Szerte a Kárpát-medencében református egyházunk csont-életű tagjai szétszórtságban élnek, mint annakidején Izráel népe. Vannak, ahol az omladozó falú, beázó tetejű templomba el-elmennek 10-15-en, fontosnak tartván a kapcsolatot a régi hagyomány szerint Istennel. Míg másutt, a szórványban, még ennél is kevesebben. De hányan vannak, akiknek már csontjaik nemcsak hogy megszáradtak, de porrá váltak, akiknek áldozatos szolgálatából és hűséges kitartásából még mindig van hely, ahol az ige hirdettethetik azoknak, akik késői utódai hitünk hőseinek.
A kérdés az, hogy emberileg, „racionálisan” nézve a dolgokat, meddig lehet ezt így „csinálni”? De a hit mint a legreálisabb valóság kifejeződése (keresztyénként) nem engedi, hogy ez a kérdés fokozza azt az elkeseredettséget, ami mindazokban van, akiknek azzal kell szembesülniük, hogy valóban csak a „csontoknak” prédikálnak. Mert mennyivel könnyebb egy zsúfolásig megtöltött templomban felszabadultan végezni a szolgálatot igehirdetőként, és mennyivel könnyebb egy ilyen gyülekezetben megélni a hitemet igehallgatóként, mint ott, ahol a több száz férőhelyes istenházában szétszórva néhány idősebb ember ül, akik inkább már a mögöttük álló időért tudnak hálát adni, mintsem az előttük álló feladatok elvégzéséhez kérnék az erőt és az áldást.
Ha mégis fiatalabbak is „keverednek” a templom közelébe, mint egy vállalkozás kihívásaira tekintenek az egyház problémáira. S amit nem sikerült megvalósítani a magánéletben, a munkában, a családban, azt talán a gyülekezetben sikerülhet. De ha a hétköznapokban nem tudta az ember megszervezni az életét, hogyan volna képes egy olyan közösségben, ahol egészen más szempontok, követelmények és feladatok vannak, mint a „világban”?
Mi a jövője a kisgyülekezeteknek, magának a református egyháznak itt a Kárpát-medencében? Mit lehet tenni egy olyan helyzetben, ahol a lelkipásztor látja a lehetőségeket, azonban érdektelenség okán hamvába holt minden megújulást szolgáló próbálkozás. Ki szereti hallgatni állandóan azt, hogy szükséges néktek újonnan születnetek, mert bűnös emberek vagytok? Ki szereti azt hallani, hogy Isten ugyanolyan mérlegre teszi a többszörös rablógyilkos, alkoholista, istenkáromló gazembert, mint engem? Ki szereti, ha valahol is egy sorba állítják azokkal, akiket a világi „civil” életben megvetnek, vagy legalábbis, akiknél magát különbnek tartja? Nyilván senki. Mennyivel nagyobb „píárt” tudna végezni Isten, ha egy-két fogást tanulna azoktól a „porszívóügynököktől”, akik mindenből pénzt tudnak csinálni, és a semmit is jó áron tudják eladni. Mindezt pedig úgy, hogy aki megvásárolta, az még hálás is legyen azért, hogy megvehette. Hány ilyen ötlet van, ami felmerül az emberben, aki megoldani gondolja az üdvösség kérdését?
Mennyivel kellemesebb rengedező búzamezőkről és viruló gyümölcsfákról hallani az igehirdetésekben, ahol az idillikus békesség, szeretet és más egyéb kellemességek veszik körül az amúgy alapvetően jónak teremtett embert? Mennyivel kellemesebb egy „vidám vasárnap”, mint az, amikor magamba nézve meg kell, hogy lássam megváltásra szorult voltomat?
Azonban, ha csak ezekkel a „kellemes” dolgokkal foglalkozunk, akkor maradunk a langyos állóvíznél, amelyről jól tudjuk, hogy kiköpi az Úr.
