Jézus Krisztus visszajövetelekor az ő hívei minden bűn és nyomorúság terhétől örökre megszabadulnak majd, elnyerve a teljes váltságot. Ettől a bizonyosságtól táplálva, mindig fontos arra gondolnunk, hogy már a mi földi pályánk idején is megdicsőíti magát bennünk és „csodáltatik” hűséges megváltottai életén keresztül. Akik erre rendeltettek, azokon már a jelenben is látszania kell, hogy útjukon a mesterrel tartva, milyen cél felé haladnak, így mindenben arra kell törekednünk, hogy Isten akaratának megfelelően, állandó vigyázásban, felelősen éljük keresztyén életünket.

Emberileg a reformátoroknak köszönhető a felismerés, hogy Isten Jézus Krisztusért örök üdvösséggel ajándékozott meg bennünket, ám az is a reformáció fontos hitbeli öröksége, hogy ezt az üdvösséget nem lehet megszerezni, kiérdemelni, ezt mi ingyen kegyelemből kaptuk. Istenünk méltatlan voltunkban való ránk tekintése, kiválasztásunk és elhívásunk az ő útjain való járásra, s mindaz, amire bűntől megrontott életünk eljuthat kegyelmének nevelő műhelyében, sohasem emberi érdem, hanem az ő gazdag kegyelmének jele és ajándéka.

Úgy valljuk tehát, hogy Krisztus munkája elkezdődött az életünkben, s ezzel azt akarja, hogy neve dicsőítessék bennünk és mi is őbenne. Az új reformáció lényege, hogy bár hibákkal, fogyatkozásokkal küszködve, mégis arra törekedjünk, hogy szegényes életünkből kitűnjék az ő hatalma. Nem is kívánhatunk egymásnak, magunknak annál többet, mint hogy Isten adjon részt abban az elhívásában, amellyel életünket e cél szolgálatába állítja.

A mi „re-formátus” voltunk ma is arra kötelez – ami a bejegyzettnek hitt, mennyei polgárjogunk boldogító tudatából eleve következik – hogy: ennek felelősségében éljünk, ezért munkálkodjunk mind a magunk életére nézve, mind mások között egyaránt. Ha mindez megvalósul, akkor már most, itt a földön a hívők közösségében örülhetünk Isten kegyelmi ajándékának, az üdvösségnek.

Mindezért mindenkor legyen bennünk iránta való hála – legyen mindenért övé a dicsőség!