Arisztotelésznél azonban a demokrácia a rossz államforma, melyre bár az egyenlőség a jellemző, de általában a vagyontalan tömeg uralmát jelenti. Mivel sem a vagyonos, sem a vagyontalan réteg nem emelkedik a másik fölé, de a vagyontalanok többen vannak, az ő akaratuk érvényesül. A vagyontalan szavazati joggal bíró tömeg eladja a szavazatát a demagógoknak, akik a szükségképpen kialakuló káoszban a rend utáni sóvárgást kihasználva megragadják a hatalmat, és zsarnokságot valósítanak meg. Évszázadokon keresztül, mondhatni a felvilágosodás koráig a demokráciára e megítélés volt a jellemző. A reformációt követően Kálvin is Arisztotelészhez visszanyúlva az arisztokráciát, tehát az egyetemes erkölcs szempontjából nemes férfiak által gyakorolt hatalmat tekinti kívánatosnak. Ugyanakkor azonban az egyetemes papság elvének hangsúlyozásával a kálvini reformáció hatásaként alakul át a jogi közgondolkodás, amelyben újrafogalmazásra kerülnek a legfontosabb természetjogi alapelvek, mely szerint minden embernek vannak elidegeníthetetlen jogai, amelyek boldogulását biztosítják. Így az embert természetes szabadság és egyenlőség illeti meg, az államnak nemcsak a polgárok meghatározott részéről, hanem valamennyiről gondoskodnia kell, a világi hatalmat illetően az uralkodó és a nép viszonyában a szuverenitás a néptől ered és mindig is a népé marad, az uralkodónak csak az államhatalom gyakorlását adja át, így az visszavonható. A reformált egyházban kialakuló zsinati és presbiteri elvek pedig a közvetlen és a közvetett hatalomgyakorlás módjára adtak gyakorlati példát arra, hogy a hatalom birtokosai nem urai, hanem szolgái a közösségnek. Ennek következtében a felvilágosodás eszmerendszerében megerősödött az a nézet, mely szerint a hatalom gyakorlására a felhatalmazást a nép adja, így alkotmányt az államnak is csak maga a nép adhat. Ugyanakkor azonban a népszuverenitás, valamint az állam szerződéses keletkezési elméletének egyik kidolgozójaként ismert Rousseau, majd az ő nyomán Kant továbbra sem látta jónak a demokráciát, hiszen abban ugyanazok alkotják a törvényeket, akik végrehajtják. Kant után a demokrácia a jog által egyesített közösség eszméje nyomán egyre inkább a joguralom (Lex Rex) megvalósításának egyik eszközeként nyert megfogalmazást. A jog azonban nem minden esetben képes kizárni az emberek uralmát, a törvények ugyanis biztosíthatják egy hatalmi csoport uralkodását, és legalizálhatják egy másik csoport alávetettségét. Ennek eredményeként alakult ki az a liberális nézet, mely szerint: „A modern demokrácia eljárási feltételek együttese. Azt állapítja meg, milyen úton kell a rendszer szabályainak keletkezniük, átalakulniuk, illetve megszűnniük ahhoz, hogy kötelező érvényesülésüket senki ne sérelmezhesse....Bármilyen szabály kötelező érvényű, ha megfelelő - demokratikus - eljárásban fogadták el" Eszerint tehát a közösség alapja a többségi elven, a képviseleti eljárásban meghatározott közös szabályzórendszer, s a közösség közös céljai mint egységet teremtő erő a háttérbe szorulnak. Ez a modern állam mint szabályorientált közösség a célokra orientált keresztyén állam eszméjétől való eltávolodás folyamatában alakult ki. A demokrácia tehát ebben az értelmében nem érték, tartalom nélküli forma. A liberális demokrácia híveként Kis János szerint e formai keretet tartalommal a liberalizmusnak kell kitölteni, mert a liberalizmus érdemi feltételeket állít a szabályalkotás eredménye - a rendszer szabályai - elé, továbbá megköveteli, hogy a döntések eredménye tartsa tiszteletben az egyéni jogokat, és ne tegyen részrehajláson alapuló különbségeket az érintett emberek között. Ekként a liberalizmus képes és alkalmas annak meghatározására, hogy mely döntések tartozhatnak az egyén s mely döntések pedig az egyének önkéntes társulásai (privátszféra, közszféra) hatáskörébe. Itt és most nem vitatva e nézet helyességét, avagy egyedüli üdvözítő voltát, azt a ma már általánosan elfogadott elvet kell rögzítenünk, hogy a közösen teremtett rend csak morális egyenlőségen alapulhat. Ez pedig nem jelent mást, mint a liberalizmus által is hangsúlyozott követelményt, mely szerint a hatalom autoritásigénye akkor lesz legitim, ha az engedelmesség iránt támasztott követelése erkölcsileg kifogástalan.

