Kiváló irodalmi példája ennek Kölcsey Huszt című epigrammája, ahol maga a költő világít rá nemzeti önmarcangolásunk értelmetlenségére: „Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán? Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?” – És valóban, nagy költőnknek abban tökéletesen igaza van, hogy ha identitásunkat dominánsan a veszteségélmények és az áldozat-szereppel való azonosulás határozza meg, akkor az „ördögi körből” nehéz lesz kitörnünk, s a jelen lehetőségeit észrevéve fényesebb jövendőről álmodnunk.  Ma úgy látom, hogy egy olyan elcigányosodó, sok tekintetben hanyatló abaúji kis faluban, mint amilyen Vizsoly is, az embereknek és református egyházunknak is legmeghatározóbb gondja a perspektívátlanság, a jövőkép-nélküliség. Pozitív jövőkép nélkül, a kiteljesedés ígérete-reménysége nélkül próbál élni és létezni magyar népünk és olykor református egyházunk is. Ez tengődés csupán. A nagyszerű múlt – múltunk próbatételes időszakaiban elért nagy eredmények – pedig éppen ennek ellenkezőjéről szeretnének meggyőzni bennünket. Akár a Vizsolyi Biblia is. Ez a hely ugyanis különleges: nagyot álmodó géniuszok hajdani műhelye. Nemzet- és egyházteremtő „végváraink” egyik legszebb gyöngyszeme. Ez a hely egy három részre szaggatott, haláltusáját vívó kis nemzet feltámadásának kegyhelye. Igazi „húsvéti üres-sír”, amely egy egész nép, egy nyelv, egy kultúr-nemzet élni akarásának szimbólumává vált.  Ennek a protestáns zarándokhelynek az atmoszférája hittel, reménységgel és küzdeni akarással tölti meg az ide látogatókat. Károlyi Gáspár, Szenczi Molnár Albert, Manskovits Bálint és a Rákócziak hűséges áldozatvállalásukkal, istenfélő példamutatásukkal mint fénylő drágakövekkel verték ki számunkra a jövőbe vezető utat! Nem könnyű ilyen elődöknek megfelelni: nekünk kései utódként méltó folytatójává válni e nagyszerű vizsolyi örökségnek!  2012. március 29. és április 1-je között Vizsolyban egy helyi ökumenikus faültetési kezdeményezés, a civil társadalom aktivizálódásával és a környező települések bekapcsolódásával (Boldogkőváralja, Novajidrány, Korlát) jövőkép-formáló, perspektíva-teremtő eseménnyé nőtte ki magát. Ami kezdetben Molnár Gergely helyi református presbiter és méhész-vállalkozó szívében gyülekezeti faültetési programként megfogant, a helyi általános iskola, az egyházi közösségek, az önkormányzat és civilek összefogásaképpen szimbolikus üggyé vált. Elhatároztuk ugyanis a helyi plébánossal és iskolavezetéssel karöltve, hogy valami példamutató, „messzehangzóan prédikáló” tettel szeretnénk a helyi közösséget, az egész falu lakosságát dermedtségéből kimozdítani, és valami olyan ügy mentén aktivizálni, mely reménységet és a jövendő ígéretét sugározza. Ilyenné vált számunkra a faültetés ügye. Amihez kezdetben semmink sem volt. Még egy szál csemeténk sem.  Tudtuk azonban, hogy a gyökereink hova vezetnek. Vizsoly nemcsak a Bibliájáról híres vagy „csupán” páratlan szépségű árpád-kori református templomáról, hanem arról a gyümölcs-kultúráról is mindig híres volt, amely a ,,gönci-barack” nevével vonult be hungarikumaink közé, és ami az egész térséget fémjelezte. E szőlő és gyümölcskultúra a múltban jól csengő névvé tette a „vizsolyit”, és nemzedékeken át biztos megélhetést nyújtott a falubelieknek mindaddig, amíg a legutóbbi idők társadalmi-demográfiai és kulturális hanyatlása nyomán elkezdtek a faluból a fák „kikopni”. Mindannyian tudjuk: a fák eltűnése nem önmagában véve vésztjósló. Mi nem akarjuk feleslegesen dramatizálni a helyzetet. Azonban tudnunk kell, hogy a fák eltűnésének is üzenete van: csöndes felkiáltójelként riadoznak e csonka tuskók, valami életellenes, jövendő nélküli, rablógazdálkodástól hemzsegő, gazdátlan magyar jelenről, aminek kötelességünk megállj!