Nekem ugyanis csak az ízlik - nem ízlik tengely mentén állnak rendelkezésre a bor leírására szolgáló szavak, és képtelen lennék megfogalmazni, mitől jó az, amit finomnak találok. Szeretem a színeket a zöldestől az aranyig, a halvány rózsaszíntől a mély bordóig. Szeretem a fényeket, élvezem az illatokat, ízeket. Szeretek olyanokkal koccintani, akik kedvesek számomra, és a borozgatás hozzátartozik baráti vidám délutánokhoz, estékhez is. Szeretem a jó bort, amely „megvidámítja a halandók szívét és fényesebbé teszi orcáját az olajnál”.
Szeretem a szüretet és az őszi szőlők hangulatát. A hűvös levegőt, a föld és a szőlőlevél illatát. Ilyenkor tisztelettel gondolok azokra, akik szakértelemmel és keményen dolgoznak azért, hogy jó bort készítsenek. Persze én csak hobbi-szüretelő vagyok, ha éppen meghívást kapok valahová – bár sajnos régen nem történt ilyen. Valahogy a bor része református identitásomnak is. Szívesen lapozgatok történelmi feljegyzéseket és képzelem magam elé azokat az időket, amikor a gyülekezetek életéhez, vagy a Pataki Kollégium életéhez is hozzátartozott a szőlőtermesztés, borkészítés. Lelkészi javadalmak része, fizetőeszköz, napi járandóság a diákság körében. Nem véletlen, hogy minden évben hálát is adunk az új borért, és hogy hálaadásunkat a templomokban éljük meg, közösségben. Hálát adunk a mindenható Istennek, hogy földet adott, szőlőt teremtett, értelmet adott és hűséget a hagyományozásban, napfényt és esőt, erőt a munkához.
Így szüret és az új borért való hálaadás idején gyakran gondolok azokra is, akik nem tudnak hálát adni a borért, vagy mert saját életük urává vált, vagy mert családtagjukat tartja rabláncon. Az „élj egy kevés borral” gondolatban ugyanis a „kevés”-re nincs meghatározás. A Szentírás nem mondja, hogy ne fogyasszunk semmi alkoholt. Talán egyszerűbb lenne, és persze szegényebbek is lennénk. Azt sem mondja, mennyi az a „kevés”, ami az egészséget szolgálja, vagy legalábbis nem káros. Sajnos sokak életében a „kevés” az egyre több. Alattomosan, észrevétlenül lesz egyre többé, egyre rendszeresebbé, észrevétlenül talál ki magának történetet: okot, indokot, vagy célt. „Azért iszom, mert”, „azért iszom egy keveset, hogy…” Ezek a mondatok, ezek a történetek már bajokat takarnak. Az alkoholizmus jele az alkoholista gondolkodás, mely tagadja a probléma létét. Bár szüksége van az alkoholra, és már nincs hatalma a fogyasztás fölött, nem ismeri el, hogy bajban van. Nem véletlen, hogy a gyógyulás azzal a mondattal kezdődik: „alkoholista vagyok”.
Eddig a mondatig azonban hosszú út vezet, melyben fokozatosan romlik az egyén élete és a család élete is. A családé is, mely egyfelől elszenvedője az alkoholista betegségének, másfelől erősíti is a problémát. Ezt nehéz belátni, de tény. A családtagok sokszor maguk sem hajlandók szembenézni azzal, hogy férjük, feleségük, gyerekük alkoholista. Ismerősek lehetnek ezek a mondatok: „de ő egyébként jó ember”, „ő nem olyan, aki mindig részeg”, „egyébként rendes és ellátja a családot”. Ezekkel kapcsolatban érdemes végiggondolnunk: jó emberek is lehetnek alkoholisták; tévedés, hogy csak az alkoholista, aki folyamatosan részeg (létezik például a betegségnek olyan formája, amikor hosszú absztinens időszakot követ mindig ciklikusan hosszabb-rövidebb részeg időszak), és sok alkoholista a betegsége kialakulása idején hosszú ideig még képes dolgozni és ellátni a családot.
Sokat inni nem szégyen ma Magyarországon. Sőt, ha valaki asztal alá tud inni másokat, azt bizonyos körökben még egyfajta tisztelet is övezi. A szégyent először a család érzi, magyarázkodni kényszerül az alkoholista viselkedése miatt. A családtagok életét is az alkohol kezdi irányítani, hiszen a cselekvések, családi rutinok alakításában már az alkoholhoz való viszony a meghatározó. Nem fogadunk vendéget, hogy ne lássák elesett állapotában. Nem mozdulunk ki, és lemondunk társas kapcsolatainkról, csak hogy ne legyen lehetősége inni. Amikor pedig a szenvedélybeteg már nem tesz eleget feladatainak, akkor a családtagok maguk is mentségeket keresnek, vagy maguk teljesítik az elvállalt feladatokat, hogy megmentsék családtagjukat – közben pedig, mivel mentesítik a beteget a következményektől, megkönnyítik számára az ivás folytatását. Otthon is egyre kevesebbet várnak el tőle, hiszen nem lehet rá számítani, gondoskodnak róla, csak hogy ne legyen feszültség, és ne legyen oka inni – és ismételt csalódásokat okoz, hogy ez a könnyítés is csak az italozást segíti elő. A család közös problémája a gyermekekre is hatással van, és nem csak annyiban, hogy a feszültséget el kell szenvedniük. Gyakorta reagálnak deviáns viselkedéssel, hogy magukra vonják a figyelmet, vagy hősies, erejüket meghaladó teljesítményekkel, amelytől remélik, hogy kiemelkedő jóságuk valahogyan majd megváltoztatja a beteget. Mindez persze csöppet sem tudatos.
