Magyar református szemmel

Magyar református szemmel a mögöttünk maradó másfél évtizedről meglehetősen negatív mérleget vonhatunk. Annak lehettünk a tanúi, hogy miképpen erőltetnek ránk egy amerikanizált, kétpólusú politikai rendszert, ami nem illik hozzánk, amit sohasem szavaztunk meg, de ami az átmentett pártállami elitnek és a globalizációs háttérhatalom zsoldjában álló, kozmopolita érdekcsoportoknak jó alkalmakat teremt arra, hogy anyagi és közéleti számításaikat megtalálják. A közélet ugyanakkor soha nem látott mélypontra süllyed, és fokozódó válságba sodródik minden téren. Emiatt megértjük azokat a milliós tömegeket, melyek kiábrándulva mindenfajta politikából, passzivitásba burkolóznak. Hiszen joggal kérdezhetik, hogy miért nem kapja vissza az ország 1000 éves, ősi alkotmányát? Miről beszélünk voltaképpen, amikor „rendszerváltást", „demokráciát", „jogállamiságot", „társadalmi igazságosságot" emlegetünk, amikor egyik sem az, aminek mondja magát, és egyik sem váltja be a hozzá fűzött reményeket?

A változásokat illetően, a történelmi keresztyén egyházakat sikerült kivonni a forgalomból, és veszteglésre kárhoztatva parkolópályára állítani. Azzal azonban, hogy megmagyarázták a közvéleménynek - még egyházi emberek is - hogy: „az egyház ne politizáljon", nem bibliai tanítás, hanem posztkommunista politikai szándék érvényesült. A krisztushit ui. azonnal politikai tényezővé válik, mihelyt akár egy gondolat vagy szó vagy tett születik belőle. Ez már önmagában egyfajta keresztyén politizálás. Volt idő, amikor az ateista diktatúrában a templomozás politikai demonstrációnak számított, az imádság radikális közéleti cselekménynek, nem beszélve Isten uralmának a hirdetéséről, a rászorultak megsegítéséről, a szenvedőkkel való szolidaritás vállalásáról, az elesettek felkarolásáról. Ebben az értelemben a passzivitás is aktvitást jelent, mert ugyan struccként a homokba dughatjuk a fejünket a közéleti problémákkal szembesülve, de ahol a passzívak lesznek többségben, ott ők képviselik a legjelentősebb politikai erőt.

Az ember tehát keresztyénként is eredendően „politikus lény" (Arisztotelész), aki nem lehet közömbös a szűkebb vagy tágabb társadalmi környezetének „közös dolgai" (respublica) iránt, mert akkor megtagadja azt az őrállói feladatát, amit Isten bízott rá, s amiről egyszer számot kell adnia.

Ha pedig a közéleti szerepvállalás azt ígéri, hogy hatékonyabban valósíthatja meg a felebaráti szeretet programját, vagy segíthet másoknak ebben, akkor az evangéliumi mérce vállalásra kötelez, mert „aki tudna jót cselekedni, de nem teszi, bűne az annak" (Jak 4,17). Az igazi kérdés tehát nem az, hogy politizálunk-e vagy nem, hanem az, hogy mennyire tudatosan és színvonalasan politizálunk a magunk módján, mennyire cselekszünk hitből, Isten akaratának, egyházunknak, nemzetünknek elkötelezetten?

Visszatekintve a történelmi időkre, amikor az Árpád-ház apostoli királyai népeket térítettek a keresztyénségre, senkinek sem jutott eszébe megbotránkozni azon, hogy a politikai rendet is biztosítják hozzá. A hitükkel nem volt összeférhetetlen, hogy a keresztyén Európa védőbástyájának a szerepét betöltsék, nagy véráldozattal, mint ahogy az sem, hogy Bocskai fejedelem mellé sorakozva kardot rántsanak a vallásszabadságért. A gályarab prédikátoroknak az egzisztenciájuk, az életük sem volt drága azért, hogy kitartsanak hitvallásuk mellett. Erdély református fejedelmei európai politizálással védelmezték a két magyar haza érdekeit. A katolikus Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem mellé pedig odaállt a protestáns nemesi többség, hitük, nemzetük, szabadságuk védelmében. 1848-ban a katolikus és református lelkészek nemcsak a híveiket biztatták, hanem közülük sokan maguk is fegyvert ragadtak a magyar szabadságért, előtte járva azoknak, akiket később a hitükért, vallásukért üldöztek, pusztítottak, gulágokra hurcoltak, kitelepítettek, kínoztak, kivégeztek, s akik egyúttal az elnyomott magyarság mártírjaiként hozták meg áldozatukat.

