Az egyik állomásunk Szikszó. Egy olyan település, ami jól látszik a térképen, mi több, olyan reklámarca van Bruce Willis személyében, aki a helyi üdítőgyár aludobozos termékeinek eladási rátájáért felel. Ahogy az ipari fejlődés halad, nem sok kell már, hogy a megyeszékhely és a járási központ összeérjenek. Mondhatni, csak az Ongai part választja el őket egymástól, ahonnan a 34. gyalogezred álmát őrző turulmadár most is figyel.

Az 5000 főt számláló város lelki életének egyik felelőse Csomós Jánosné született Both Katalin, aki 1991 karácsonya óta szolgál a településen. Az első években még férjével Csomós Jánossal közösen álltak az Úr színe elé, hogy akaratát tudakolják és közvetítsék a rájuk bízottaknak. Drága férje szolgálatát, odaszánását, heroikus küzdelmét nem csak Szikszó, de egész Abaúj nagyra értékelte. Megbecsülésüket esperessé választásával is kifejezték. Sajnos élete pályája 2003-ban derékba tört, a mindenható Isten hirtelenséggel oltotta el életének tiszta fénnyel lobogó fáklyáját. Ezt követően özvegye látja el a gyülekezet pásztorolását és három gyermekük nevelését. A Nagytiszteletű asszony, aki sokak számára Katócska, hűséges maradt a rábízottakhoz, a településhez. Minden megpróbáltatás ellenére tette ezt, nem azért, mert a város jelmondata, hogy „Szikszó erőt ad!”, hanem sokkal inkább azért, mert hiszi, „hogy az Ő ereje erőtlenség által ér célba” (II. Kor 12:9). Vele beszélgetünk most.

Tudom, hogy nehéz egyik pillanatról a másikra kiszakadni a jelen hatásai közül és visszarepülni gondolatban a múltba. Mégis azt szeretném kérni, hogy most emelkedjünk el innen a nyüzsgő belvárosból, az iskolák tőszomszédságából, a gótikus templom szédítő magasságú tornya alól, Szatmár egykor mocsaras, lápos vidékeire, ahol a Báthoriak voltak élet és halál urai. Közelítsünk rá Csengerújfalura, ahol a gyermekkori évek önfeledt időszakát élte Nagytiszteletű asszony.

1954-ben került Nagy Ferenc és felesége Lenke néni Csengerújfaluba szolgálni. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy a hit útján való elindulásomban őket használta fel a Mindenható. Oly annyira van így, hogy én voltam az a piciny gyermek a faluba, akinek az odakerült lelkipásztor először szolgáltatta ki a keresztség sákramentumát. Lenke néni vitte a gyerekmunkát a gyülekezetben és ott tanultam meg a „Kis telefonom van nekem, két összetett kezem. Mit lent a földön mondok el, megváltóm hallja fenn...” Annyira a sajátommá vált ez a gyermekének, hogy a mai napig ezt tanítom a kicsiny gyermekeknek, akik Istennel ismerkednek.

Nagyon más világ volt akkor. Erős volt a hitbeli és nemzeti öntudat. Nagyapám kisbíró volt a településen és neki köszönhette Csengerújfalu, hogy Trianont követően nem haltak éhen. Elmondásból tudom, hogy a francia katona ment a kertek alatt és oda vetette nagyapámnak, hogy itt bizony véget ér Hunnia. Ő volt az, aki nem engedte, hogy a szántóföldeket elcsatolják a településtől. Tudta, ha ez megtörténik, vége van a népnek. Nem csak a helyzetfelismerő képessége volt páratlan, de a lelki dolgokhoz is volt érzéke, mert például a temetőben való gyertyagyújtás szokásának átvételével szemben nagy ellenállást tanúsított.

A család és a gyülekezet lelki öntudatra nevelő közegéből, miként történtek az első lépések az önálló élet felé? Mik jelölték ki Nagytiszteletű asszonynak az utat, melyek voltak az állomások, amelyek a lelkipásztori pályáig vezettek?

