És ugyanúgy, ahogyan magunkkal kapcsolatban föl-föltesszük a kérdést: jó szülő vagyok, rossz szülő vagyok, ugyanígy szinte naponta minősítjük gyermekünket: „most jó gyerek voltál", vagy éppen „ne legyél rossz!"

De valójában mikor mondhatjuk egy gyerekre, hogy rossz? Van olyan gyerek, aki rossznak születik? Vagy a nevelés alakítja ilyenné vagy olyanná? De akkor a mi gyerekünk hogyan lehet rossz, amikor mindent elkövetünk, hogy jó legyen?

Mielőtt bárki azt hinné, hogy ezekre a kérdésekre ebben a szűk terjedelmű cikkben választ fogok adni, máris ki kell ábrándítanom. Ezek nehezen megválaszolható kérdések, nincsenek rá abszolút válaszok, és könyvtárnyi irodalmat írtak össze a gondolkodók, hogy erről vagy arról a megközelítésről meggyőzzék magukat s az olvasóikat.

Ebben a cikkben arra vállalkozom, hogy összefoglaljam: véleményem szerint melyek azok az esetek, amikor a „rosszaság" olyan mértékű, hogy a családon belül már nem oldható meg, amikor külső segítséget érdemes kérni; amikor le kell küzdeni azt a nehéz belső bizonytalanságot, hogy „én most elmenjek valakihez, akivel akkor találkozom először, és azt hiszi, hogy rossz szülő vagyok, mert ide kellett jönnöm, és majd ő fogja megmondani...?"

Mikor van valóban baj a gyermekkel, mikor forduljunk szakemberhez? Mit várhatunk és mit nem a szakembertől, a tanácsadó pszichológustól?

Egy gyermek viselkedésének a megítélésében nagyon fontos tényező a gyermek életkora. Nézzünk erre egy példát: az anyák egyik rémálma, hogy a vásárlás közben a gyermek megáll egy csoki vagy játék előtt, és sírni kezd érte, majd amikor nem kapja meg, dührohamot kap, ordít, toporzékol, ledobja magát a földre. Azt mondhatjuk, hogy ez bármilyen kellemetlen és feltűnő, de egy két-három éves korú gyermeknél a személyiségfejlődés természetes velejárója. Ha ugyanezt egy ötéves gyermeknél tapasztaljuk, az már elgondolkodtató. Ugyanígy a szobatisztaság időpontjának a megítélése is változó. 3-4 éves korban még természetes, hogy egy-egy éjszaka után nem szárazon ébred a gyermek, de ugyanez 5 éves kortól, és ha többször is előfordul, már problémát jelez.

Azt is tudnunk kell, hogy a gyermekek fejlődése nem egyenes vonalú, felfelé ívelő mozgás. Megtorpanások, visszalépések kísérhetik, melyeket ugrásszerű fejlődés követhet. Általában hasonlítjuk gyermekünket, vagy a saját korábbi tapasztalatunkhoz, a testvéréhez, vagy a kortársaihoz: szomszédbeli, családbeli gyermekhez. S bár tudjuk, Murphy alapján, hogy az a gyermek, aki jól eszik, alszik, tanul, viselkedik és a testvérét is szereti, az a szomszéd gyereke - mégis elbizonytalanodunk. Ilyenkor is jó szakemberrel konzultálni, aki segít a gyermek viselkedésének megítélésében.

Még mindig él a köztudatban, hogy annak a gyermeknek a viselkedésével van baj, ahol a családban problémák vannak, az ún. rossz családokban. Ez önmagában igaz is lehet, csak sokszor elfelejtjük, hogy egyrészt minden család életében van és lehet baj, másrészt a „baj" fogalmán mást értünk. Sokan azt hiszik, hogy a családi életben csak a szülők veszekedése, a gyermek bántalmazása, a rendezetlen családi élet a baj forrása. Nem gondolnak arra, hogy az élet természetes velejárói, egy haláleset, egy új munkahely, testvér születése, új lakásba költözés vagy akár egy válás, mind-mind változással, így stresszel járnak, nemcsak a szülők, hanem a gyermekek számára is. A gyermek nem önállóan, egyedül létezik, hanem egy közösség, a családja részeként. Annak változására, történéseire ő is reagál. A család mint rendszer létezik, így ilyenkor az a természetes, hogy a gyermek is reagál: nyűgösebb lesz, korábbi viselkedésére jellemző szokásokhoz tér vissza, szaknyelven regrediál, és nehezebben kezelhető lesz. Ilyenkor célszerű, hogyha várunk, kivárunk. Több odafigyelést, szeretetet, nagyobb biztonságot nyújtunk, s a legtöbbször ennek a hatására csökkennek vagy megszűnnek a panaszok.