A demokratikus módon működő jogállam feltételezi azt, hogy az egyének élnek a politikai szabadságjogaikkal, részt vesznek a döntéshozatalban, az általuk hozott döntéseket pedig mint sajátjukat elfogadva önként követik. A demokrácia pedig mint eljárási rend megköveteli a benne résztvevő egyenlőségét és egyenlő részvételét az indítványozási jogban, a vétójogban és a szavazati jogban. Mindezek előfeltétele azonban a véleménynyilvánítás szabadsága, az információs alapjogok érvényesülése. Az egyén ugyanis csak akkor és azáltal lehet homo politicus, ha biztosított számára a közügyek legteljesebb nyilvánossága, a döntésének meghozatalához szükséges valamennyi információ. „A tömeges részvétellel hozott döntések csak akkor közelíthetik meg a kompetens választás követelményének kielégítését, ha a közügyekkel kapcsolatos vélekedések szabadon felszínre kerülhetnek. A szabad véleménynyilvánításnak tehát ki kell terjednie a közügyek minden területére, hogy demokratikus autoritásról beszélhessünk. (Ezen a kritériumon bukott el az összes „szocialista" vagy „népi" demokrácia)" A demokrácia gyakorlata a modern államokban tipikusan és rend szerint közvetett, választott képviselők útján gyakorolt többségi hatalmat jelent, de soha sem kizárólagosan. A hatalom a közösségé marad, s ha a döntéshozatali eljárások eredménye nem a többség, nem a közjó érdekeit szolgálja, a tömegmozgalmak, népfelkelések, forradalmak megváltoztathatják a már nem nekik szolgáló rendet. A modern alkotmányokban erre biztosít lehetőséget többek között a gyülekezés, a sztrájk joga. Aki pedig a tömegeknek ezt a jogát megkérdőjelezi, hatalmának forrását, autoritásának legitimitását kérdőjelezi meg.

Felhasznált irodalom:

Kálvin: A keresztyén vallás rendszere 1559. Magyarra fordította Ceglédi Sándor és Rábold Gusztáv 1910., 754-755. oldal.

Immanuel Kant: Az örök békéről in: Történetfilozófiai írások (Szerkesztő: Mesterházi Miklós) Szeged, Ictus kiadó 1997, 267-268. oldal

Kis János: Liberális demokrácia in: uő: Alkotmányos demokrácia Indok, Budapest, 2000. 60. és 62. oldal

Bódig Mátyás: Szuverenitás és joguralom in: Államelmélet, a mérsékelt állam eszméje és elemei II. Alapelvek és alapintézmények (Szerkesztők: Bódig Mátyás és Győrfi Tamás) Bíbor Kiadó Miskolc, 2002, 105. oldal

Szathmáry Béla

Sárospatak

„A szocialista demokráciát életünk végéig tanulni kell!" (Lenin)

