A receptért egy hegy tetejére mentem. Hegy tetején igazi falusi ház, kint karos pad, kosárban alma, köcsögök, szőttesek, rendezetlen rendben. Ez a kép megmaradt bennem. Az ajtó előtt mosolygós házaspár fogad. Receptgazdám a hegytető és magaslat kapcsán – vagy nem is emlékszem már, hogyan jött szóba – mosolyogva közli, hogy öreg, míg a nagytiszteletű úr, aki sok évtized házasság után is kézen fogja feleségét, tiltakozik. Ő idős és nem öreg. Igaz is.
Szóval a receptért jöttem, a vajas tekercs receptjéért. „Akkor kis adagban mondom” – fogunk a munkához, és én tiltakozom. Írjuk rendes adagban, ahogy készülni szokott. De az három kiló lisztből készül, tiltakoznak házigazdáim, és felemlegetik a Patakon töltött időt, amikor rakoncátlan osztályokat szelídítettek otthoni hittan óra alkalmával az ominózus süteménnyel. Végül maradunk a kisebb adagnál, hogy az Olvasó, ha kedvet és elszántságot érez – amire csak bátorítani tudom – nyugodtan kipróbálhassa. Szóval fél kiló lisztből kell kalácstésztát dagasztani. Ehhez szükség van két és fél deciliter tejre, öt deka élesztőre, öt deka cukorra, valamint két tojássárgájára. Ezekből kell tehát jó kalácstésztát készíteni.
„Mitől jó a jó tészta?” – vetem közbe a kérdést, hiszen bár főzni rendszeresen szoktam, sütésben erősen gyakorlatlan vagyok. A válaszban a titkot kerestem: hogyan kell keverni, dagasztani, öröklött mozdulatot, ilyesmit. Másfajta titkot hallottam azonban, mégpedig azt, hogy az ember mindig tanul, mindig fejlődik és fejleszt. Az ezerszámra készült süteményről most derült ki ugyanis, hogy réteslisztből finom igazán. Előtte sima lisztből készült, mert úgy olcsóbb.
A kalácstészta készül, és türelemmel várjuk, hogy kétszeresére dagadjon. Ebben az esetben a gyors és látványos dagadás elvárt követelmény, ellentétben a fogyasztók csinos alakjával. Amikor befejeztük erről való elmélkedésünket, és a tészta megkelt, három csíkra vágjuk, és olajos kézzel fél lap nagyságúra lapítgatjuk – ez nagyjából fél centi vastagságot eredményez. A tészta nem önmagában sül majd: fél margarint, vagyis 12,5 dekagrammnyit összekeverünk ugyanannyi cukorral, és ezzel megkenjük a tésztadarabokat. Ezután jön a művészet: bejglihez hasonlóan fel kell tekerni, ujjnyi vastagon bevagdosni, majd megkenni a kimaradt tojásfehérjékkel. Végül jöhet a cukrozott dió, és ha kicsi gyakorlatunk is van a konyhában, akkor már tudjuk, hogy a sütőt ekkorra fel kell melegíteni. Ha most kezdjük a melegítést, már késő. Szóval 180 fokos sütőben szép pirosra sütjük. Egyesek illat alapján is képesek megállapítani, mikor készült el.
Három teljes csík illatos sütemény fél kiló lisztből. Három kilóból tizennyolc – ennyit még nekem is sikerül kiszámolnom. Ahhoz pedig 12 tojás, 75 deka margarin és ugyanannyi cukor. „Mihez kellhet ennyi sütemény?” – érdeklődöm. Vendégeknek, gyerekeknek, táborozó csoportok megvendégelésére. „És az miért fontos?” – kérdezem kissé provokálóan. „Örömöt szerezni jó mindenkinek. Én ezzel tudok.”
Egy családi hagyomány is kötődik a sütemény és általában az ételek ízéhez: „Annak idején, amikor tanultam főzni – 18 éves voltam akkor érettségi után – nem mindig sikerültek jól az ételek. Az ízük jó volt, de a küllemük nem. Édesanyám nagyon szigorú volt, és megszidott, én meg bőgtem, édesapám azonban mindig azt mondta, hogy ’ne sírjon, mert szeretet-íze van’. És én azóta rájöttem, hogy amit az ember örömmel és szeretettel készít, annak lelki jelentése is van, és nem csak a has megtöltésére szolgál.”