Ők így élték meg a hitüket, s egyúttal így politizáltak. Nekünk csupán követnünk kell őket a hitvalló eleink nyomdokaiba lépve. „A magyar protestantizmusnak teljes erővel részt kell vennie az országos politikában, mert nálunk minden élet gyökerében politika." (Szabó Dezső)

Szükségünk van azért az Ige szavára, a Lélek vezetésére, tudván, hogy nem egyes embereken vagy csoportokon múlik az érdemi változás, hanem a történelem Urának akaratán. Mennyei erőkből kell merítenünk ahhoz, hogy függetleníteni tudjuk magunkat a világban harsogó kampány szirénhangjaitól, a mindennapos agymosástól, s figyelmeztetni tudjunk másokat is arra, hogy megszomorítják az élő Istent azok, akiket le lehet kenyerezni odavetett morzsákkal, megtéveszteni hamis ígéretekkel, és akik szavazatukkal az istentelenséget, a keresztyénségen gúnyolódókat, az egyházakat folyamatosan támadókat, a nemzetünket gyalázókat támogatják.

Ha fohászkodunk azért, hogy mindannyiunknak jobb legyen, adjunk is esélyt tevőlegesen a pozitív változásoknak! Álljunk azok mellé szavazatainkkal, akik elkötelezetten szeretik a magyarságot, és alkalmasak a nemzet határok fölötti egységének és örök programunknak, a krisztusi magyar élet értékeinek az őrzésére, művelésére és méltó képviseletére! Isten bennünket úgy segéljen!

Ocsú és búza

Durva pofont szenvedtek el saját pártjuktól azok, akik 2004. december 5-én nemzeti érzelmük őszinte megvallása helyett pártjuk utasítására nemmel szavaztak a határon túliak kettős állampolgárságára, vagy távolmaradásukkal akarták elkerülni a számukra feloldhatatlan konfliktust. Mert vannak nemzeti érzelmű baloldali gondolkodású emberek az un. szocialista párt tagjai között, még inkább holdudvarában, a párttagságot nem vállaló „balra" szavazók között.

Durva pofonokat kapnak folyamatosan azok a baloldali szimpatizánsok, párttagok és pártonkívüliek egyaránt, akik hívő emberként nap mint nap látják a vallásosság és az egyházak lekezelését, az állandó törekvést további visszaszorításukra. Mert minden vallási közösségben vannak mélyen hívő emberek, akik mindig balra szavaznak.

Nemzeti érzelmeik, vallásosságuk miatt nem hibáztathatók. Nemzeti érzelmeik és vallásosságuk őszinte, nem szabad benne kételkednünk. Az európai baloldal is nemzeti érzelmű, amit a terrorista Lenin az első világháború kitörésekor dühödten kritizált, mondván, a munkások miért nem gyilkolják le saját uralkodó osztályukat, miért védik a hazájukat. Az európai baloldal vallásos eredetű, mert egyik legfőbb tanítása, a szociális eszme (és a vele járó szolidaritás, a testvériség) keresztény gyökerekből táplálkozik. Csak a kommunisták üzentek hadat mindkettőnek, ahol erre lehetőséget kaptak. A baloldali szimpatizánsok nemzeti elkötelezettsége és vallásossága beletartozik a baloldal hagyományos értékrendjébe. Ilyen volt a magyarországi baloldal is, amíg a kommunisták meg nem törték őket. A hazafiság és a vallásosság baloldali hagyomány is.

A baj gyökerét a kommunista utódpárt, a magát szocialistának nevező párt belső viszonyaiban találhatjuk meg. Ez a párt ugyanis nem esett át a szükséges rendszerváltáson. A negyvenévnyi kommunista diktatúra elmúltával az utódpárt nem használta ki a rendszerváltás alkalmát arra, hogy kilökje tagjai sorából a volt ávósokat és pufajkásokat, a muszkavezető nemzetárulókat, a függetlenített pártfunkcionáriusokat, a fizetett forradalmárok hadát, a titkosszolgálatok hálózati embereit, sőt: ezek mind bent maradtak a hatalomban, visszakerültek az országgyűlésbe, nagy vagyonokra tettek szert a privatizációnak csúfolt rablásban, a külföldieknek juttatott nagy vagyonok kezelői lettek ilyen-olyan vezetői, „menedzseri" állásban. Ők a „komprádor burzsoázia", az idegen hatalmat kiszolgáló uralkodó osztály - ahogyan azt Marx tanította nekünk.

Ez a magát baloldalinak mondó párt nem esett át a megtisztuláson, mert a megtisztulást akaró erők vereséget szenvedtek. 1989-ben, amikor a párt teljes átalakítását kezdeményező reformkörösök (emlékszik még valaki rájuk?) meghirdették az európai értelemben vett baloldal létrehozásának szükségességét, akkor ők, a régi gárda, a reformkörösök hátán csendben visszamásztak a hatalomba. A reformkörösök csak addig kellettek nekik, amíg kikaparták nekik a gesztenyét, aztán elzavarták, háttérbe szorították őket. Így lett pufajkás miniszterelnökünk, így lett titkosszolgálati tiszt miniszterelnökünk, ifjúkommunista miniszterelnökünk. (Ennyi nem volt elég?)

