Elemi iskoláit Szakolyban végezte, majd Kovács József tanító közbenjárására az akkor már özvegy édesanyja a Nagykállói Gimnáziumba, majd a Sárospataki Kollégiumba küldte tanulni. Teológiai tanulmányait szintén Sárospatakon végezte 1931 és 1935 között, közben vallástanári végzettséget is szerzett. Lelkésszé szentelését édesanyja már nem érte meg.
Helyettesítő szolgálatok után Rimaszombatba került, ahol kórházlelkészi és vallástanári szolgálatokat végzett, és kijárt a jánosi gyülekezetbe is. Megnősült, feleségül vette Andreánszky Saroltát. Három gyermekük született. A második világháború végén menekülni kényszerülnek, majd hiába térnek vissza, a kitelepítések miatt visszaköltöznek, menekülnek felesége szüleihez Tiszakarádra. Innen dr. Enyedi Andor kinevezésével Miskolcra kerül vallástanári szolgálatra, ahol elvégezte a tanítóképzőt és járt az Evangélikus Jogakadémiára is. 1947-ben a vajdácskai gyülekezet egyhangúlag meghívta és megválasztotta lelkipásztorának. Első és egyetlen önálló lelkipásztori szolgálati helyén 27 esztendőt töltött 1974-ben bekövetkezett haláláig.
Kovács Imre lelkipásztor 1971-ben feleségül vette Szűcs István leányát, Erzsébetet. A továbbiakban az apósáról szeretettel emlékező lelkipásztor visszaemlékezésének szerkesztett változatát olvashatjuk. A teljes szöveg, mely előadásként elhangzott zempléni lelkipásztorok előtt elolvasható a www.tirek.hu honlapon.
Visszatekintésemben magam előtt látom Szűcs Istvánt: a férjet, édesapát, nagyapát, a vajdácskai gyülekezet tudós lelkipásztorát, a faluját szerető néprajzkutatót. De lehet-e ezekről szétválasztva beszélni, hiszen mindegyikben benne van az egész? Fülembe cseng Madách Imre halhatatlan művéből, Az ember tragédiájából a szép megfogalmazás: „az élet küzdelem, az ember célja e küzdés maga.” Mi más volt kedves apósom földi pályafutásának 74 esztendeje, ha nem ez: futás, harc, küzdés! Amikor Pál apostol visszatekint földi pályafutására, így összegez: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” (2Tim 4,7) Igaz ez Urunknak arra a szolgájára is, akinek születése 102., halálának 38. évfordulójára emlékezünk. Ez a pályafutás, nemes harc nem ért véget akkor és azzal, hogy Vajdácskára került, sokkal inkább folytatódott.
Utólag kérdezhetné valaki: miért adta fel a városi biztos állást, itt töltött másfél év után miért költözött falura? A kérdésre sokszor hallottam tőle is és anyósomtól is a választ. Miskolcon a lakáskérdésük nem oldódott meg, egy szobában öten laktak, konyhájuk közös volt a sógora családjával, a zárt udvarban pedig sok idegen gyerek is volt, ami sok súrlódásra adott okot; ezen kívül a háború utáni inflációs években városon nehezebb volt a megélhetés, mint falun. Így kerültek Vajdácskára, ahol háromszobás lakás, tágas udvar fogadta őket. Igaz, villany nem volt a parókián, sem fürdőszoba, és kerekes kútról hordták be a vizet, az udvaron azonban lehetett kacsát, libát, baromfit, és még kecskét is tartani. Volt tej a gyerekeknek, és az édesapának is, aki bor vagy pálinka helyett szívesen ivott tejet. A nagy kert temetőalja megteremtette az évi szükségletet, még a pataki piacra is jutott belőle. A fizetés ugyanis nagyon szerény volt, a gyülekezet tagjai maguk is szegényes anyagi körülmények között éltek. Nemzedékem tagjai még nagyon jól emlékezünk „Rákosi kispajtás” uralkodásának éveire, és nem sokkal voltak könnyebbek azok az évek sem, amikor Kádár János bácsi vezetésével haladtunk előre a „fejlett cocilizmusnak útján”… Részletekbe nem bocsátkozom, ismerős mindnyájunk előtt, Vajdácska sem volt kivétel!
Mindeközben hűséggel, nagy hittel, reménységgel végezte lelkipásztori szolgálatát, és vívta a mindennapok nemes harcát családjáért, három gyermeke továbbtanulásáért, a nagyobb családért, a gondjaira bízott gyülekezetért. Prédikált, családokat látogatott, betegeket vigasztalt, adott körülmények között iskolában hittanórákat tartott. A templom gyakran megtelt, sőt, kicsinek is bizonyult. A gyülekezet áldozatos szeretettel, sok-sok társadalmi munkával kibővítette a templomot. Karácsonykor négyszázan is vettek úrvacsorát.
