„De a százados inkább hitt a kormányosnak és a hajótulajdonosnak, mint annak, amit Pál mondott.” (11.)

Hajózási kérdésekben kire hallgatsz, ha nem arra és azokra, akik értenek hozzá?! Ha én vagyok a százados, aki el kell vigyem az embereim és a foglyaim Rómába, és felmerül a kérdés, hogy érdemes-e elindulni, akkor nyilván én sem a szakállas filozófustól várom a választ. Van ott kormányos, ott van a hajótulajdonos, nem egy telet láttak már, nem egy vihart megéltek már, tudják melyik szél merről fúj, melyik kikötő mire alkalmas, nemcsak
szakemberek, hanem ebből élnek. Vagyis a felelősségük ezekről tudni, ezért kapják a bérük, a sikeres út után van nyereségük, ráadásul, ha tévednek, az-az életükbe is kerülhet. Éppen ezért logikus, szakmailag indokolt, hogy a hétköznapi valóságok tekintetében, amikor tanácsra szorulunk, akkor azokat kérdezzük, akik „papíron” is értenek hozzá. Ezzel az érthető és logikus hozzáállással egyetlen egy probléma van csak, ami nem is hajózási kérdés, hanem sokkal inkább teológiai. Ha gyorsan visszakeressük emlékezetünkben Péter első csodálatos halfogásának a körülményeit, akkor azt látjuk, hogy az egész éjszaka hiába fáradozó szakma, a fizettet szakember, aki tudja hol vannak a halak, meg mikor érdemes próbálkozni hallgatja a másik szakma, az ács fiának az ötleteit. Pont annyi köze van Jézusnak a halfogáshoz, mint Pál apostolnak a hajózáshoz. Ha viszont a kérdést teológiai kérdésként kezeljük, akkor azt látjuk, hogy a halász azzal a Krisztussal beszélget, akinek a szelek, a vihar és még a halak is engedelmeskednek. A mai történetben Pál értett a legkevesebbet a széljárásból, meg a hajózásból, de ő értett a legtöbbet az Istenből. Nem a témához volt közel, hanem az Istenhez, és ez a közelség hatalmazta fel őt arra, hogy szóljon. „A te szavadra...” mondja Péter Jézusnak, ugyanezt kellett volna mondania a századosnak és ma ugyanezt kellene mondani sok-sok szakmának, politikának, ha mi lennénk olyan viszonyban az Istennel, hogy érdemes legyen ránk hallgatni. Nekünk ebben egy feladatunk van: egyre közelebb és közelebb kerülni az Istenhez, mert Ő a mi „szakmánk”.