„Szánk megnyílt, szívünk kitárult előttetek, korinthusiak” (6,11)

Azt veszem észre magamon, hogy az évek előrehaladtával (és még nincs annyira sok mögöttem…), egyre jobban feszélyeznek azok a kapcsolatok, amelyeknek nincs mélysége. Összefutunk, beszélgetünk, érintkezünk, találkozunk, megöleljük egymást, mosolygunk – aztán ki-ki továbbmegy a maga útján anélkül, hogy bármi lenyomatot hagytunk volna a másikban. A sikeres szocializáció illedelmes felnőtteket nevelt belőlünk, akik bármikor képesek érdeklődést mutatni vagy láttatni a másik iránt anélkül, hogy az valós lenne. Pál és a korinthusiak kapcsolata az apostol szerint messze nem a formalitás szabályai szerint alakult ki. Nem az apostoli fölénnyel érkezett hozzájuk, aki leprédikálja a mondandóját, megkeresztel néhány „rászedett” hívőt, aztán megy a következő helyre. A száj beszélt, de közben a szív is kitárult. Nem csoda, hogy ennyi kínt, fájdalmat és sírást okozott neki a gyülekezet vádaskodása. Csak az tud fájni, ami igazi. Egy vadidegen ember élcelődése korántsem hagy olyan mély sebeket, mint egy bizalmunkba fogadott barátunk bántó megjegyzése. Valahol erre a valóságos, bensőséges, egymást közelre engedő kapcsolódásra vágyódunk az egyházban is: small-talk-ok helyett beszélgetést, elmondott monológok helyett dialógust, formális hogyvagy-ok helyett őszinte nyitottságot. Persze, ez mind kockázattal jár. Jogosan félhetek, hogy visszaélnek a bizalmammal, és sebeket kapok. Meggyőződésem, hogy a nyitottság, a szívek egymás felé történő kitárása nem mehet kézi irányítással, mintegy mechanisztikus módon. Krisztus barátainak nevezett minket, a Lélek pedig ezt a barátságot valósítja meg: összeköti a testet a fővel, a tagokat pedig egymással. Ez nem teológiai gyors-recept, hanem a csoda történése. Boldog az a közösség, ahol nem csak a száj beszél, hanem a szív is feltárul!