Természetesen nem dicsérték meg érte, illetve a korszakra jellemző módon tették. Nagyobbik leányát, feleségemet, aki kormánykitűntetéssel érettségizett Patakon, harmadszori nekifutással vették fel az orvosi egyetemre. Az édesapa ilyen elismerést kapott a zsinat elnökétől: „Pista nem kell minden paplánynak orvosira menni! Menjen a Mezőgazdasági Akadémiára, legyen baromfi-tenyésztő, gondozó!” Nem lett az. A megyei ÁEH főelőadójánál apósom ugyanebben az ügyben ígyen érvelt: „de hiszen pap gyerekeket is vettek már fel az orvosira”, a válasz így hangzott: „Igen, de azoknak az apja nem épített templomot”! (Ehhez hasonló „dicséretben” nekem is volt részem.) Ilyen formán szimbolikusan feleségem is beépült a vajdácskai templom építésébe. Ugyanígy sok nemes harc és áldozatos munka húzódott meg apósom részéről elsőszülött fia és kisebbik leánya érettségije mögött is, de megérte: „a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban!” (1Kor 15,58)
1961-től életének, munkásságának új oldalát mutatta meg. Egyre többször tette le a kapát a kertben; támadt egy ötlete, jött egy gondolata, bement irodájába, gyorsan gépbe került a papír, 10-15 perc múlva már vitte is ki, felolvasta feleségének, majd borítékba tette és postára ment. Néhány nap elteltével már sokan olvashatták rövidebb-hosszabb írásait a Reformátusok Lapja, Református Egyház, a Kálvin Naptár, Észak-magyarország, illetve a Borsodi Szemle hasábjain. (…) Szorgalmának, fáradságának gyümölcseként egymás után látnak napvilágot nyomtatásban megjelent jelentősebb, nagyobb terjedelmű munkái, melyek közül a teljesség igénye nélkül csak néhányat említek: Hagyományos paraszti gazdálkodás ismeret anyaga és szókincse; Adatok a bodrogközi Vajdácska község készülő monográfiájához; És mégis béke lesz; Észak-magyarországi harangok története; A Tarcali zsinat és hitvallás története. Nem sorolom tovább!
Írói munkásságának értékelésére nem merek vállalkozni; nem érzem magam erre alkalmasnak. Elvégezte ezt helyettem néhai Darányi Lajos szeretett püspökünk, 1963. dec. 6-án kelt levelében: „Úgy tudlak téged jellemezni, hogy 1963-ban a tiszáninneni lelkipásztorok között a te szellemi munkálkodásod hozott a legbővebb termést. Tehát a legeredményesebben munkálkodó tudós lelkipásztor voltál. Segítsen meg Isten továbbra is…” Ehhez, úgy érzem nem lehet, de nem is kell hozzátenni semmit.
Végül, de nem utolsó sorban hadd szóljak még röviden: Szűcs Istvánról, mint igehirdető lelkipásztorról. Ezzel kapcsolatban nem beszélhetek nyomtatásban megjelent prédikációs kötetekről, ilyenek ugyanis nem maradtak ránk. Nem tartott monoton hangon felolvasott, kommentárokból összeollózott igehirdetést. Ebben is példakép volt előttem. Ott volt azonban a Bibliájában egy írógéppapíron néhány emlékeztető szó. Nyilván magában többször átgondolta a továbbadásra szánt mondanivalót. Életemben, sajnos, csak hatszor hallgathattam szolgálatát: Mátraházán a Filippi levél magyarázatát, itt a vajdácskai templomban 1971. márc. 11-én házasságkötésünket megáldó bizonyságtételét; Járdánházán és Bükkaranyoson beiktatásomon mondott köszöntését és két kislányunk keresztelési szolgálatát. Vasárnaponként, ünnepnapokon ugyanabban az időben mindketten szószéken voltunk; testben 100-150 km. távolságra, lélekben azonban mindig közel. Harmincnyolc év távlatából is ma is hallom hangját, csupa tűz, dinamizmus, mégis árad belőle a melegség, kedvesség. Gyermekek szájtátva hallgatták, de felnőttek, öregek sem tudtak aludni prédikációja alatt!
1974. újév 1. napja után rosszul lett, bevittük az Újhelyi kórházba, akkor derült ki, hogy súlyos betegséget hordoz magában. Benyújtotta nyugdíjazási kérelmét. Az első nyugdíjat már nem érhette meg. Súlyos szenvedések után, könyörült rajta az Úr. Június 23-án magához szólította a nemes harcok megvívásában megfáradt szolgáját. Nagy családja, egykori szolgatársai, jó barátai, a Vajdácskai Gyülekezet népes küldöttsége kísértük utolsó útjára a Miskolci Deszka temetőben, 1974. június 26-án. Emléke legyen áldott!
