Kegyelmi állapot

„Itt testvéreket találtuk...” (14)

Pál apostol, Isten kegyelméből (14. v.), kalandos és viszontagságokkal teli útja során jutott el Rómába, ahol már volt gyülekezet. Az ottani testvérek az apostol elé siettek (15. v.), és illő fogadtatásban részesítették. A figyelmesség és szeretet jele volt ez az Úr apostola iránt. Az Isten evangéliuma tehát már ismert volt Pál apostol érkezése előtt is. Már jelen volt a Krisztus egyháza. Az evangélium római hírnökeinek neve azonban ismeretlen maradt Pál apostol előtt, ami arra taníthat minket, hogy a nagy missziói egyéniségek mellett vannak ismeretlen kisebb területen szolgáló testvérek is, akik ugyanúgy hírnökei és bizonyságtevő cselekvői lehetnek a hitnek. Isten Lelke az ismeretlen szolgálattevőket is felhasználja, és üzenetté formálja az életüket.

Pál apostol kiváltképpen is hálás a testvéri szeretetért, és újra megtelt bizakodással. Lukács részletesen írja le Pál apostol viszontagságos, Rómáig tartó útját. Nyilván látta a megpróbáltatásokban az Apostol kétségbeesését, elbizonytalanodását és szomorúságát. Vannak helyzetek, amikor a legerősebbek is elgyengülnek, elerőtlenednek. Emberi életünk kiküszöbölhetetlen velejárója ez a reményvesztettség. A Lélek hatalma lehet ilyenkor a mi erősségünk, amely megtölthet ismét az Isten iránti bizalommal, és képes lehet felemelni az ilyen mélységekből is.

Éppen ezért fontos ez az üzenet, mert ilyenkor a Lélek is a segítségünkre siet az erőtlenségünkben, félelmeinkben, törékenységünkben. Lélektől áthatottan lehet ismét bátorságunk minden körülménnyel szemben másokat erősíteni, biztatni, ahogyan ezt az Apostol is tette a hajón, a feltámadott Jézus Krisztus evangéliumával.

Ez a kegyelem állapota, amikor már nem mi, hanem az Isten ereje tart meg bennünket a halálig való hűségben. Isten előtt lehetünk gyengék, mert ő akkor is megtarthat. Erről a kegyelmi állapotról beszél a zsoltáros is: „Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!” (Zsoltárok 73,26)