Egy emberként néztük a szülőket, a keresztszülőket és azt a kicsi gyermeket, aki sztoikus nyugalommal szemlélte a tömeget és a keresztelés szolgálatát végző Gulácsy Lajos püspök urat. Amikor körülnéztem, egy egységes gyülekezet képe és hangulata fogadott. Csak azon tűnődtem, hogy ha le kellene írnom azt, amit abban a pillanatban megtapasztaltam, azt az érzést, amely engem – és azt hiszem, hogy másokat is – a hatalmába kerített, elég nagy bajban lennék.
Most megpróbálom sorban végiggondolni és egészben látni az elmúlt két nap történéseit.
A gönci református gyülekezet ebben az évben is majdnem két napig élvezte a kárpátaljai, munkácsi testvérgyülekezet vendégszeretetét, amelynek én is részese voltam. A találkozásnak apropója a két város lelkészének szoros barátságán túl a két gyülekezet kórusának közös terve volt, az, hogy egy régi és egy új kórus együtt énekeljen. A fiatalabb jelzőt azért merem a munkácsi gyülekezet kórusára használni, mert ez a kórus most először állt össze olyan módon, hogy egy kicsit újjászülessen. Ezen felül egy gyermekkórus is alakult Munkácson, amely nagy lelkesedéssel próbált a felnőttekkel együtt. Az idősebb kórus Göncön 16 éve működik, ez idő alatt a karnaggyal együtt felnőtt a feladathoz, érzi és élvezi a közös munkát, a dicsőítés örömét. Ezt az üzenetet próbálta tolmácsolni az egyik kórus a másiknak, hogy újra kedvet kapjanak az énekléshez.
A terv az volt, hogy egy egész napos próbát tart a két kórus együtt, és a közösen megtanult darabokat vasárnap el is éneklik. Itt fonódik egy vékonyka szál a történet fonalába, ami Debrecenből, Berkesi Sándor Liszt-díjas karnagy íróasztaláról indul egy háromszólamú darab formájában. Ez a darab azért olyan fontos, mert ez volt, és a mai napig is ez a kárpátaljai magyar reformátusok „himnusza”. A Szovjetunióban tilos volt a magyar himnuszt énekelni, ezért az Ukrajnában élő magyarság ezt az énekeskönyvi éneket énekelte minden istentiszteleten. Berkesi Sándor külön a munkácsi és a gönci gyülekezet kérésére komponálta pontosan erre az alkalomra.
Hogy miként jutottunk át a határon, azt hiszem lényegtelen, az sokkal fontosabb, hogy milyen figyelmesen vártak minket elszállásolóink Beregszászon. Szombaton kora reggel ültünk fel a buszra, ami elvitt minket Munkácsra. A kórustagok leszálltak, a kísérők pedig, akik nem énekeltek, a busszal egész- napos kirándulásra indultak. A munkácsi vegyes kar már ott várt minket a macskaköves templomudvaron. Az egy éve látott ismerősök köszöntötték egymást, elbeszélgettek az elmúlt év történéseiről, majd kezdetét vette a próba. A közös gyakorlat két hosszabb próbából állt, két óra délelőtt és az ebéd utáni pihenőt követően három óra, amiben már a gyermekek is részt vettek. A próba nagyon jól ment, a két kórus gyorsan ráérzett a másik ritmusára, és az éneklés igazi élménnyé vált. Az ebédet követően a gönci kórusnak lehetősége volt a munkácsi várban tartott esküvőn segédkezni az ifjú pár, a násznép és a maguk örömére is. Mikor visszatértünk a templomhoz, már a gyermekkórus tagjai is gyülekeztek a próbára. Kíváncsian figyelték az ismeretlen ismerősöket. A gyerekekkel próbáltunk még, majd utána lehetőségünk nyílt egy kis sétára a városban, amíg a kirándulók visszatértek a Vereckei-hágótól. Miután a busz megérkezett, visszamentünk Beregszászra, a szállásra, és mindenki próbálta kipihenni a nap fáradalmait, ki az egész napos kirándulást, ki pedig a próbát. Másnap már ott ültünk a templomban Taracközi Mónika keresztelőjén. Azt követően Csomós József prédikált, és a kórusok énekeltek. Köszöntések követték egymást, majd díszebéd volt a keresztelés örömére. Az ebéd után az ünnepelt édesanyja megköszönte, hogy ott voltunk, és mi elindultunk haza.
Ami a templomban nem hagyott nyugodni, arra hazafelé is sokat gondoltam. Az, amit átéltünk, nem azért volt jó, mert máshol voltunk, mert vendégeskedtünk. Ezekre is kellemes volt visszagondolni, de a lényeg a részletekben van. A könnyes szemek a gyerekek éneklésekor, a násznép arcán ülő megilletődöttség a kórus énekét hallgatva. A lényeg az, hogyan hozza össze az emberi szíveket a zene, az, ha énekelnek, vagy ha csupán csak hallgatják a dallamokat. A lényeg a beszélgető lelkészek közössége, akiknek minden szava tanúskodik arról, hogy minden tekintetben egy családba tartoznak, a lényeg az anyának köszönő szavai, aki a lehetetlen legyőzéséről beszélt. Tudom, Isten minden pillanatban jelen van, de az ilyen pillanatokban mi is felfogunk egy darabot az ő jelenlétéből. A közös pont, ami a nyelvnél, a történelemnél is sokkal többet számít, hogy hiszünk Istenben. Ettől lesznek ezek a pillanatok teljesek, ettől töltődnek meg tartalommal emberi kapcsolataink, és vele legyőzhetjük a lehetetlent.