(Kovács Imre lelkipásztor
előadása alapján a Szerk.)
Helyettesítő szolgálatok után Rimaszombatba került, ahol kórházlelkészi és vallástanári szolgálatokat végzett, és kijárt a jánosi gyülekezetbe is. Megnősült, feleségül vette Andreánszky Saroltát. Három gyermekük született. A második világháború végén menekülni kényszerülnek, majd hiába térnek vissza, a kitelepítések miatt visszaköltöznek, menekülnek felesége szüleihez Tiszakarádra. Innen dr. Enyedi Andor kinevezésével Miskolcra kerül vallástanári szolgálatra, ahol elvégezte a tanítóképzőt és járt az Evangélikus Jogakadémiára is. 1947-ben a vajdácskai gyülekezet egyhangúlag meghívta és megválasztotta lelkipásztorának. Első és egyetlen önálló lelkipásztori szolgálati helyén 27 esztendőt töltött 1974-ben bekövetkezett haláláig.
Kovács Imre lelkipásztor 1971-ben feleségül vette Szűcs István leányát, Erzsébetet. A továbbiakban az apósáról szeretettel emlékező lelkipásztor visszaemlékezésének szerkesztett változatát olvashatjuk. A teljes szöveg, mely előadásként elhangzott zempléni lelkipásztorok előtt elolvasható a www.tirek.hu honlapon.
Visszatekintésemben magam előtt látom Szűcs Istvánt: a férjet, édesapát, nagyapát, a vajdácskai gyülekezet tudós lelkipásztorát, a faluját szerető néprajzkutatót. De lehet-e ezekről szétválasztva beszélni, hiszen mindegyikben benne van az egész? Fülembe cseng Madách Imre halhatatlan művéből, Az ember tragédiájából a szép megfogalmazás: „az élet küzdelem, az ember célja e küzdés maga.” Mi más volt kedves apósom földi pályafutásának 74 esztendeje, ha nem ez: futás, harc, küzdés! Amikor Pál apostol visszatekint földi pályafutására, így összegez: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” (2Tim 4,7) Igaz ez Urunknak arra a szolgájára is, akinek születése 102., halálának 38. évfordulójára emlékezünk. Ez a pályafutás, nemes harc nem ért véget akkor és azzal, hogy Vajdácskára került, sokkal inkább folytatódott.
Utólag kérdezhetné valaki: miért adta fel a városi biztos állást, itt töltött másfél év után miért költözött falura? A kérdésre sokszor hallottam tőle is és anyósomtól is a választ. Miskolcon a lakáskérdésük nem oldódott meg, egy szobában öten laktak, konyhájuk közös volt a sógora családjával, a zárt udvarban pedig sok idegen gyerek is volt, ami sok súrlódásra adott okot; ezen kívül a háború utáni inflációs években városon nehezebb volt a megélhetés, mint falun. Így kerültek Vajdácskára, ahol háromszobás lakás, tágas udvar fogadta őket. Igaz, villany nem volt a parókián, sem fürdőszoba, és kerekes kútról hordták be a vizet, az udvaron azonban lehetett kacsát, libát, baromfit, és még kecskét is tartani. Volt tej a gyerekeknek, és az édesapának is, aki bor vagy pálinka helyett szívesen ivott tejet. A nagy kert temetőalja megteremtette az évi szükségletet, még a pataki piacra is jutott belőle. A fizetés ugyanis nagyon szerény volt, a gyülekezet tagjai maguk is szegényes anyagi körülmények között éltek. Nemzedékem tagjai még nagyon jól emlékezünk „Rákosi kispajtás” uralkodásának éveire, és nem sokkal voltak könnyebbek azok az évek sem, amikor Kádár János bácsi vezetésével haladtunk előre a „fejlett cocilizmusnak útján”… Részletekbe nem bocsátkozom, ismerős mindnyájunk előtt, Vajdácska sem volt kivétel!
Mindeközben hűséggel, nagy hittel, reménységgel végezte lelkipásztori szolgálatát, és vívta a mindennapok nemes harcát családjáért, három gyermeke továbbtanulásáért, a nagyobb családért, a gondjaira bízott gyülekezetért. Prédikált, családokat látogatott, betegeket vigasztalt, adott körülmények között iskolában hittanórákat tartott. A templom gyakran megtelt, sőt, kicsinek is bizonyult. A gyülekezet áldozatos szeretettel, sok-sok társadalmi munkával kibővítette a templomot. Karácsonykor négyszázan is vettek úrvacsorát.
