- Öt éve élek itt, akkor kezdtük építeni és 2000. novembere óta működik a Búzavirág Alapítvány lakóotthona Vámosújfaluban. Itt 8 vak ill. súlyos fokban látássérült fiatal, akik család nélkül nőttek fel, most végre otthonra lelt, megtanulnak háztartást vezetni, önálló felnőtt életet kialakítani. A teljes értékű élethez szükség van értelmes munkára is, ezért az otthon mellett kézműves műhelyeket alakítottunk ki. Olyan mesterségeket választottunk (szövés, fazekasság, kosárfonás), amikben a látássérüléssel élők az egészségesekhez hasonló színvonalon tudnak teljesíteni és így piacképes, valódi értéket képviselő termékeket tudnak gyártani. A műhelyekben munkahelyet tudunk biztosítani a környéken élő megváltozott munkaképességűeknek is. Manufaktúra-szerűen osztjuk el a részfeladatokat, hogy mindenki a saját sérülésének megfelelő munkafolyamatot végezhesse.

- Egyáltalán mi indította az Alapítvány létrehozására?

- Nem éltem át látványos elhívást, de visszatekintve azt kell látnom, hogy az egész eddigi életem ebbe az irányba mutatott. Minden, akkor véletlennek vagy szerencsétlenségnek vélt esemény ezt a munkát volt hivatva előkészíteni. Más oldalról az Alapítványt azért hoztuk létre, mert a magyar gyakorlatban a látássérültek integrációja és társadalmi beilleszkedése csak akkor sikeres, ha a vak vagy gyengénlátó fiatal valamilyen kimagasló tehetséggel bír, vagy ha a családja támogatását folyamatosan maga mellett tudhatja. Akiknek ez nem adatik meg, azok számára eddig a Vakok Állami Intézete maradt az egyetlen lehetőség, munkahelyként pedig a kefegyár. Ezen szeretne az Alapítvány változtatni.

- Élete korábbi szakaszában városban élt, s itt ebbe a kis hegyaljai faluba irányította Isten. Hogyan tudott beilleszkedni az egyházi és a társadalmi életbe?

- Valóban Budapesten tanultam és dolgoztam évekig, mielőtt ide kerültem, de soha nem voltam igazán pesti és nem leszek igazán falusi sem. Szentendrén nőttem fel, a kisvárosi életritmust, szokásokat vittem magammal mindenhová. Itt fájóan hiányolok olyan közösségi alkalmakat, amik fiatalkoromban meghatározóak voltak és amikre szerintem mindenhol szükség lenne: iskolai és egyházi gyerektáborokat, ifjúsági bibliakört, asszonykört stb., és nem gondolom, hogy a falu lényegéhez tartozik ezek hiánya. A saját munkám leköti minden energiámat, mégis szeretnék tenni azért, hogy e téren változás legyen. Részt veszek a presbitérium munkájában, hetente legépelem az igehirdetéseket, hogy az idősekhez, betegekhez is eljusson ugyanaz, ami a templomban elhangzik, hogy ne szakadjanak ki a gyülekezet közösségéből. És bízom benne, a saját gyermekeim miatt is, hogy tenni tudok valamit azért, hogy a falu, aminek hagyományos társadalmi szerkezete mára felbomlott, utat találjon a közösség újbóli építésére.

- Honnan hozta a cselekvő hitet?

- Otthonról. A családunkban mindig voltak lelkészek, és bár a szüleim nem azok, az ő életmódjuk határozza meg az enyémet is. Édesapám ezt az Igét szokta említeni: „Aki tudna jót cselekedni és nem teszi, bűne az annak.”

- Mit tart ma nagyobb dolognak, hogy a sérült embereknek munkahelyet biztosít, vagy pedig azt, hogy ezeket a gyönyörű darabokat előállítják?

- Az igazán nagy dolog az, ha valaki visszaszerzi önbecsülését, emberi méltóságát. Ennek csak eszköze a munkahely, ami a gazdasági önfenntartást biztosítja, hogy a sérülteknek ne segélyből, jótékonyságból kelljen élniük. A gyártott termékek pedig bizonyítékát jelentik annak, hogy valóban értékes emberek, valóban képesek olyan teljesítményre, amire méltán büszkék lehetnek. De az igazán nagy dolog az, hogyha ezek a családból és a társadalomból is kizárt, kiszorult fiatalok át tudják élni, el tudják fogadni, hogy szeretik őket, hogy biztonságban lehetnek és a szeretetre ők is szeretettel tudnak válaszolni.

- Van elegendő munkaerő ezen a négy területen, ahol sérült embereket foglalkoztat, hisz’ immár nagyobb lélekszámmal dolgozik, mint az önkormányzat, ahol 35 fő keresi a kenyerét, noha ott mások a kritériumok?

- Szinte minden dolgozónk megváltozott munkaképességű, nincsenek hivatásos segítők és arra „hivatalból” rászorulók. Valamennyien egyszerre vagyunk segítők és segítettek, van sérült műhelyvezetőnk és papíron egészségesnek mondott segédmunkásunk. Sérült ember pedig „van elegendő”, ahogy kérdezte,  sajnos csak töredéküknek tudunk segíteni.

- Mik a közeli és távlati terveik?

- Most készül három garzonlakás, ahol a látássérült fiatalok valóban önálló életet kezdhetnek, családot alapíthatnak. Még idén megépül kosárfonó műhelyünk is. A későbbiekben további három lakás építését tervezzük. A távlati terveink között szerepel egy táborhely kialakítása, ahol egyházi és kézműves táborokat tudunk fogadni, egy mintabolt kialakítása… Sokan keresnek meg azzal, hogy másutt is szükség lenne ilyen jellegű műhelyek kialakítására. Ha Isten indít munkatársakat erre a feladatra és megtaláljuk ennek kereteit, akkor erre kell továbblépnünk.

- Ittléte meggazdagította a gyülekezet és a falu életét. Isten áldását kérem munkájára és munkatársai életére. Köszönöm a beszélgetést.

Dr. Sándor Endre