Vajon megmaradunk-e vagy elveszünk a süllyesztőben, ahogy annyi nép elveszett már a történelemben, mert nem voltak már csontok sem, akiknek szólhatták volna az igét a próféták. Istennek azonban van arra hatalma, hogy akár kövekből támasszon magának fiakat. Ha nem, akkor mások fognak Isten országának építőköveivé válni. Halljuk meg, hogy mit mond a Lélek!
Kis Gergely Márton
Tokaj
A kérdés az, hogy emberileg, „racionálisan” nézve a dolgokat, meddig lehet ezt így „csinálni”? De a hit mint a legreálisabb valóság kifejeződése (keresztyénként) nem engedi, hogy ez a kérdés fokozza azt az elkeseredettséget, ami mindazokban van, akiknek azzal kell szembesülniük, hogy valóban csak a „csontoknak” prédikálnak. Mert mennyivel könnyebb egy zsúfolásig megtöltött templomban felszabadultan végezni a szolgálatot igehirdetőként, és mennyivel könnyebb egy ilyen gyülekezetben megélni a hitemet igehallgatóként, mint ott, ahol a több száz férőhelyes istenházában szétszórva néhány idősebb ember ül, akik inkább már a mögöttük álló időért tudnak hálát adni, mintsem az előttük álló feladatok elvégzéséhez kérnék az erőt és az áldást.
Ha mégis fiatalabbak is „keverednek” a templom közelébe, mint egy vállalkozás kihívásaira tekintenek az egyház problémáira. S amit nem sikerült megvalósítani a magánéletben, a munkában, a családban, azt talán a gyülekezetben sikerülhet. De ha a hétköznapokban nem tudta az ember megszervezni az életét, hogyan volna képes egy olyan közösségben, ahol egészen más szempontok, követelmények és feladatok vannak, mint a „világban”?
Mi a jövője a kisgyülekezeteknek, magának a református egyháznak itt a Kárpát-medencében? Mit lehet tenni egy olyan helyzetben, ahol a lelkipásztor látja a lehetőségeket, azonban érdektelenség okán hamvába holt minden megújulást szolgáló próbálkozás. Ki szereti hallgatni állandóan azt, hogy szükséges néktek újonnan születnetek, mert bűnös emberek vagytok? Ki szereti azt hallani, hogy Isten ugyanolyan mérlegre teszi a többszörös rablógyilkos, alkoholista, istenkáromló gazembert, mint engem? Ki szereti, ha valahol is egy sorba állítják azokkal, akiket a világi „civil” életben megvetnek, vagy legalábbis, akiknél magát különbnek tartja? Nyilván senki. Mennyivel nagyobb „píárt” tudna végezni Isten, ha egy-két fogást tanulna azoktól a „porszívóügynököktől”, akik mindenből pénzt tudnak csinálni, és a semmit is jó áron tudják eladni. Mindezt pedig úgy, hogy aki megvásárolta, az még hálás is legyen azért, hogy megvehette. Hány ilyen ötlet van, ami felmerül az emberben, aki megoldani gondolja az üdvösség kérdését?
Mennyivel kellemesebb rengedező búzamezőkről és viruló gyümölcsfákról hallani az igehirdetésekben, ahol az idillikus békesség, szeretet és más egyéb kellemességek veszik körül az amúgy alapvetően jónak teremtett embert? Mennyivel kellemesebb egy „vidám vasárnap”, mint az, amikor magamba nézve meg kell, hogy lássam megváltásra szorult voltomat?
Azonban, ha csak ezekkel a „kellemes” dolgokkal foglalkozunk, akkor maradunk a langyos állóvíznél, amelyről jól tudjuk, hogy kiköpi az Úr.
Vajon megmaradunk-e vagy elveszünk a süllyesztőben, ahogy annyi nép elveszett már a történelemben, mert nem voltak már csontok sem, akiknek szólhatták volna az igét a próféták. Istennek azonban van arra hatalma, hogy akár kövekből támasszon magának fiakat. Ha nem, akkor mások fognak Isten országának építőköveivé válni. Halljuk meg, hogy mit mond a Lélek!
Kis Gergely Márton
Tokaj