A családtagok nem kontrollálhatják az alkoholista italfogyasztását és annak mértékét. A család többi tagjára gyakorolt hatását azonban igen. Ehhez ismereteket kell szerezniük magáról az alkoholizmusról, meg kell érteniük, hogy az alkoholizmus milyen hatást gyakorol személyesen az ő életükre és a teljes családra, és segítséget kell kérniük – a családon kívülről. A segítségkérést azonban rengeteg láthatatlan lelki folyamat akadályozza. A családtagok gyakorta önmagukat hibáztatják, saját kudarcukként élik meg az ivást, magányos szomorúságukban úgy gondolják, ha ők jobban csinálták volna a dolgokat, jobbak lettek volna, akkor ez nem fordulhatott volna elő. Más esetekben a félelem miatt érzik úgy, hogy lehetetlen segítséget kérni. Félnek attól, hogy mások számára is nyilvánvalóvá válik, hogy ők nem jó feleségek vagy férjek. Félnek az újabb ivástól, annak következményeitől, az agressziótól, vagy épp a család szétbomlásától. Pedig a szétbomlás erői már munkálnak a rossz hangulatban, az elfojtott szenvedésben, a családi kapcsolatok torzulásában, fel nem dolgozott sérelmekben, az alkoholista fogadkozásaiban és be nem tartott ígéreteiben. Így nem csak a beteg szigetelődik el a többi családtagtól, de azok is egymástól, hiszen nem beszélnek valódi problémáikról: mindenki saját stratégiát alakít ki a túlélésre, mindenki egyéni megoldást keres. Mindeközben mindenkiben nő a neheztelés és a harag.
A kört külső segítséggel lehet megtörni. És meg is kell. A megoldás ugyanis belülről nem látható. Aki „benne van”, annak a gondolatai körbe záródnak, és azzal végződnek, hogy nincs megoldás. A megoldás kívülről jöhet. Emberek által. Ezért nagy dolog, ha egy gyülekezetben valódi testvérei, „emberei” lehetünk egymásnak. Vannak segélyvonalak, alapítványok, Anonim Alkoholisták csoportjai, egyházunk Kék keresztes iszákos-mentő missziói, vagy egyszerűen csak keresztyén testvéreink, akikhez fordulva megtehetjük az első lépéseket.
Barnóczki Anita
Szeretem a szüretet és az őszi szőlők hangulatát. A hűvös levegőt, a föld és a szőlőlevél illatát. Ilyenkor tisztelettel gondolok azokra, akik szakértelemmel és keményen dolgoznak azért, hogy jó bort készítsenek. Persze én csak hobbi-szüretelő vagyok, ha éppen meghívást kapok valahová – bár sajnos régen nem történt ilyen. Valahogy a bor része református identitásomnak is. Szívesen lapozgatok történelmi feljegyzéseket és képzelem magam elé azokat az időket, amikor a gyülekezetek életéhez, vagy a Pataki Kollégium életéhez is hozzátartozott a szőlőtermesztés, borkészítés. Lelkészi javadalmak része, fizetőeszköz, napi járandóság a diákság körében. Nem véletlen, hogy minden évben hálát is adunk az új borért, és hogy hálaadásunkat a templomokban éljük meg, közösségben. Hálát adunk a mindenható Istennek, hogy földet adott, szőlőt teremtett, értelmet adott és hűséget a hagyományozásban, napfényt és esőt, erőt a munkához.
Így szüret és az új borért való hálaadás idején gyakran gondolok azokra is, akik nem tudnak hálát adni a borért, vagy mert saját életük urává vált, vagy mert családtagjukat tartja rabláncon. Az „élj egy kevés borral” gondolatban ugyanis a „kevés”-re nincs meghatározás. A Szentírás nem mondja, hogy ne fogyasszunk semmi alkoholt. Talán egyszerűbb lenne, és persze szegényebbek is lennénk. Azt sem mondja, mennyi az a „kevés”, ami az egészséget szolgálja, vagy legalábbis nem káros. Sajnos sokak életében a „kevés” az egyre több. Alattomosan, észrevétlenül lesz egyre többé, egyre rendszeresebbé, észrevétlenül talál ki magának történetet: okot, indokot, vagy célt. „Azért iszom, mert”, „azért iszom egy keveset, hogy…” Ezek a mondatok, ezek a történetek már bajokat takarnak. Az alkoholizmus jele az alkoholista gondolkodás, mely tagadja a probléma létét. Bár szüksége van az alkoholra, és már nincs hatalma a fogyasztás fölött, nem ismeri el, hogy bajban van. Nem véletlen, hogy a gyógyulás azzal a mondattal kezdődik: „alkoholista vagyok”.