Az un. baloldalon vannak tehát nemzeti érzelmű és vallásos emberek. Ez nem vétek. Az ő vétkük, akár párttagok, akár csak szavazók, hogy nem sikerült eddig kiszorítaniuk ebből a pártból a régi kommunista rendszer embereit, a kommunista uralkodó osztály tagjait. Az ő vétkük, hogy mivel más baloldali párt nincs, ha fogcsikorgatva is, de rendre mindig erre az un. baloldali pártra szavaznak. A megoldás nekünk egyszerű, nekik hihetetlenül nehéz. Meg kell érteniük, nekünk pedig óvatosan és megértő szeretettel segíteni kell őket abban, hogy megértsék, a közelgő választásokon nem szabad az un. baloldalra szavazniuk. Ha megteszik, árulók maradnak. Nemzetük és hitük árulói.

Fel kell ismerniük, hogy nemzetükhöz és hitükhöz való hűségük erősebb, fontosabb, mint a baloldali eszmékhez való vonzalmuk.

Egy vereség tenne jót az un. baloldalnak, mert akkor a párt belső vitái után az új, demokratikus gondolkodású tagság kiszoríthatná a volt uralkodó osztály tagjait és azok ifjú utódait a hatalomból. Vagy két párt alakulna. A régiekből egy kádárista, az újakból egy szociáldemokrata. A csehek megoldása is jó: ők törvényt hoztak, hogy aki függetlenített pártvezető volt, nem választható politikai tisztségre.

Egy megújult, rendszerváltáson átment baloldali párt már bármilyen rendes ember számára elfogadható lenne, nem kellene miatta szégyenkeznie sem a nemzeti érzelmű, sem a vallásos polgártársainknak. Megmenekülne Magyarország is.

Mezei István szociológus

Prófétai szolgálat

Az egyház prófétai szolgálatából többek között az következik, hogy igehirdetése nem elvont „lelki" dolgokról szól, hanem az emberi élet, a társadalom, a nemzet konkrét kérdéseire próbál feleletet adni. Ennek jegyében az Ige hirdetőinek közéleti - ha tetszik, politikai - felelőssége is van. Egyértelművé kell tenniük, hogy mi az evangélium értékrendje, s ezt, mint normát kell felmutatniuk az emberrel és a társadalommal szemben.

Én is igyekeztem - és ma is igyekszem - igehirdetőként ehhez tartani magamat. Azt kellett viszont tapasztalnom már 1998-ban is, de különösen 2002-ben, hogy amikor társadalmi, közéleti kérdéseket érintettem, többen nemtetszésüket fejezték ki. Sokan vannak ugyanis a rendszeres templomba járó egyháztagok közül, akik olyan politikai erőket - kimondom: balliberális pártokat - támogatnak, amelyek a keresztyén értékrend lejáratására és az egyházak visszaszorítására törekszenek.

Mit jelent ez, hogy „sokan"? Pontos méréseim nincsenek, de a tapasztalat alapján azt kell mondanom, hogy a templomos gyülekezet mintegy egynegyede, esetleg egyharmada. Jobb tehát az arány, mint a társadalomban, ahol fele-fele a megoszlás, de így is elgondolkodtató ez a tény.

Mire vezethető ez vissza? Sokat emlegetik ma a szocializációt. Fontos tényezője lehet a politikai szimpátiának. Vannak, akik olyan környezetben nőttek fel, ahol a felpuhuló diktatúra „emberarcúsága" valóságnak tűnt. Vannak, akik úgy érzik, őket az a rendszer taníttatta ki, tette valakivé (pl. munkáskáderek). S annak a rendszernek mai utódai ruhát és élelmiszert osztanak, vacsorákat adnak a nyugdíjas klubokban és más „civil" szervezetekben! Vannak, akiket a „kapcsolati tőke" köti ahhoz az oldalhoz: ott a pénz, onnan jönnek a megrendelések, megbízások.

És mindenekfelett: a média! Tizenhat éve más sem folyik a tv-csatornák, rádiók és újságok 90%-ából, mint a keresztyén nemzeti oldal lejáratása, bemocskolása. A médiaidiotizmus világában mondhat bármit a lelkész vagy akár a barát, a testvér - csak az számít, amit a jól fizetett médiasztárok, megmondóemberek állítanak.

Számomra a nagy kérdés: igehirdetésünk hitelessége. Ha a hívek egy része nem fogadja el az igehirdetés társadalmi, közéleti útmutatásait, akkor hogyan hihet az igehirdetésnek, ha az a megtérésről és az üdvösségről szól?

Hogy is van ez?

Kádár Ferenc lelkipásztor, Sátoraljaújhely