata van ebben az istállóban, sőt, az egész világban. Ez a csodálatos fényesség is, ami megjelent, beszűrődött a tető repedésein, mind-mind reá vetődött. S milyen csodálatos ének veszi körül őket, gyönyörű hangok, melyek valami olyasmit zengnek, hogy: „Üdvözítő született ma néktek…” Az egész istállót öröm, békesség és szeretet járta át.

„Üdvözítő, üdvözítő… hm…, ma született, hm…, hm… - gondolkodott a kis jászol –, az Úr Krisztus… nem is tudom…, én most olyan boldog vagyok. Ezek az idegen emberek gondjaimra bízták ezt a kis újszülöttet, hogy óvjam és melengessem. Olyan békésen alszik, s ez a békesség engem is betölt. Üdvözítő… kiről énekelnek?”

„Csak, csak nem… Ő az? Igen, igen, Ő lesz az, ez a kis csöppség, hiszen hallottam a nevét is, amikor halkan szólítgatják szülei: Jézus, ó, kicsiny Jézus, végre megszülettél!” Boldogan ujjongott: „Én, a kis jászol vigyázhatok e csöppség édes álmára!”

- Aludj, kicsi Jézus, aludj, hiszen oly sok minden vár még rád. Hallottam, hogy te fogod megszabadítani az embereket valamitől. Azt hiszem, a bűntől. Igen, már emlékszem, erről meséltek a barátaim.

Életemben először bölcső lehetek. A Megváltó bölcsője!

Taracköziné Nemes Mónika, lelkipásztor, Miskolc