A szívem gyermekségemtől fogva az Úr Jézus Krisztus foglya volt. Szeretetéről, irgalmasságáról, kegyelméről a bethánista érintettségű lelkészházaspár munkáján keresztül meggyőződhettem. Ez az útravaló kísér végig az életutamon. Először szerettem volna a kézügyességemet valahogy kamatoztatni és ezért Kisvárdára jelentkeztem, hogy ruhakészítőnek tanuljak. Akkor azonban nem úgy volt, hogy a család eldönti, hová megy továbbtanulni a gyerek, hanem az volt az irány, ahová az igazgató engedett. Ő viszont csak Csengerig kívánt küldeni az ottani gimnáziumba. Ott viszont nem csalatkoztam, mert igazi tanáregyéniségekkel találkoztam. Nagyon elkötelezett, mérhetetlen hivatástudattal rendelkező tanárok voltak. A matematika nem tartozott a kedvenc tantárgyaim közé, de a tanárom például addig nem ment tovább az osztállyal, amíg én meg nem értettem az anyagot.

A középiskola elvégzése után népművelő-könyvtár szakra szerettem volna továbbtanulni. Nem nyertem felvételt és jött két hét múlva a levél, hogy azonnal helyezkedjek el, álljak munkába. Akkoriba nem lehetett munkahely nélkül tengeni-lengeni a világban. Viszont amiatt, hogy édesapám rendszeridegen volt, ezért a környéken nem kaphattam állást. Nem volt mit tenni, a szomszéd testvére Debrecenben élt, így oda mentem, hogy a Biogál Gyógyszergyárban helyezkedhessek el. Felfigyelt rám az igazgató és szeretett volna kitaníttatni. Már meg is volt a helyem, Veszprémbe iskoláztak be. De a gyár légköre, az a fajta embertípus, akikkel ott találkoztam, számomra nagyon idegen volt. Ami rendkívül bántott, az a trágár, kakofón beszéd, amit én odahaza soha nem hallottam, ez elüldözött onnan.

Ezután próbálkoztam meg a teológiával, de úgy tűnt, ott sem leszek szerencsésebb. Először az unokatestvérem, Koroknai András, aki már oda járt, akart lebeszélni róla. Majd, amikor felvételiztem, akkor a felvételi bizottság gondolta úgy, hogy elveszik a teológus léttől a kedvemet. A felvételizők közül minden női jelentkezőt visszautasítottak. Az akkori püspök, Bartha Tibor épp külföldi kiküldetésben volt valahol a Távol-Keleten, amikor a felvételi eljárás zajlott. Hazaérkezésekor félelmetes haragra gerjedt, hogy milyen alapon lettek elutasítva a női jelentkezők. Így az elutasító határozat után kaptunk egy másik levelet, ami érvénytelenítette a korábbi értesítést. Annyi kikötés volt benne, hogy szeptemberben három hétre el kellett mennünk a református egyház őrbottyáni szeretetintézményébe. Így indult a teológiai karrier, de végig gyurmáztak, presszionáltak bennünket lányokat, hogy a diakonissza irány mennyire jobban illene hozzánk.

A sok eltántorító kísérlet és kellemetlen közjáték mellett bizonyára vannak emlékezetes pillantok a teológia időszakából. Mesélne az olvasóknak azokról a megerősítésekről, amelyek a pályán tartották?

Czeglédy Sándor professzor úr személyére a mai napig nagy szeretettel gondolok. Nem hiszem, hogy képes lennék megtalálni azokat a megfelelő szavakat, amivel jellemezni tudnám őt, ahogy a szívemben él. Közös kiszállásra mentünk Nagydobosra, oda, ahová az engem keresztelő, korábban Csengerújfaluban szolgáló Nagy Ferenc tiszteletesék kerültek. Egy nagyon meghatározó élményem volt a lelkészi szolgálatra készülés közben. Homiletika gyakorlatból kellett jegyet szereznem és a gyermekek közötti evangélium hirdetést tanultuk. Gondoltam, elmegyek a nagytemplomi gyülekezetbe gyermek-istentiszteletet tartani. Így is történt, de annyira meglepett Czeglédy professzor úr értékelése. Nagyon sokat jelentett ez a pozitív visszajelzés, amikor ezt mondta: Both Katalin fantasztikus volt az ön istentiszteletén részt venni. Tudomást sem vett rólunk, hogy itt vagyunk. A gyermekekkel teljesen egybeolvadt.

A teológia évei után, amikor már az aktív szolgálta ideje érkezett el, merre vezetett az útja? Milyen szolgálati helyekről ejthetünk szót?

