A középkori egyház hagyományos szervezete megmaradt ugyan, de a legalsó szinten már nagy vereséget könyvelhetett el: elvesztette az alsópapság jelentős részét s vele együtt a gyülekezetek nagy többségét. Ugyanakkor 1563-ban lezárult a hosszúra nyúlt trienti zsinat, amely határozataiban elvágott minden kompromisszumos megegyezési lehetőséget az európai protestantizmus számára. Immár nem az volt a döntő kérdés hazánkban sem, hogy a megújult egyház hogyan viszonyuljon a régihez, hanem sokkal inkább az, hogy az európai reformáció két fő ága közül melyik legyen itthon a meghatározó. A lutheri-wittenbergi irány elvileg nagyobb védettséget jelentett – legalább is a kortársak látásában – az 1555-ben megkötött augsburgi vallásbéke keretei között. Atyáink mégis túlléptek azon, mert a wittenbergi irány eredményeit nem tekintették teljes, következetes reformációnak. Számukra főként a zürichi Bullinger és a genfi Kálvin nevével fémjelzett svájci irány számított a szertartásban, a tanban és az egyházszervezetben konzekvens álláspontnak, amit átszűrtek a hazai reformáció mintegy három évtizedes hagyományain és ugyanakkor a magyarországi valósághoz igazítottak.
A tiszáninneni magyar lelkipásztorok ekkorra már szervezetileg is elkülönültek a felső-magyarországi lutheránus németektől és Tarcalon, 1561-ben értekezletet tartottak, amelyen megvitatták a predestinációról szóló tanítást. Ez a tanbeli kérdésekről egyeztető összejövetel előkészítője volt a következő évi, ugyancsak Tarcalon megrendezett zsinatnak. Ezen az atyák Kálvin János genfi munkatársának és utódának Théodore de Bèze-nek 1560-ban közzétett hitvallását elfogadták, s ezzel egyértelművé tették a helvét irányhoz való csatlakozásukat. Majd 1563-ban az erdélyiek Tordán mondtak igent erre a hitvallásra, ezért a magyar egyháztörténetben tarcal-tordai hitvallás néven emlegetjük.
A tarcali-tordai hitvallás sajátossága, hogy elfogadói kiegészítették Bèze szövegét ott, ahol állás-pontjuk attól eltért vagy abban nem találtak arra vonatkozó kifejtést. Így határozták el és toldották be az eredeti szövegbe, hogy kereszteléskor nem kell nevet adni a megkereszteltnek, továbbá, hogy a házasfelektől nem kell templomi esküt megkövetelni, valamint, hogy úrvacsoraosztáskor ostyát nem szabad használni. Betoldottak egy olyan szakaszt is az eredeti szövegbe, amely a lelkipásztorok közösségének vezetőjéről nyilatkozik. Megállapították, hogy szükséges ilyen személy, de az elnevezésén nem kell vitatkozni. Ugyanakkor világossá teszi ez a részlet, hogy a „régieknek” a püspökökre vonatkozó rendelését elvetik a zsinat résztvevői a „rettenetes helytelenkedő uralkodás” miatt, amely az egyházat tönkre tette. Ezzel végérvényesen elfordultak az atyák a római katolikus egyházigazgatástól.
A tarcal-tordai hitvallás bekapcsolta a svájci irányt választó hazai reformációt az európai református szellemi vérkeringésbe. Ugyanakkor egyértelműen megszabta a további fejlődés irányát is. Az 1564. évi tarcali zsinat megerősítette a tarcal-tordai hitvallást, bevette Kálvin genfi kátéját. Két évvel később a gönci zsinat kötelezővé tette ennek a káténak használatát a lelkipásztorok számára. Az 1567-es debreceni zsina-ton pedig aláírták a második helvét hitvallást. 1567-ig a Bèze hitvallásán alapuló tarcal-tordai hitvallás számított tehát irányadónak a magyar református gyülekezetekben. Világos az is, hogy a helvét irány bontakozásának éveiben Bèze-t, illetve mesterét, Kálvint tekintették a Szentírás leghűbb tolmácsainak, és az ő iránymutatásukat fogadta el a magyar lelkipásztorok többsége az ország keleti felében.
A tarcal-tordai hitvallás tekintélyét olyan sokáig megőrizte, hogy 1655-ben szükségesnek látták nyomtatásban is közzé tenni, méghozzá a latin szöveg mellett a magyar fordítást is.
A 450. évfordulón a Tiszáninneni Református Egyházkerület rendkívüli kerületi közgyűlés és presbiteri konferencia keretében, október 20-án, Tarcalon emlékezett meg a zsinatról. Az egyházkerület kiadta a hitvallás fakszimile változatát.
