E

Gyermekkorom nyári szüneteiben az unokatestvéreimmel együtt minden másnap elindultunk a falu másik felén található temetőbe, hogy meglocsoljuk a virágokat. A temetőbe járás már kicsi koromtól természetes része lett az életemnek.

Emlékszem, ahogy nagymamám október végén gondterhelt arccal ócska pokrócokat terít a maga nevelt nagyfejű krizantémjaira, mert az első fagyoktól még a fóliasátor sem nyújtott elég védelmet.

Akkoriban az elhunytak iránti szeretet kifejezésének legfőbb módját a sírok gondozása jelentette, melynek túlzó formái a megfelelés vagy rivalizálás mellett fakadhattak a tehetetlenségből vagy akár bűntudatból is, a gyász kísérőiként. Nagymamám érzelmeit jól elrejtve, látszólag keményen, a tennivalókba menekülve készült a halottak napjára. A veszteség okozta tehetetlenség, bűntudat vagy düh olyan természetes kísérői a gyásznak, melyek elviselésében nem csoda, ha gyakorlati elfoglaltságba, tennivalókba menekülünk, ahelyett, hogy ezeket a súlyos érzéseket közel engednénk magunkhoz, vagy beszélnénk róla.

Mindannyian máshogy gyászolunk és máshogy emlékszünk. Kortól, időtől, nemtől, személyiségtől, lakóhelytől, az elvesztett személyhez fűződő kapcsolattól, vallásos tapasztalatoktól függően másképpen járjuk végig a gyász útját. Mégis a gyászbeszélgetéseken a veszteséget élőknek nagyon gyakori gondja, hogy a család más tagjai: „nem úgy gyászolnak…” „úgy tesznek mintha mi sem történt volna…”, „nem sírnak”, „ki sem mennek a temetőbe”, „nem akarnak beszélni róla” stb.

Nincs értelme, sőt káros lehet elvárásokkal fordulni a gyászolók felé, vagy eltérő megnyilvánulásaikból arra a következtetésre jutni, hogy nem szerették az elhunytat. Mert még egy családon belül is egymástól eltérő, egyéni gyászfolyamat zajlik a lelkekben. És ez igaz nemcsak a gyász megnyilvánulásaira, de az időtartamára is: van akiben nagyon erősen zajlik le a folyamat, így hamarabb is talál újra egyensúlyt, míg mások lassan, visszahúzódva, magukban küzdenek meg a hiány, a veszteség fájdalmával.

Gyerekként szerettem, sőt vártam a halottak napját, mert a nyári szünet után ez volt az első olyan alkalom, amikor újra találkozhattunk nagymamámnál az unokatestvéreimmel. Halottak napja még a karácsonyi rokonlátogatást is meghaladó nagy családi találkozás „ünnepe” volt, hiszen sokan ekkor látták viszont rég látott gyerekkori barátokat, távoli családtagokat.

A zárt közösségek korában a haláleset nemcsak a szűk család vesztesége volt, hanem a gyülekezet, sőt a falu közös terhe, eseménye is. A zárt közösségek idején a gyászoló sokkal erősebb közös teherviselésben és védelemben részesült.

Az üzletekben kapható mécsesek manapság mintha napokkal, sőt hetekkel korábban kikerülnének a sírokra, ráadásul meg sem kell várni, hogy leégjenek; biztonságban ott hagyhatók. Találkozások és ráfordított idő híján a mai ember megfosztja magát a közösség és gyászidő vigasztaló lehetőségeitől. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, a korábbi közös teherviselés mellett a gyászoló/gyász iránt támasztott elvárások is sokkal nagyobbak voltak és nagy terhet jelentettek a gyászfolyamat egyéni, őszinte lefolyására.

Új idők új szokásokat teremtenek. A temetőlátogatások közösségi élménye helyett a nagycsaládok együttélésének megszűnésével a mai ember jó esetben önsegítő vagy gyászcsoportba jár, vagy gyülekezeti kiscsoporthoz csatlakozik, ahol törékeny életszakaszában lehetőséget kap az érzéseit másokkal is megosztani, gondolatot cserélni.