Geszteréd, oda még csak kijártam a teológiáról, majd Túristvándi következett, ahová már oda kellett költöznöm. Majd miután házasságot kötöttem Csomós Jánossal 1981-ben, Pácinba kerültünk. Kürti László püspök úrnak az volt az elképzelése, hogy Pácinban lakunk majd és János bejár a Nagykönyvtárba Sárospatakra, Újszászy Kálmán bácsi mellé. A férjem azonban kerek perec kijelentette, hogy nem. Ő sokkal inkább az ószövetségi héber nyelv szerelmese volt, mint más tudományé. Így maradt nekünk egy szolgálati hely, egy fizetéssel, tíz éven keresztül.

Ha jól értem, akkor a közös élet és a szolgálat nagy szabadsága számottevő kihívások elé állította az ifjú lelkészházaspárt. Mik voltak erre az időszakra jellemzők? Lehet beszélni speciális túlélési stratégiákról?

Egy tenyérnyivel sem volt nagyobb a pácini kert, mint itt Szikszón. Kiválóan lehetett azonban kapálni benne. Ahogy Csengerújfaluban, úgy itt is az országhatár húzódott a kertek alatt. Ott is éltek emberek, nem tótok, magyarok. Aztán munka közbe beszédbe elegyedtünk. Simán megy ez, hétköznapi dolog, hagy átbeszélünk egyik kertből a másikba. De bizony akkortájt nem úgy ment ám! Jött a 18 éves fiatal határőr és megfenyegetett bennünket, hogy azonnal fejezzük be a bűncselekményt. Nem értettük, hogy mit követett el két asszony a konyhakertet túrva. Felvilágosított, hogy határsértést követtünk el, mert átbeszéltünk a határon és ez retorziókat von magával. Nekünk sem kellett több, ezután már úgy kapáltunk, hogy egymásnak háttal, ki-ki a mag országa felé tekingetve és közben azért folyamatos nemzetellenes cselekményben leledztünk, mert megvitattuk mindennapos gondjainkat.

Jó kapcsolatot ápoltunk a helyi plébánossal. Soha nem kerülte el a református parókiát. Asztalhoz ülni sem volt rest egy finom reggeli vagy egy bőséges ebéd erejéig. Egyébként a közlekedést busszal oldottuk meg, de a nagy barátságra tekintettel néha mi is beülhettünk a plébános Trabantjába és úgy igyekeztünk Patakra. Persze ilyenkor Jánossal és a két drága gyermekünkkel, Lídiával és Jánoskával beköszöntünk Újszászy Kálmán bácsihoz is. Nézte a gyerekeket, forgatgatta őket körbe, aztán megszólalt: Látom, nem rongyosak ezek a gyerekek. Azért nem voltak rongyosak, mert volt egy varrógépem és egy barátnőm, aki mindenféle holland ruhákat odakerített nekem, én pedig nem voltam rest a gyerekekre rászabni ezeket. A másik nagy stratégiánk pedig az volt, hogy János beültette a kertet. Voltak gyümölcsfák, málna, szőlő. Az egyik évben pedig a fokhagymára álltunk rá, amit nem tudtunk senkinek eladni. Rajtunk maradt a sok zsáknyi hagyma, hiába kilincseltünk vele. Azt viszont fizikális és lelki valónkban érezhettük, hogy szükség van a szolgálatunkra, mivel minden nap volt istentisztelet, s aki tudott mozogni a faluban az ott is volt.

Amikorra épp felújítottuk a házat és a templomot, akkor Enghy Sándor kezdte biztatni Jánost, hogy jöjjünk át Abaújba, mert megüresedett Szikszó. A bemutatkozó szolgálatra készültünk, de végül nem tudtunk teljes létszámmal megjelenni, mert a két gyermekünk belázasodott. 1991 karácsonyán már itt szolgáltunk a szikszói gyülekezetben. Annyira leromlott állapotban volt már akkor a templom, hogy a karácsonyi istentiszteleten János a prédikáció után térdig havasan jött le a szószékről úrvacsorát osztani. Nem sokat váratott magára, hogy hatóságilag zárják be a templomot. Nem volt mit tenni, elölről kellett kezdeni, amit Pácinban végig csináltunk. A vajúdás kettős volt. Amikor a harmadik gyermekünket Esztert szültem, 1994. március 30-án kezdték el lebontani a templom tetejét. A leszedett anyagokat pedig nyomban tűzre kellett rakni, mert könnyező házigombával volt fertőzött. El lehet képzelni, hogy milyen aggodalom vette körül a felújítást itt a város közepén. Azon a nyáron tető nélkül állt a templom és végig a falakat kellett hipós permetezéssel és perzselő lánggal kezelni.

