"Vagy ha egy asszonynak tíz drahmája van, és elveszít egy drahmát, vajon nem gyújt-e lámpást, nem söpri-e ki a házát, és nem keresi-e gondosan, míg meg nem találja?" (8)

Vajon Isten tényleg mindig szeret? Nemcsak akkor, amikor elolvasom a napi igét, amikor imára kulcsolom a kezem, amikor vasárnap a templomba is elmentem és még figyeltem is. Vajon Isten tényleg mindig szeret? Nemcsak akkor, amikor azt érzem, lelkileg is rendben van az életem, amikor sikerült bizonyságot tennem róla, amikor azt érzem, hogy olyat tudtam cselekedni, amire azt tudom mondani: szolgálat, Isten dicsőségére, a közösség érdekében tettem.

Vajon Isten tényleg mindig szeret, nemcsak akkor, amikor azt éreztetik velem mások, hogy kifejezetten szerethető vagyok, sőt én is így értékelem magam?

Mi van azokon a napokon, hetekben – félve mondom ki – hónapokban, években, amikor semmi szerethető nincs bennem? Amikor az imádságom elmaradt, vagy megszokás kényszere mondatja velem, egyáltalán nem az ujjongó hála, vagy Isten cselekvésében bízó reménység. Mi van azokban az időkben, amikor több a lázongás, vagy az érdektelenség a szívemben Istennel szemben, mint a hit?

Vajon Isten mindig szeretete milyen akkor, amikor keserűséget, önsajnálatot, depressziós magamba fordulást, reménytelenséget árasztok, amikor már arra is erőtlennek érzem magam, hogy kiáltsak, legalább kiáltsak a megmenekülés reményében. Vagy éppen öntelten nem látom, hogy valami baj lenne velem, mindenki más a hibás, mindenki más, aki mer bármi kritikát, észrevételt tenni életemmel, gondolkodásommal, munkámmal kapcsolatban. Mindenki más elveszett, én nem. Mit érez irántam Isten, amikor mások szerint elviselhetetlen vagyok, amikor talán még én is kibírhatatlannak érzem magam a bőrömben?

Mit csinál velem ilyenkor Isten szeretete?

Keres. És ez nem valami finnyáskodó keresgélés. Nem, ez a szeretet képes arra, hogy lehajoljon a piszokba, elkezdje áttúrni a múlt és a jelen poros sarkait centiről centire, képes arra, hogy elmerüljön a mocsokban, csakhogy meglelje azt, aki olyan mélyre süllyedt, aki olyan nagyon elveszett. Ez a szeretet képes arra, hogy meghallgassa újra és újra fájdalmadat, siralmadat, kételyedet, kérdésedet, gyászodat, amit már mindenki más un, ami miatt talán kerülnek mások, hogy aztán végre kiemeljen onnan. Ez a szeretet képes arra, hogy újra és újra az orrodra koppintson személyes nehézségekkel, próbákkal, pofonokkal, hogy végre kiseperjen az alól a vastag réteg alól, ahova te ástad magadat.

Ez a szeretet nem adja fel. Addig keres, míg a helyére nem kerül, míg hozzá nem kerül az életed.

Miért? Mert mindegyikünknek sajátos értéke van a szemében, aki nélkül hiányosnak érzi a meglevők táborát.

Jókai Mór kedves karácsonyi novellája jut az eszembe: Melyiket a kilenc közül? Csak egy gyermeket kellene odaadni a gazdag szomszédnak, egy éhes szájjal, egy gonddal kevesebb lenne, de hogy lehetne lemondani bármelyikről? De hogy lehetne élni bármelyik nélkül!?

Vajon Isten hogyan mondana le egy gyermekéről?