„Mivel tehát nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk.” (14-16)

A nyitott menny kapuja.

A zsidó vallási év legfélelmetesebb és legszentebb napja a Jóm Kippúr, az engesztelés napja volt. Ezen a napon a földi főpap, miután bemutatta a saját bűneiért járó áldozatot, beléphetett a templom vastag kárpitja mögé, a Szentek Szentjébe. Ott a frigyláda fedelére (a kegyelem trónjára) hintette az áldozati vért, miközben a nép odakint lélegzetvisszafojtva várt. A főpap, amikor nem volt rituálisan tiszta, Isten jelenlétében meghalt. A hívő ember számára Isten megközelíthetetlen, félelmetes távolságban volt. A szerző ezzel a háttérrel állítja szemben az újszövetségi valóságot: Krisztus halálával a templom kárpitja kettéhasadt, a félelem rendszere összeomlott.

A szentíró bemutatja, hogy nekünk olyan „nagy főpapunk van, aki áthatolt az egeken”. Míg a földi főpap évente egyszer áthaladt a materiális templom függönyein, addig Jézus magán a kozmikus szférákon hatolt át, hogy közvetlenül a mennyei szentélybe, az Atya jobbján foglaljon helyet. Ez a főpap nem elérhetetlen: „képes együtt szenvedni, együtt érezni, rokonszenvezni” a mi erőtlenségeinkkel. A szimpátia itt nem felszínes sajnálatot jelent. A szó mélyebb jelentése közös, együttes szenvedésre utal. Jézus, mint valóságos ember belépett az emberi egzisztencia minden nyomorúságába, fájdalmába és kísértésébe. Úgy kísértetett meg, mint mi, azzal a különbséggel, hogy Jézus bűn nélküli volt. Ez teszi Őt tökéletes Szabadítóvá: tudja, milyen nehéz embernek lenni. Mivel nem bukott el, van ereje felemelni minket. Emiatt a felhívás így hangzik: „Járuljunk azért bizalommal a kegyelem királyi székéhez”. A „bizalommal” szó mögött az igazság félelem nélküli kimondása áll. Az ókori görög demokráciában a „parrészia” a szabad állampolgárok azon joga volt, amikor félelem és retorikai cenzúra nélkül, nyíltan elmondhatták a véleményüket az uralkodó előtt. Isten trónusa számukra már nem az ítélet, hanem a kegyelem trónusa.

A történelem egyik jól ismert anekdotája Abraham Lincoln elnökhöz kapcsolódik az amerikai polgárháború idejéről. Az elnöki hivatal előtt hosszú sorokban álltak a katonák, politikusok és aggódó anyák, napokat várva arra, hogy hátha kapnak egy pár perces kihallgatást a kimerült elnöktől. Egy nap egy sebesült, rongyos egyenruhás katona ült a folyosón, magába roskadva, mert a titkárok többször is elutasították. Egy kisfiú lépett hozzá, meglátta a könnyeit, kézen fogta és ezt mondta: „Gyere velem!” Elvezette a katonát az őrök mellett, akik tisztelegtek, egyenesen be az elnöki dolgozószobába. Lincoln felnézett az asztalától, elmosolyodott, és így szólt: „Mi járatban vagy, fiam és ki a te barátod?” A kisfiú, Ted Lincoln volt, az elnök legkisebb fia. A kisfiúnak nem kellett bejelentkeznie, nem kellett engedélyt kérnie, mert ő az elnök fia volt, és az ő jogán a nincstelen katona is azonnal az elnök elé léphetett. Jézus, a mi „Ted Lincolnunk”, de sokkal nagyobb mértékben. Ő az Atya egyszülött Fia, aki kézen fog minket a bűneinkben és a rongyainkban, és bevezet minket a legbelsőbb szobába. Miatta léphetünk oda a királyi trónus elé a királyi gyermekek szabadságával.

Hányszor fordul elő, hogy a bukásaink, bűneink vagy mulasztásaink után elmenekülünk Isten elől? Úgy érezzük, a sárban ülve nincs jogunk megszólítani Őt. Ez a gondolkodásmód figyelmen kívül hagyja Krisztus főpapi munkáját. Mi nem a saját tisztaságunk jogán lépünk be Isten elé, hanem Jézus jogán. Ő ott áll az Atya előtt, és képvisel minket. Amikor a legnagyobb nyomorúságban vagy, a kegyelem trónusa nyitva áll. Menj oda őszinte nyíltsággal és bizalommal, mert a trónon Ülő pontosan érti a fájdalmadat, és készen áll arra, hogy irgalmat és időben érkező segítséget adjon személyesen a te számodra.

Imádság

Úr Jézus Krisztus! Dicsőítelek téged, mert Te vagy az én Főpapom, aki áthatoltál az egeken, és most is képviselsz engem az Atya előtt. Köszönöm, hogy Te nem egy távoli, rideg Isten vagy, hanem a saját bőrödön tapasztaltad meg a földi élet minden fájdalmát és kísértését. Köszönöm, hogy emiatt tökéletesen meg tudod érteni erőtlenségeimet és emberi nyomorúságaimat. Bűneim miatti félelem helyett, mély tisztelettel és gyermeki bizalommal, őszinte bátorsággal járulhatok a kegyelem trónusához. Áraszd ki rám irgalmadat és időben érkező segítségedet. Jézus nevében, Atyám köszönöm, hogy meghallgatod imádságomat! Ámen!