Beszélgettünk arról, hogy mennyi munka várt a lelkészcsaládra, miután megtörtént a szikszói szolgálatba való beiktatásuk. Templomfelújítás, gyermeknevelés, ingatlanok visszaigénylése, támogatások felhajtása, hálaadó istentisztelet szervezése. Nagytiszteletű asszony hogyan tekint vissza a rendszerváltozás idejére, milyen átalakulásokról tud beszámolni a közösségben?

Nagyon érdekes időszak volt a 90-es évek. Nem mondom azt, hogy ébredés volt, mert akkor ma is lenne nyoma, de valóban nagy pálfordulást éltünk meg mi is. Sokan belátták, hogy az előző rendszer már nem működik és tudtak nyitni nem csak a nagyobb szabadságra, hanem a lelki impulzusokra is. Korábban volt a gyülekezetben egy férfi dalárda, akik a temetéseken énekeltek. Viszont ez a csapat nem volt teljes egészében elkötelezett a református, a krisztusi bizonyságtétel mellett. S azért, hogy valami tisztán keresztyéni énekkar legyen, János meghirdette a négyszólamú énekkart. Tömegesen jöttek az altba, a szopránba a fiatalok. Az énekkarba integrálódott ifjúság közül többen mentek később a teológiára. Három fiatal is részt vett lelkipásztori képzésen a gyülekezetünkből: Kóczián Viktória, Pásztor Rita és Kóta Sándor. Megélhettük azt is, hogy akik azelőtt vállaltan ateisták voltak, azok hitet tettek az Úrról. Ebben a korszakban az úrvacsorás alkalomkor gyakori játékos szóváltás volt közöttünk, hogy van még otthon bor és kenyér? Azért mert annyian vagyunk a templomba, hogy biztos szükség lesz utánpótlásra.

Van-e a napban egy bevett időpont a csendességre?

Hajnalban, mindig korán kelő voltam, s nekem ez vált be. Így indulni a napi feladatoknak egészen más.

Hány Bibliát használt el a szolgálati ideje alatt?

A magyarázatos Biblia sokszor esett már ki a kezemből, ami hozzájárult az életidejének csökkenéséhez. Úgy emlékszem, hogy talán 4-5 Bibliát „használtam el” az évek során.

Melyik Biblia fordítás a preferált?

A Károli Biblia csodálatos és érdekes a nyelve is. Én az újfordítású Bibliát használom. Már teológusok voltunk, amikor kijött a próbafordítás, akkor azt meg is vettük. Könnyebben érti a mai ember, vannak egyébként olyan szavak, amik teljesen idegenül hatnak.

Van -e kedves igéje?

Igen, az 25. zsoltár prózában is és énekelve egyaránt a kedves igéim közé tartozik: „Senki se szégyenüljön meg, aki benned reménykedik, azok szégyenüljenek meg, akik hitetlenül élnek.” (25:2) „Mert szégyent nem vallanak, akik hozzád esedeznek. Azok pironkodjanak, akik hitetlenül élnek.”

Mit visz magával a szószékre?

Most mindent leírok, prédikációt és imádságot egyaránt. Régen erősen vázlatoltam. Ma már nem így csinálom, módosult a korábbi gyakorlatom. Számítógépbe viszek be minden prédikációt az utolsó betűig.

Nem szívesen hozom szóba a 2003-as évet, de nem kerülhetjük meg. Ahogy életében, egymásra találásukkal, szerelmükkel, úgy az Úrhoz térésében, elszakadásukban is meghatározta Nagytiszteletű asszonynak sorsát végtelenül szeretett párja, Csomós János. Miként sikerült feldolgozni ezt a mérhetetlen, kibeszélhetetlen veszteséget, amit férje halála jelentett?