Barnóczki Anita
Szóval a receptért jöttem, a vajas tekercs receptjéért. „Akkor kis adagban mondom” – fogunk a munkához, és én tiltakozom. Írjuk rendes adagban, ahogy készülni szokott. De az három kiló lisztből készül, tiltakoznak házigazdáim, és felemlegetik a Patakon töltött időt, amikor rakoncátlan osztályokat szelídítettek otthoni hittan óra alkalmával az ominózus süteménnyel. Végül maradunk a kisebb adagnál, hogy az Olvasó, ha kedvet és elszántságot érez – amire csak bátorítani tudom – nyugodtan kipróbálhassa. Szóval fél kiló lisztből kell kalácstésztát dagasztani. Ehhez szükség van két és fél deciliter tejre, öt deka élesztőre, öt deka cukorra, valamint két tojássárgájára. Ezekből kell tehát jó kalácstésztát készíteni.
„Mitől jó a jó tészta?” – vetem közbe a kérdést, hiszen bár főzni rendszeresen szoktam, sütésben erősen gyakorlatlan vagyok. A válaszban a titkot kerestem: hogyan kell keverni, dagasztani, öröklött mozdulatot, ilyesmit. Másfajta titkot hallottam azonban, mégpedig azt, hogy az ember mindig tanul, mindig fejlődik és fejleszt. Az ezerszámra készült süteményről most derült ki ugyanis, hogy réteslisztből finom igazán. Előtte sima lisztből készült, mert úgy olcsóbb.
A kalácstészta készül, és türelemmel várjuk, hogy kétszeresére dagadjon. Ebben az esetben a gyors és látványos dagadás elvárt követelmény, ellentétben a fogyasztók csinos alakjával. Amikor befejeztük erről való elmélkedésünket, és a tészta megkelt, három csíkra vágjuk, és olajos kézzel fél lap nagyságúra lapítgatjuk – ez nagyjából fél centi vastagságot eredményez. A tészta nem önmagában sül majd: fél margarint, vagyis 12,5 dekagrammnyit összekeverünk ugyanannyi cukorral, és ezzel megkenjük a tésztadarabokat. Ezután jön a művészet: bejglihez hasonlóan fel kell tekerni, ujjnyi vastagon bevagdosni, majd megkenni a kimaradt tojásfehérjékkel. Végül jöhet a cukrozott dió, és ha kicsi gyakorlatunk is van a konyhában, akkor már tudjuk, hogy a sütőt ekkorra fel kell melegíteni. Ha most kezdjük a melegítést, már késő. Szóval 180 fokos sütőben szép pirosra sütjük. Egyesek illat alapján is képesek megállapítani, mikor készült el.
Három teljes csík illatos sütemény fél kiló lisztből. Három kilóból tizennyolc – ennyit még nekem is sikerül kiszámolnom. Ahhoz pedig 12 tojás, 75 deka margarin és ugyanannyi cukor. „Mihez kellhet ennyi sütemény?” – érdeklődöm. Vendégeknek, gyerekeknek, táborozó csoportok megvendégelésére. „És az miért fontos?” – kérdezem kissé provokálóan. „Örömöt szerezni jó mindenkinek. Én ezzel tudok.”
Egy családi hagyomány is kötődik a sütemény és általában az ételek ízéhez: „Annak idején, amikor tanultam főzni – 18 éves voltam akkor érettségi után – nem mindig sikerültek jól az ételek. Az ízük jó volt, de a küllemük nem. Édesanyám nagyon szigorú volt, és megszidott, én meg bőgtem, édesapám azonban mindig azt mondta, hogy ’ne sírjon, mert szeretet-íze van’. És én azóta rájöttem, hogy amit az ember örömmel és szeretettel készít, annak lelki jelentése is van, és nem csak a has megtöltésére szolgál.”
Barnóczki Anita