Szerette, ha a kislánya az ölébe ült. Akkor érezte legjobban a gyerekillatot. Csiklandozta is néha a szőke hajszál a nyakát, ilyenkor óvatosan, gyengéden kisimította a fürtöt. A kislány csacsogott. Csapongva az iskoláról, anyuról, hogy izgult napokon át, meg az ünnepségről az iskolában, meg a hülye Petiről, a testvéréről, mert nem adta oda a játékát. De azért mindig visszatért apjához, mert tudta róla, hogy Pesten volt. Egy ilyen ünnepen. Nem értette a dolgot, de azt sejtette, hogy mit jelent az évforduló. Olyan, mint a születésnap. Olyankor nagy ünneplés van zászlókkal a tévében, meg nincs iskola. Azt már megszokta, hogy apunak mennie kell, mert az a munkája, hogy amikor mások pihennek, akkor ő dolgozik. Ezt szokta mondani. Anyu is emiatt szokott morogni, hogy sosincs velük, mint más rendes asszony férje. De Pest az érdekelte. Ott még nem volt. Apja nem vitte magával, azt mondta, az nem való neki. Különben is, a szolgálat az szolgálat. Pedig egyszer én is szeretném látni Pestet! Majd elviszlek, de nem most. Az jó, hogy apu most ilyen sokáig itthon van. Azt mondja, megérdemlik a pihenést. Az anyja is közbeszólt, hogy jól jön az a kis pénz, de akkor is, hogy tudtátok megtenni. Majd mindjárt téged is nyakon váglak! Akkor megtudod! Az asszony elhallgatott, hagyta, hogy a gyerek kérdezősködjön, félt, hogy a férje tényleg odavág, mint amikor ideges szokott lenni. Most is az. De most nagyon. Ő csak a tévében látta, hogy mit műveltek, de ott lenni, az tényleg borzasztó lehetett. De a parancs az parancs. Megfizették, igaz, de akkor is piszkos munka volt. Nem merte hangosan mondani, csak gondolta. És te melyik sorban álltál, apu? Neked is volt olyan izéd, amit magad elé tartottál? Meg sisakod? És olyan erős csizmád? A kislány hirtelen lelkendezni kezdett. Apu, te milyen erős vagy! Ti győztetek! Láttam a tévében, hogy elfutottak! Meg össze is estek. Apu, te is rúgtál beléjük? Majd én is belerúgok a hülye Petibe, mert a táskámból kiszedte a tízóraimat. Te miért nem ültél lovon, apu? Én ha nagy leszek, lovon fogok ülni és úgy, csihi-puhi! Hülye fideszesek, rohadjatok meg! Na, kislányom, hogy beszélsz! De hallottam, ti is ezt mondtátok! Jó, az más. De most nem mondom. Akkor kellett. És kapsz csillagot is apu a válladra? Lehet. Még nem tudom. Most pihenőn vagyunk. Apu, és te is ráálltál valakinek a fejére? Láttam a tévében, hogy a hátára álltatok annak. Látod, nem mondom, hogy hülye fideszes. Ráálltál, apu? És az mit mondott? Gyerekek is voltak? Látod, ha veled mentem volna, akkor én azokat vágtam volna pofán, így ni! Ugye milyen erős vagyok? Ha nagy leszek, én is rendőr leszek, és kiverem a hülye fideszesek fogát!

Miközben tűnődtem a fenti történeten, találtam a liberális párt által vezetett oktatási minisztérium honlapján egy tanulmányt, amely a családon belüli erőszakról szólt. Most ez a téma a trendi. Idézem a szerző, Szunyogh Szabolcs összefoglaló értékelését.

„A családon belüli erőszak megítélése egyértelműen szemléletfüggő. A patriarchálisabb, konzervatívabb, tekintélytisztelőbb emberek általában nem tekintik annyira veszélyesnek, mint a liberális gondolkozásúak."

Megint csak tűnődni kezdtem. Akkor a felvonulókat lincselő rendőrök patriarchálisabb, konzervatívabb, tekintélytisztelő emberek voltak? És a tüntetők meg liberális gondolkodásúak? Másképp hogyan is tudnám magyarázni a köztük lévő ellentétet?

De akkor kik vezényelték oda a fegyveres különítményt a nemzeti színű zászlót lobogtató emberek ellen?

Eszembe jutott ekkor egy újsághír: Gergényi Péter főkapitány nyugdíjba vonulási kérelmének elutasítását kérte Demszky Gábor, Budapest liberális főpolgármestere.

Nem tehetek mást, megint csak tűnődöm. A hatalomért mindent? Egészen a verésig, ütlegelésig? Mi következik még? Csak nem...?

Elhessegetem a félrevivő gondolatokat, nézzünk inkább több tévét. Jön a megatánc.

Mezei István

szociológus, Miskolc

A demokrácia szó az ógörög δημοκρατία (demokratia) szóból származik, jelentése: az emberek uralma. A szó töve a δημος (démosz) nép szó, a κρατειν (kratein) jelentése uralkodni, a ία (ia) pedig egy képző. A népképviselet első zsengéi máig tanulságos módon érvényesültek a görög-római társadalmakban.

A demokráciának különböző fajtái vannak: képviseleti demokrácia, résztvevő demokrácia, szovjet típusú ún. népi demokrácia és a napjainkban szokásos liberális demokrácia. Érdekes, de a természet (biológia) nem ismeri a demokráciát. De ugyanígy ismeretlen ez a fogalom a Szentírásban is. Itt teokrácia (Isten királyi uralma) van, ami az egyetlen és helyes viszonyulás a társadalomban és az élet egyéb területein.