A gyermekek fejlődése állandó változás, viselkedésük is az. Baj akkor van, hogyha ez a folyamat megáll. Hogyha a gyermek változása, alkalmazkodása megmerevedik. Ekkor viszont szakember segítségét kell kérni.

Vannak olyan viselkedésbeli sajátosságok, amelyek minden életkorban a gyermek nehézségeit jelzik - így külső segítséget igényelnek: éjszakai felriadások, rendszeres alvászavarok, erős szorongás, dadogás, a gyermek viselkedésének, teljesítményének gyökeres megváltozása - befelé fordulás, a tanulmányi eredmény ugrásszerű romlása, agresszivitás eluralkodása - ha hónapokon keresztül fennállnak.

Mit jelent a szakember segítsége? Sokan azt hiszik, hogy a pszichológiai tanácsadás során a szülők konkrét megfogalmazásokat kapnak, elvárásokat, amelyben valaki, aki sokkal jobban ért a neveléshez, megmondja, hogy mit rontott el, és mit kell ezután csinálnia a szülőnek. Egy ilyen helyzettől joggal, és természetesen tart mindenki. Az én gyakorlatomban is gyakori, hogy az első interjú során meg kell küzdeni ezekkel az előítéletekkel, és meg kell nyugtatni a szülőt, hogy nem ez vár rá. A pszichológiai tanácsadás inkább egy konzultációhoz hasonlít, amelyben beszélgetés, eszmecsere folyik, amelyben a szülőnek lehetősége van irányítottan, kívülről ránézni saját szülői szerepére, elveire, és gyermekére is, s ez segíti őt. A szülőnél jobban senki nem ismeri gyermekét, így a pszichológus legelőször tájékozódni akar, minél többet megtudni a szülőtől a gyermekről. Fontosak a körülmények, történések, amelyek a gyermeket körülveszik, a korábbi élettörténete, a tünet kialakulása, hogy miért most jelentkeztek. Ez az első interjú. Általában csak az édesanya, ritkábban mindkét szülő jelen van. Nem szerencsés, hogyha a gyermekről előtte beszélünk, sok olyan kérdés merülhet fel, amely nem rá tartozik. Ezért a gyerekkel való első találkozás ezt követően zajlik. 4-5 alkalom szükséges, hogy a gyermek viselkedését megfigyelhessük szabad játékhelyzetben, irányított játék során, és olyan tesztek elvégzése kapcsán, amelyben érzéseit, gondolatait, szorongásait ismerhetjük meg. Ezt követi egy újabb találkozás a szülővel, amelyben már visszajelzést adunk arról, hogy a vizsgálati helyzetben mit tapasztaltunk. Ez valóban egy eszmecsere már, hiszen vagy egybevágnak, vagy különböznek a tapasztaltak a szülő által elmondottaktól. Ekkor döntünk arról, hogy terápiás folyamat kezdődik-e, s annak mi lesz a célja, vagy a nevelésben, a gyermekkel való együttélésben melyek azok az irányok, amelyek felé törekedni kellene, hogy a tünetek megszűnjenek, mérséklődjenek, a gyermek állapota újra egyensúlyba kerüljön.

Van egy átmeneti állapot, amikor még nincs baj a gyermekkel, nem „rossz", mégis szakemberhez szoktak fordulni. Ez általában döntési helyzetben, ennek a folyamatnak a megkönnyítésére szolgál. Ez valóban, és kifejezetten tanácsadási helyzet, amikor egy konkrét kérdésre kérnek tőlünk konkrét választ. Legtöbbször az iskolaérettség eldöntése ez, de az óvodába kerülés időpontja, a pályaválasztás miatt is gyakran kérik segítségünket.

Szerencsére egyre több olyan eset van, amikor a megkeresés önkéntes, nem az óvoda, iskola küldi a szülőt, hanem úgy fordulnak pszichológushoz, olyan természetességgel, ahogyan fogorvoshoz megyünk, ha fáj a fogunk, lefekszünk, ha álmosak vagyunk, beszélgetünk, ha egyedül érezzük magunkat. Úgy érzem, hogyha szülőként elbizonytalanodunk, ha biztonságérzetünk csökken, segít, ha konzultálhatunk valakivel erről, a nehézségeinkről, hogy minél magabiztosabb, nyugodtabb, jobb szülőkké válhassunk.

Sárospatak, 2006. március 3.

Molnár Marianna

klinikai szakpszichológus