Napjainkban közösségi fórumokon, személytelenül értesülünk a veszteségekről, vagy gyászévfordulókról. Sokan a virtuális térben próbálnak vigasztalást találni, ahol bár idegenek százai, akár ezrei is kinyilvánítják részvétüket, mindez mégsem ér fel egy öleléssel, egy valóságos találkozással. Ráadásul a hirtelen kapott „figyelem” gyorsan elillan. A közösségi oldalakon megjelenő megosztásokat - a gyászhíreket is beleértve - nagyon gyorsan újabb, más tartalmú posztok váltják fel, mely „az élet nem áll meg, hanem rohamtempóban megy tovább” üzenettel bírnak. Egy friss, mély gyászban levő számára azonban egy darabig megáll, vagy legalább is nagyon lelassul az élet, és az egyetlen dolog, amit ilyenkor tehetünk, az az, hogy nem siettetjük, és nem állítunk fel számára valamiféle mércét. (B.S. 163)

Leginkább a gyertyagyújtást szerettem. Akkor még nem voltak divatos mécsestartók, mindenki papírba csomagolt – otthon is használatos – gyertyákat vitt ki a temetőbe. Emlékszem a faggyúfoltokra a kesztyűn, kabáton, a nadrágon és a csizmánk orrán…

A gyertyagyújtásnak, virágok elhelyezésének (ha nem esünk túlzásba), mint rítusnak még ma is fontos szerepe van, mert formát, keretet ad a gyásznak, ezáltal picit tehermentesít, segít a búcsúzásban, a veszteség realizálásában, a gyász felvállalásában, emlékezésben; és a gyász miatt felborult lelki egyensúlyban egyfajta biztonságot nyújthat. Támogat, hogy a veszteség feletti fájdalmat ne iktassuk ki vagy hasítsuk le magunkról, hanem azáltal, hogy indirekt módon újra közel engedjük magunkhoz, lassanként megtanulunk együtt élni vele. A november elsejei temetőlátogatás, gyászolók vasárnapja olyan közösségi rítusokat kínál, melyek szavak nélkül is üzenik: törékenységünkben, sebzettségünkben nem vagyunk egyedül.

A sírok látogatása közben észrevétlenül tanultuk meg dédszüleink neveit és a hozzájuk kapcsolódó történeteket. A mai napig emlékszem, hogy melyik dédmamánk tarthatta még karjába nővéremet halála előtt, melyiküknek állt meg a szíve miközben a piacon árult, hol van a 24 évesen megözvegyült dédmamám sírhelye… voltak sírok, amiket a család különösen is hallgatagon, feszülten állt körül, mert a terhelt életnek sokszor terhelt volt a vége is, és az itt maradtak öröksége is nehéz…

Gyász idején, amikor annál is inkább elárvultnak érezzük magunkat, sok erőt meríthetünk felmenőink küzdelmeiből. Visszaemlékezve viszontagságos életükre, túlélési stratégiáikra, hitükre, mi magunk is bátorságot nyerhetünk nemcsak a gyászhoz, hanem az élethez is. Hiszen ha a múltunkat, az ősök örökségét nem ismerjük meg, hogyan lehet a miénk?

Szeretteink sírjai között sétálva idővel megszülethet bennünk annak a felszabadító érzése is, hogy az élet nem velünk kezdődött és nem is velünk fog befejeződni. Ez azért is lényeges, mert gyász vagy egyéb krízis idején egy beszűkült lelkiállapotba kerülünk: nem látunk túl a magunk baján, veszteségén. Jó, ha már a nagy veszteségeink előtt tudjuk úgy látni az életünket, mint amit Isten egy folyamatba, egy történetbe helyezett és utunk végén hazaérünk. Sok minden már születésünk előtt eldőlt, ugyanakkor rajtunk is múlik, hogy mit kezdünk vele, mit adunk majd tovább a következő generációnak.

Sok gyülekezet ezen a napon gyászolók istentiszteletére hívja a veszteségben lévőket. Az elhangzott Igék, az együtt mondott énekek és imádságok mind vigasztaló, lelkigondozói hatással bírnak. A résztvevőnek lehetősége van, befelé, a lelki tartalmak felé fordulni, és egyúttal arra is, – mert az istentisztelet liturgiája lehetővé teszi – hogy önmagából kifelé és felfelé is fordítsa figyelmét. (B.S.)

A gyász Isten emberének sem könnyű, a szerető Istenbe vetett hit megingását is magával hozhatja. A veszteség fájdalma, a hiány mellett még a „miért engedte Isten” kínzó kérdéseivel is meg kell küzdeni. A feltámadásba vetett hit nagy erőt jelenthet a vigasztalódásban, de vannak akik számára mégsem pótolja a szeretett személy hiányát, idő kell míg a bizalmában, reményében megrendült lélek újra békére talál.

A veszteség különböző, - még az indulatok – szakaszában is járva vigasztaló lehet a gyászolónak olyan történeteket hallani a Bibliából, ahol Isten kiválasztottjait is éri szenvedés, ők is veszteségekkel küzdenek, ők is mélységbe kerülnek. Bátorító lehet arról a Jézusról olvasni, aki maga is végig járta a szenvedés útját, s közelről érti mi megy végbe a gyászolóban. Felemelő lehet arról az új égről és új földről hallani, ahol Isten Krisztus áldozatáért „letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradtság…” (Jel 21, 4)

Anda Judit