A parlamentáris demokrácia az első önalapítású politikai rendszer, mely nem hivatkozik sem isteni eredetre, sem történelmi küldetésre, vagy erőszakos ideológiákra, mint a totalitárius rendszerek. A „köz ereje" légből kapott fogalom, csak annyiban létezik, amennyiben hiszünk benne. A sarki rendőrnek nem azért van tekintélye, mert erősebb, mint én, hanem mert úgy gondolom, hogy ő a „köz erejét" képviseli. Jaj annak a politikai rendszernek, ahol ez a bizalmi alap meginog.

Nem sokkal az elvesztett II. világháború után Magyarországon már csak egyetlen ideológia volt hatalmon: a marxizmus. A marxizmus formálisan magán viselte a merevség, az ortodoxia, a dogma és az ideológia valamennyi jegyét.

Sajnálatos tény, hogy a rendszerváltásig eltelt több emberöltő teljesen kigyomlálta az emberek erkölcsi érzékéből a polgári demokrácia iránti igényt és érzékenységet. Úgy nevelkedtünk, hogy minden lényeges döntést központilag hoztak meg, s teljesen hozzászoktunk ahhoz, hogy az ún. tervutasításos rendszer kiszolgálói legyünk. Miközben az ország lakosságának nagyobbik része abban a diktatórikus rendszerben „szocializálódott", 1989 óta megjelent egy olyan nemzedék, amely az újdonsült demokrácia fogalmával még nem tud mit kezdeni. Sokan a fiatalok közül összetévesztik a demokráciát a liberális anarchiával. Pedig a parlamenti választásokon alapuló demokráciának nincs alternatívája. Egy demokratikus rendszernek a következők az ismérvei: véleménynyilvánítás szabadsága, többpártrendszer és a politikai élet olyan dinamizmusa, mely lehetőséget nyújt az ellenzéknek, hogy megőrizze esélyét a hatalomra jutáshoz. Ezek a vívmányok hosszú folyamat eredményei. És éppen ez a folyamat nem működik jól.

Az elmúlt hónapok magyarországi eseményei szomorúan teszik aktuálissá a demokrácia fogalmának hazai megítélését. A televízió képei az utcai eseményekről szinte sokkolták a nézőközönséget. Elszomorító arra gondolni, hogy magyar ember veri a magyart.

Jézus ezt mondja: „Minden ország, amely magával meghasonlik, elpusztul, és ház a házzal, ha meghasonlik, leomlik."(Luk 11, 17b.) Félő, hogy Jézus ezen mondatai próféciák Magyarország helyzetét illetően.

Zavarja a tisztánlátást az is, hogy a média manipulálja az információkat. Végső elemzésben hatalma annak van, aki irányítani tud, s az igazi irányítás most a liberális média kezében van. A média befolyásol, programoz, irányt mutat, s hatását folyamatosan kifejti. Megítélésem szerint nem beszélhetünk demokráciáról, ott, ahol önző, egyéni érdekeket kell szolgálnia a többségnek. Beszélhetünk sokkal inkább médiokráciáról, ami azt jelenti, hogy a hatalmat a különböző érdekű média gyakorolja

Bibó István, a híres társadalomtudós egy helyen azt írta, hogy „...demokratának lenni annyi, mint nem félni.". Ez az alapvető igazság feltételezi, hogy például a görög társadalmakban vagy a polgári demokráciában az emberek nem éltek félelem nélkül. Ma a legfejlettebb demokráciának kötelessége lenne megteremteni a félelemmentes élet lehetőségét. Például úgy nyilváníthassunk véleményt nemzeti zászlóval kezünkben, hogy ne kelljen félni az esetleges hatalmi megtorlástól. Hiszen demokráciában élni azt is jelenti, hogy nyugodtan, megtorlástól mentesen elmondhatom a véleményemet a világról.

Az egyház nincs elkötelezve egyetlen politikai erőnek sem, így nem áll a választási sikerek nyomása alatt. Függetlenségéből kifolyólag a folyamatokat tárgyilagosabban szemlélheti, illetve hitbéli tapasztalata alapján jobban értelmezheti. Minden értékét, de még erkölcsi elképzelését sem írhatja elő törvényekben. Ugyanakkor azonban kérdések állhatatos felvetésével, az összefüggések megmutatásával tudatosíthatja azokat az értékeket, melyek nélkül a jövőben nem valósulhat meg emberhez méltó demokrácia.

Véleményem szerint az emberiség egyetlen megnyugtató jövője csakis az lehet, amit a Szentírás állít elénk: „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban." Gal. 3,28

Varga István

lelkipásztor, Tiszaújváros