Részlet a bevezetésből:
Tiszta, tökéletes szívvel alája írunk azért a mennyei tudománynak, mely a prófétáknak s apostoloknak írásokban, és az Apostoli Crédóban s az elődedin-való és tiszta Eklézsiának Hitágazatjokban kifejezve vagyon. És hogy a mi értelmünk felől senki semmi kétséget ne vehessen, ez rövid könyvecskében, a tudománynak mindenik részét világosan, minden homályt megmagyarázván, befoglaltunk. Mindezeket pedig az igaz Eklézsiának ítéleti alá bocsátjuk, melynek mi magunkat igaz tagjainak és tulajdon felekezetinek hisszük lenni. Ez isteni igazságnak vallásához támaszkodván, azért kívánunk a mi Urunk JÉZUS KRISZTUS ítélőszéki előtt megjelenni. Kinek ajánlunk mind titeket, mind magunkat.
Dienes Dénes
A tiszáninneni magyar lelkipásztorok ekkorra már szervezetileg is elkülönültek a felső-magyarországi lutheránus németektől és Tarcalon, 1561-ben értekezletet tartottak, amelyen megvitatták a predestinációról szóló tanítást. Ez a tanbeli kérdésekről egyeztető összejövetel előkészítője volt a következő évi, ugyancsak Tarcalon megrendezett zsinatnak. Ezen az atyák Kálvin János genfi munkatársának és utódának Théodore de Bèze-nek 1560-ban közzétett hitvallását elfogadták, s ezzel egyértelművé tették a helvét irányhoz való csatlakozásukat. Majd 1563-ban az erdélyiek Tordán mondtak igent erre a hitvallásra, ezért a magyar egyháztörténetben tarcal-tordai hitvallás néven emlegetjük.
A tarcali-tordai hitvallás sajátossága, hogy elfogadói kiegészítették Bèze szövegét ott, ahol állás-pontjuk attól eltért vagy abban nem találtak arra vonatkozó kifejtést. Így határozták el és toldották be az eredeti szövegbe, hogy kereszteléskor nem kell nevet adni a megkereszteltnek, továbbá, hogy a házasfelektől nem kell templomi esküt megkövetelni, valamint, hogy úrvacsoraosztáskor ostyát nem szabad használni. Betoldottak egy olyan szakaszt is az eredeti szövegbe, amely a lelkipásztorok közösségének vezetőjéről nyilatkozik. Megállapították, hogy szükséges ilyen személy, de az elnevezésén nem kell vitatkozni. Ugyanakkor világossá teszi ez a részlet, hogy a „régieknek” a püspökökre vonatkozó rendelését elvetik a zsinat résztvevői a „rettenetes helytelenkedő uralkodás” miatt, amely az egyházat tönkre tette. Ezzel végérvényesen elfordultak az atyák a római katolikus egyházigazgatástól.
A tarcal-tordai hitvallás bekapcsolta a svájci irányt választó hazai reformációt az európai református szellemi vérkeringésbe. Ugyanakkor egyértelműen megszabta a további fejlődés irányát is. Az 1564. évi tarcali zsinat megerősítette a tarcal-tordai hitvallást, bevette Kálvin genfi kátéját. Két évvel később a gönci zsinat kötelezővé tette ennek a káténak használatát a lelkipásztorok számára. Az 1567-es debreceni zsina-ton pedig aláírták a második helvét hitvallást. 1567-ig a Bèze hitvallásán alapuló tarcal-tordai hitvallás számított tehát irányadónak a magyar református gyülekezetekben. Világos az is, hogy a helvét irány bontakozásának éveiben Bèze-t, illetve mesterét, Kálvint tekintették a Szentírás leghűbb tolmácsainak, és az ő iránymutatásukat fogadta el a magyar lelkipásztorok többsége az ország keleti felében.
A tarcal-tordai hitvallás tekintélyét olyan sokáig megőrizte, hogy 1655-ben szükségesnek látták nyomtatásban is közzé tenni, méghozzá a latin szöveg mellett a magyar fordítást is.
A 450. évfordulón a Tiszáninneni Református Egyházkerület rendkívüli kerületi közgyűlés és presbiteri konferencia keretében, október 20-án, Tarcalon emlékezett meg a zsinatról. Az egyházkerület kiadta a hitvallás fakszimile változatát.
Részlet a bevezetésből:
Tiszta, tökéletes szívvel alája írunk azért a mennyei tudománynak, mely a prófétáknak s apostoloknak írásokban, és az Apostoli Crédóban s az elődedin-való és tiszta Eklézsiának Hitágazatjokban kifejezve vagyon. És hogy a mi értelmünk felől senki semmi kétséget ne vehessen, ez rövid könyvecskében, a tudománynak mindenik részét világosan, minden homályt megmagyarázván, befoglaltunk. Mindezeket pedig az igaz Eklézsiának ítéleti alá bocsátjuk, melynek mi magunkat igaz tagjainak és tulajdon felekezetinek hisszük lenni. Ez isteni igazságnak vallásához támaszkodván, azért kívánunk a mi Urunk JÉZUS KRISZTUS ítélőszéki előtt megjelenni. Kinek ajánlunk mind titeket, mind magunkat.
Dienes Dénes