Életjelt akartunk adni magunkról, hogy még vagyunk, még létezünk, még nem kell leírni bennünket, s láss csodát: élettel teltek meg templomaink.
Alacska, Varbó, Radostyán, Sajókápolna és Sajószentpéter-Nagytemplom voltak tanúi és helyszínei ennek a rendkívüli történetnek, de a parasznyai, kondói, sajólászlófalvi és sajószentpéter-bányai gyülekezet tagjai is részesei voltak. A helybeli lelkészek is meghatódtak (meghatódtunk), hogy nem kell azzal vigasztalni magunkat, hogy nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos, meg hogy ha már ketten vagy hárman összegyűlnek Jézus nevében, ő ott van közöttük.
Az evangélizációs szolgálatot minden este Mátyás Sándor Nyékládháza, Mezőnyék és Mályi lelkipásztora végezte a tékozló fiú kiapadhatatlan gazdagságú jézusi példázata alapján. Isten szeretetének evangéliuma volt hát a középpontban, és ez így is van rendjén.
De külön öröm, hogy sikerült megszabadulni beidegzett református egyoldalúságainktól: a „nekrofil didaktikától", hogy a gyülekezet ott van, de nem vesz részt az istentiszteleten, csak engedelmesen magába fogadja a tanítást (s épp ezért marad meg a szent együgyűség állapotában). Itt ugyanis bizonyságtételek hangzottak el fiatalabb és idősebb református testvéreinktől, egyháztagoktól, versben és prózában, személyesebb hangvétellel és tanító jelleggel egyaránt. Eleinte volt bennünk félelem, lesz-e elegendő bátor bizonyságtevő, a végén pedig már a bőség zavarával küzdöttünk (volt, akit vissza kellett fogni, idő hiányában, úgy bizony!) Imaközösségben való részvételre is buzdítottunk az istentiszteleten, nem hiába.
Szeretetvendégséggel zárultak az alkalmak: együtt voltunk szeretetben, sok finom sütemény társaságában. Éreztük, hogy egymáshoz tartozunk. (Megszámolta már valaki, hogy Pál apostol leveleiben hányszor szerepel a kölcsönös névmás? „Egymás terhét hordozzátok, egymást vigasztaljátok, egymást alázatosan különbnek tartsátok magatoknál, egymásnak bocsássatok meg, etc.") Ezt éltük át, reméljük, folytatása következik. Soli Deo Gloria.
Király Gábor lelkipásztor
Sajókápolna