Természetesen nem dicsérték meg érte, illetve a korszakra jellemző módon tették. Nagyobbik leányát, feleségemet, aki kormánykitűntetéssel érettségizett Patakon, harmadszori nekifutással vették fel az orvosi egyetemre. Az édesapa ilyen elismerést kapott a zsinat elnökétől: „Pista nem kell minden paplánynak orvosira menni! Menjen a Mezőgazdasági Akadémiára, legyen baromfi-tenyésztő, gondozó!” Nem lett az. A megyei ÁEH főelőadójánál apósom ugyanebben az ügyben ígyen érvelt: „de hiszen pap gyerekeket is vettek már fel az orvosira”, a válasz így hangzott: „Igen, de azoknak az apja nem épített templomot”! (Ehhez hasonló „dicséretben” nekem is volt részem.) Ilyen formán szimbolikusan feleségem is beépült a vajdácskai templom építésébe. Ugyanígy sok nemes harc és áldozatos munka húzódott meg apósom részéről elsőszülött fia és kisebbik leánya érettségije mögött is, de megérte: „a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban!” (1Kor 15,58)
1961-től életének, munkásságának új oldalát mutatta meg. Egyre többször tette le a kapát a kertben; támadt egy ötlete, jött egy gondolata, bement irodájába, gyorsan gépbe került a papír, 10-15 perc múlva már vitte is ki, felolvasta feleségének, majd borítékba tette és postára ment. Néhány nap elteltével már sokan olvashatták rövidebb-hosszabb írásait a Reformátusok Lapja, Református Egyház, a Kálvin Naptár, Észak-magyarország, illetve a Borsodi Szemle hasábjain. (…) Szorgalmának, fáradságának gyümölcseként egymás után látnak napvilágot nyomtatásban megjelent jelentősebb, nagyobb terjedelmű munkái, melyek közül a teljesség igénye nélkül csak néhányat említek: Hagyományos paraszti gazdálkodás ismeret anyaga és szókincse; Adatok a bodrogközi Vajdácska község készülő monográfiájához; És mégis béke lesz; Észak-magyarországi harangok története; A Tarcali zsinat és hitvallás története. Nem sorolom tovább!
Írói munkásságának értékelésére nem merek vállalkozni; nem érzem magam erre alkalmasnak. Elvégezte ezt helyettem néhai Darányi Lajos szeretett püspökünk, 1963. dec. 6-án kelt levelében: „Úgy tudlak téged jellemezni, hogy 1963-ban a tiszáninneni lelkipásztorok között a te szellemi munkálkodásod hozott a legbővebb termést. Tehát a legeredményesebben munkálkodó tudós lelkipásztor voltál. Segítsen meg Isten továbbra is…” Ehhez, úgy érzem nem lehet, de nem is kell hozzátenni semmit.
Végül, de nem utolsó sorban hadd szóljak még röviden: Szűcs Istvánról, mint igehirdető lelkipásztorról. Ezzel kapcsolatban nem beszélhetek nyomtatásban megjelent prédikációs kötetekről, ilyenek ugyanis nem maradtak ránk. Nem tartott monoton hangon felolvasott, kommentárokból összeollózott igehirdetést. Ebben is példakép volt előttem. Ott volt azonban a Bibliájában egy írógéppapíron néhány emlékeztető szó. Nyilván magában többször átgondolta a továbbadásra szánt mondanivalót. Életemben, sajnos, csak hatszor hallgathattam szolgálatát: Mátraházán a Filippi levél magyarázatát, itt a vajdácskai templomban 1971. márc. 11-én házasságkötésünket megáldó bizonyságtételét; Járdánházán és Bükkaranyoson beiktatásomon mondott köszöntését és két kislányunk keresztelési szolgálatát. Vasárnaponként, ünnepnapokon ugyanabban az időben mindketten szószéken voltunk; testben 100-150 km. távolságra, lélekben azonban mindig közel. Harmincnyolc év távlatából is ma is hallom hangját, csupa tűz, dinamizmus, mégis árad belőle a melegség, kedvesség. Gyermekek szájtátva hallgatták, de felnőttek, öregek sem tudtak aludni prédikációja alatt!
1974. újév 1. napja után rosszul lett, bevittük az Újhelyi kórházba, akkor derült ki, hogy súlyos betegséget hordoz magában. Benyújtotta nyugdíjazási kérelmét. Az első nyugdíjat már nem érhette meg. Súlyos szenvedések után, könyörült rajta az Úr. Június 23-án magához szólította a nemes harcok megvívásában megfáradt szolgáját. Nagy családja, egykori szolgatársai, jó barátai, a Vajdácskai Gyülekezet népes küldöttsége kísértük utolsó útjára a Miskolci Deszka temetőben, 1974. június 26-án. Emléke legyen áldott!
(Kovács Imre lelkipásztor
előadása alapján a Szerk.)