-t parancsolni. A faültetésnek ezért e térségben kivételesen fontos, jelentős üzenete van. Ők a remény, a jövendő csemetéi. Amikor február végén Molnár Gergely presbiterünk összehívta a Vizsolyi Civil Kerekasztalt, alig volt olyan szereplő a falu társadalmi életében, aki értette, és helyesen értékelte volna tervünk távlatos célkitűzéseit. A faluközösség átformálásának szükségességét. A jövendőről való közbeszéd kultúrájának építő jellegű megteremtését. Legtöbben azonban csak borúlátó üzemmódban tudtak nyilatkozni. Az egyetlen stabil kivétel a település iskolájának vezetése volt, Juhász Jánosné iskola-igazgató és Asztalos Péter igazgató-helyettes, református közösségünk pótpresbitere. Az ő segítségük, illetve az iskolás gyerekek bevonása nélkül e nagyszerű esemény nem valósulhatott volna meg. A nagy német reformátor, Luther Márton mondta egykor, amikor megkérdezték tőle, hogy mit tenne, ha megtudná, hogy holnap elérkezik a világvége: – Ültetnék egy almafát – hangzott egyszerűen Luther válasza. Luther a remény és a jövendő mellett tett mindezzel hitvallást, még egy olyan feltételezett élethelyzetben is, amikor az emberi-racionális gondolkodás csak saját korlátai felismeréséig jut. Lelkészként úgy gondolom, hogy ehhez még világvége sem kell, az életben számtalan ponton szembesülünk emberi korlátainkkal. A nagy kérdés, hogy vannak-e reménység-csemeték ilyenkor a tarsolyainkban.  De mit tegyünk, ha nekünk még csak ilyen reménység-csemetéink sem voltak a szó szoros értelmében? Több mint száz e-mailt és levelet küldtünk szét erdészeteknek és faiskoláknak, feltárva céljainkat: hogy egy közel ezeréves árpád-kori települést szeretnénk szendergéséből felrázni, és hogy legalább annyi fát elültetni, ahány éves maga a falu, hogy e településnek szimbolikus módon ne csak múltja, de jövendője is legyen. És a csoda „beindult”. Két hét alatt több mint nyolcezer csemete felajánlását kaptuk ingyen a legkülönfélébb helyekről. Elsősorban civilektől. Itt külön kiemelném a MEGOSZ-t, a Magánerdő-Gazdálkodók Országos Szövetségét, mely egyedül több mint négyezer fát ajánlott fel. Így került elültetésre négy nap alatt több mint négyezer csemete: elsősorban hárs-, vadgesztenye, akác és gyümölcsfa csemeték. Sőt a facsemetét adományozó támogatók mellett önkéntesek is akadtak! Soprontól Budapesten át Miskolcig elszánt emberek és családok jöttek gödröt ásni, fát ültetni, az összefogás erejét a mi kicsiny Vizsolyunk példáján keresztül bemutatni! Nyugodtan mondhatom, hogy mindannyiunk számára e négy nap felemelő élmény volt! S hogy mit jelentenek számomra ezek a kis remény csemeték azóta, mióta minden nap látom őket megfoganni, rügyezni és levelet hajtani? Hogy Vizsolynak nemcsak múltja, de jövője is van! S ha nekünk, ezen a sokszor világvéginek tűnő abaúji kis falunak mindez sikerült, akkor másoknak miért ne sikerülne ennél sokkal nagyobb volumenű ügyeket valóra váltania?  Kovács Zsolt Levente,  vizsolyi lelkész