Csomós Balázs
Most megpróbálom sorban végiggondolni és egészben látni az elmúlt két nap történéseit.
A gönci református gyülekezet ebben az évben is majdnem két napig élvezte a kárpátaljai, munkácsi testvérgyülekezet vendégszeretetét, amelynek én is részese voltam. A találkozásnak apropója a két város lelkészének szoros barátságán túl a két gyülekezet kórusának közös terve volt, az, hogy egy régi és egy új kórus együtt énekeljen. A fiatalabb jelzőt azért merem a munkácsi gyülekezet kórusára használni, mert ez a kórus most először állt össze olyan módon, hogy egy kicsit újjászülessen. Ezen felül egy gyermekkórus is alakult Munkácson, amely nagy lelkesedéssel próbált a felnőttekkel együtt. Az idősebb kórus Göncön 16 éve működik, ez idő alatt a karnaggyal együtt felnőtt a feladathoz, érzi és élvezi a közös munkát, a dicsőítés örömét. Ezt az üzenetet próbálta tolmácsolni az egyik kórus a másiknak, hogy újra kedvet kapjanak az énekléshez.
A terv az volt, hogy egy egész napos próbát tart a két kórus együtt, és a közösen megtanult darabokat vasárnap el is éneklik. Itt fonódik egy vékonyka szál a történet fonalába, ami Debrecenből, Berkesi Sándor Liszt-díjas karnagy íróasztaláról indul egy háromszólamú darab formájában. Ez a darab azért olyan fontos, mert ez volt, és a mai napig is ez a kárpátaljai magyar reformátusok „himnusza”. A Szovjetunióban tilos volt a magyar himnuszt énekelni, ezért az Ukrajnában élő magyarság ezt az énekeskönyvi éneket énekelte minden istentiszteleten. Berkesi Sándor külön a munkácsi és a gönci gyülekezet kérésére komponálta pontosan erre az alkalomra.
Hogy miként jutottunk át a határon, azt hiszem lényegtelen, az sokkal fontosabb, hogy milyen figyelmesen vártak minket elszállásolóink Beregszászon. Szombaton kora reggel ültünk fel a buszra, ami elvitt minket Munkácsra. A kórustagok leszálltak, a kísérők pedig, akik nem énekeltek, a busszal egész- napos kirándulásra indultak. A munkácsi vegyes kar már ott várt minket a macskaköves templomudvaron. Az egy éve látott ismerősök köszöntötték egymást, elbeszélgettek az elmúlt év történéseiről, majd kezdetét vette a próba. A közös gyakorlat két hosszabb próbából állt, két óra délelőtt és az ebéd utáni pihenőt követően három óra, amiben már a gyermekek is részt vettek. A próba nagyon jól ment, a két kórus gyorsan ráérzett a másik ritmusára, és az éneklés igazi élménnyé vált. Az ebédet követően a gönci kórusnak lehetősége volt a munkácsi várban tartott esküvőn segédkezni az ifjú pár, a násznép és a maguk örömére is. Mikor visszatértünk a templomhoz, már a gyermekkórus tagjai is gyülekeztek a próbára. Kíváncsian figyelték az ismeretlen ismerősöket. A gyerekekkel próbáltunk még, majd utána lehetőségünk nyílt egy kis sétára a városban, amíg a kirándulók visszatértek a Vereckei-hágótól. Miután a busz megérkezett, visszamentünk Beregszászra, a szállásra, és mindenki próbálta kipihenni a nap fáradalmait, ki az egész napos kirándulást, ki pedig a próbát. Másnap már ott ültünk a templomban Taracközi Mónika keresztelőjén. Azt követően Csomós József prédikált, és a kórusok énekeltek. Köszöntések követték egymást, majd díszebéd volt a keresztelés örömére. Az ebéd után az ünnepelt édesanyja megköszönte, hogy ott voltunk, és mi elindultunk haza.
Ami a templomban nem hagyott nyugodni, arra hazafelé is sokat gondoltam. Az, amit átéltünk, nem azért volt jó, mert máshol voltunk, mert vendégeskedtünk. Ezekre is kellemes volt visszagondolni, de a lényeg a részletekben van. A könnyes szemek a gyerekek éneklésekor, a násznép arcán ülő megilletődöttség a kórus énekét hallgatva. A lényeg az, hogyan hozza össze az emberi szíveket a zene, az, ha énekelnek, vagy ha csupán csak hallgatják a dallamokat. A lényeg a beszélgető lelkészek közössége, akiknek minden szava tanúskodik arról, hogy minden tekintetben egy családba tartoznak, a lényeg az anyának köszönő szavai, aki a lehetetlen legyőzéséről beszélt. Tudom, Isten minden pillanatban jelen van, de az ilyen pillanatokban mi is felfogunk egy darabot az ő jelenlétéből. A közös pont, ami a nyelvnél, a történelemnél is sokkal többet számít, hogy hiszünk Istenben. Ettől lesznek ezek a pillanatok teljesek, ettől töltődnek meg tartalommal emberi kapcsolataink, és vele legyőzhetjük a lehetetlent.
Csomós Balázs