Eddig a mondatig azonban hosszú út vezet, melyben fokozatosan romlik az egyén élete és a család élete is. A családé is, mely egyfelől elszenvedője az alkoholista betegségének, másfelől erősíti is a problémát. Ezt nehéz belátni, de tény. A családtagok sokszor maguk sem hajlandók szembenézni azzal, hogy férjük, feleségük, gyerekük alkoholista. Ismerősek lehetnek ezek a mondatok: „de ő egyébként jó ember”, „ő nem olyan, aki mindig részeg”, „egyébként rendes és ellátja a családot”. Ezekkel kapcsolatban érdemes végiggondolnunk: jó emberek is lehetnek alkoholisták; tévedés, hogy csak az alkoholista, aki folyamatosan részeg (létezik például a betegségnek olyan formája, amikor hosszú absztinens időszakot követ mindig ciklikusan hosszabb-rövidebb részeg időszak), és sok alkoholista a betegsége kialakulása idején hosszú ideig még képes dolgozni és ellátni a családot.
Sokat inni nem szégyen ma Magyarországon. Sőt, ha valaki asztal alá tud inni másokat, azt bizonyos körökben még egyfajta tisztelet is övezi. A szégyent először a család érzi, magyarázkodni kényszerül az alkoholista viselkedése miatt. A családtagok életét is az alkohol kezdi irányítani, hiszen a cselekvések, családi rutinok alakításában már az alkoholhoz való viszony a meghatározó. Nem fogadunk vendéget, hogy ne lássák elesett állapotában. Nem mozdulunk ki, és lemondunk társas kapcsolatainkról, csak hogy ne legyen lehetősége inni. Amikor pedig a szenvedélybeteg már nem tesz eleget feladatainak, akkor a családtagok maguk is mentségeket keresnek, vagy maguk teljesítik az elvállalt feladatokat, hogy megmentsék családtagjukat – közben pedig, mivel mentesítik a beteget a következményektől, megkönnyítik számára az ivás folytatását. Otthon is egyre kevesebbet várnak el tőle, hiszen nem lehet rá számítani, gondoskodnak róla, csak hogy ne legyen feszültség, és ne legyen oka inni – és ismételt csalódásokat okoz, hogy ez a könnyítés is csak az italozást segíti elő. A család közös problémája a gyermekekre is hatással van, és nem csak annyiban, hogy a feszültséget el kell szenvedniük. Gyakorta reagálnak deviáns viselkedéssel, hogy magukra vonják a figyelmet, vagy hősies, erejüket meghaladó teljesítményekkel, amelytől remélik, hogy kiemelkedő jóságuk valahogyan majd megváltoztatja a beteget. Mindez persze csöppet sem tudatos.
A családtagok nem kontrollálhatják az alkoholista italfogyasztását és annak mértékét. A család többi tagjára gyakorolt hatását azonban igen. Ehhez ismereteket kell szerezniük magáról az alkoholizmusról, meg kell érteniük, hogy az alkoholizmus milyen hatást gyakorol személyesen az ő életükre és a teljes családra, és segítséget kell kérniük – a családon kívülről. A segítségkérést azonban rengeteg láthatatlan lelki folyamat akadályozza. A családtagok gyakorta önmagukat hibáztatják, saját kudarcukként élik meg az ivást, magányos szomorúságukban úgy gondolják, ha ők jobban csinálták volna a dolgokat, jobbak lettek volna, akkor ez nem fordulhatott volna elő. Más esetekben a félelem miatt érzik úgy, hogy lehetetlen segítséget kérni. Félnek attól, hogy mások számára is nyilvánvalóvá válik, hogy ők nem jó feleségek vagy férjek. Félnek az újabb ivástól, annak következményeitől, az agressziótól, vagy épp a család szétbomlásától. Pedig a szétbomlás erői már munkálnak a rossz hangulatban, az elfojtott szenvedésben, a családi kapcsolatok torzulásában, fel nem dolgozott sérelmekben, az alkoholista fogadkozásaiban és be nem tartott ígéreteiben. Így nem csak a beteg szigetelődik el a többi családtagtól, de azok is egymástól, hiszen nem beszélnek valódi problémáikról: mindenki saját stratégiát alakít ki a túlélésre, mindenki egyéni megoldást keres. Mindeközben mindenkiben nő a neheztelés és a harag.
A kört külső segítséggel lehet megtörni. És meg is kell. A megoldás ugyanis belülről nem látható. Aki „benne van”, annak a gondolatai körbe záródnak, és azzal végződnek, hogy nincs megoldás. A megoldás kívülről jöhet. Emberek által. Ezért nagy dolog, ha egy gyülekezetben valódi testvérei, „emberei” lehetünk egymásnak. Vannak segélyvonalak, alapítványok, Anonim Alkoholisták csoportjai, egyházunk Kék keresztes iszákos-mentő missziói, vagy egyszerűen csak keresztyén testvéreink, akikhez fordulva megtehetjük az első lépéseket.
Barnóczki Anita