A gyülekezeti énekkar most volt 30 éves. Rengeteg szolgálat állt mögöttünk. Miután Jánost elvesztettük, az énekkarosok közül jöttek hozzám és kérdezgették, hogy most mi lesz velük, árván maradtak. Mondtam nekik, nem csak ti maradtatok árván... Eszter lányom, a legkisebb gyermekünk abban az évben volt 9 éves. Azt hiszem, hogy az énekkar gondja volt a legkisebb ezekben az években, amit meg kellett oldanunk. Az Úristennek különleges gondja volt ránk, hiszen Szűcs Endre segített abban, hogy egy kiváló, hitben járó karvezetője legyen az énekkarunknak Pásztorné Sípos Katalin személyében, aki a tanítóképző elvégzése után vette fel a szolgálatot. Az egész családja támogatta az ő munkáját és az énekkarunk működését. Visszatérve az eredeti kérdéshez azt kell mondanom, hogy a női lelkipásztorok helyzete, megítélése mindig is kétséges volt. Egy nő, aki egyszerre anya, feleség, és vezető is kell, hogy legyen. A gyülekezeten keresztül sokaknak lesz „lelki anyja, gyermeke, testvére” egy lelkipásztor. Én sem vagyok kivétel ez alól. Óriási lelki erőre volt szükségem ahhoz, hogy ne roskadjak össze a történtek után. Nem én választottam Szikszót, Isten hozott ide bennünket valamiért, amit Ő tudott, Ő látott, hogy abban mi lehetünk a megoldás. Sokat imádkoztam, hogy mutassa meg Isten, hogy miként szolgálhatok tovább János halála után. Akkor én nem láttam kiutat, hogy a gyermekeim minél kevesebbet sérüljenek. Nem akartam, hogy teljesen hontalanná váljanak. Itt is voltak olyanok, akik elfogadtak a gyászév után és olyanok is, akik másként gondolkodtak. Nekem az teljes megerősítés volt, amikor a gyülekezet 2004-ben megválasztott lelkészének, megerősített a státuszomban, ez minden félreértést eloszlatott. Ma is azt mondom, hogy nagyon szeret engem az Isten. Nem azért, ami történt, hanem azért mert így is talpon maradhattam, az Ő kegyelméből. Nyilván a személyiségem is kellett, hogy változzon, sokkal akaratosabbá váltam. Viszont nincs kétségem afelől, hogy az én gyászom különleges ajándék akkor, amikor másnak a vigasztalása lehetek, akár egy gyászesemény, akár személyes lelkigondozás alkalmával.

Mit hiányol Nagytiszteletű asszony a mai egyházi életből?

Nekünk nagyon sokat kellene egymással találkozni. Nem találkozunk eleget. Ebben nagy hiányosságot érzek. Régen kötelezőek voltak a találkozások. Kürti László püspök kötelezett bennünket bizonyos rendszeres miskolci beutazásra és együttlétekre. Nem csak a mátraházi fejtágítós alkalmaink voltak, hanem amikor a lelkészek csak úgy együtt voltak.

Miben látja az egyházunk Achilles pontját?

Elveszítjük a híveinket. Innen Szikszóról is rengetegen elvándoroltak. Ebből kifolyólag megváltoztak a felekezeti arányok. Számtalan elvándorolt embert temettem itt, akiket hazahoztak. Az egykor protestáns település ma kb. 300 egyházfenntartót tart nyilván.

Az elvándorlás, lakosság kicserélődése mellett még az is az észrevételem, hogy nehezen tudják a fiatalok követni az istentiszteleteinket. Amikor a konfirmandusoktól megkérdezem, hogy a 20 perces prédikációmból egy gondolatot idézzenek fel, és nem tudnak. A liturgiánkon biztos, hogy komoly változásokat kellene foganatosítani.

Nagyon sok témát érintettünk és még annyi mindenről nem ejtettünk szót, de minden interjúnak megvannak a keretei. Beszélhettünk volna még a 11 éves Hajnalcsillag ifjúsági énekkarról, a patchwork körről, a feltáráskor a templomban talált csontokról és pénzérmékről, az adventi gyertyagyújtásokról, a parókia felújításról, a közös főzésekről, kirándulásokról, a visszaigényelt épületek sorsáról, a holland adományból vásárolt templomcserepekről, gyermekekről, unokákról, az ő szolgálatukról, s akár a 2018-as díszpolgári címről, amit a város adományozott Nagytiszteletű asszonynak a hitéleti munkálkodásáért. Egy gazdag pálya, ahol anyaként, feleségként, lelkészként, a kétségeivel Isten előtt megálló lélekként kellett helyt állni. Igazán hálás vagyok az őszinteségért, az időért, a sok testvéri szóért, amit az ittlétem során kaptam. Megtisztelő volt. Köszönöm a beszélgetést.

Szalay László Pál