Ennek a konfliktusnak az eredője részben a szigorú rendszabályok bevezetésével volt kapcsolatos. Sok ős genfi érezte úgy, hogy egy idegen rakta a nyakukba az új, szokatlan fegyelem igáját. Másrészt a városba folyamatosan áramlott a menekült franciák sokasága. A genfiek attól féltek, hogy Kálvin tekintélyét felhasználva előbb-utóbb a franciák kiszorítják őket pozícióikból. Ezért mindent megtettek azért, hogy Kálvinnak a közéletben meglévő befolyását csökkentsék, vagy egyenesen ki is iktassák.
Genf lakosait három státusba sorolták: 1. Teljes jogú polgárok (citoyens), akik a város szülöttei voltak, s felmenőik is ebben a polgári rendben éltek. A legfőbb irányító testület, a kis-tanács kizárólag ilyen polgárokból állhatott. 2. A polgárjogot nyertek (bourgeois), akik megvásárolták ezt a státust, vagy más okból megkapták. A kis-tanácson kívül választhatók voltak a város egyéb politikai testületeibe. 3. Lakosok (habitant), akik bevándorlók voltak, s letelepedési engedélyt kaptak. Tanárok vagy lelkészek lehettek, de semmilyen politikai tisztségre nem voltak választhatók, sőt szavazati joguk sem volt.
Kálvin sohasem kapta meg a legtöbb joggal járó polgári státust. 1559-ig menekült volt, csak ekkor lett „bourgeois”. Sosem volt abban a helyzetben, hogy valamiféle „diktatórikus” hatalmat gyakorolhatott volna, mint ahogy azt sokan képzelik. 1553 nyarán a lelkészeket abban az esetben is kizárták a szindikusok választására jogosult népgyűlésből, ha történetesen genfi polgárok voltak. Ezzel a döntéssel a Kálvint támogatók egy jelentős csoportját gyakorlatilag megfosztották választójogától. A Servet-üggyel párhuzamosan folyt a konzisztórium hatásköréről szóló újabb vita annak kapcsán, hogy egy befolyásos polgárt, Philibert Berthellier-t (mint láttuk, ő volt a vizsgálóbíró, amikor kimondták a halálos ítéletet Servét felett!) eltiltották az úrvacsorától, ő viszont a kis-tanácshoz fellebbezett. Végül 1553 novemberében az elöljáróság nagy többséggel megszavazta, hogy a kiközösítés kérdésében a végső határozatot a tanács hozza. (Servet, aki meglepően jól informált volt a genfi állapotokat illetően, a per utolsó szakaszában meg is próbálta Kálvin bizonytalan helyzetét kihasználni a maga javára.) 1555-ben – éppen a bevándorlás folytán – az erőviszonyok megváltoztak. A Kálvint támogatók többségbe kerültek a várost vezető testületekben, ettől kezdve nyugodtabb légkör vette körül 1564-ben bekövetkezett haláláig.
Kálvin 1559-ben megszervezte a Genfi Akadémiát. Ebben legfőbb munkatársa Theodore de Bèze lett. Az Akadémia nagy szolgálatot tett elsősorban a francia reformációnak, amennyiben számos lelkipásztort nevelt az ottani gyülekezetek számára. Ebben az összefüggésben írta Kálvin: „Küldjetek faágakat, s mi nyilakat küldünk vissza.” Mindeközben sorra adta ki műveit, a Szentírás könyveinek magyarázatát, többnyire gyorsírással rögzített szabad előadásainak átdolgozása után. Levelezése behálózta Európát.
1564. május 27-én elhunyt, április 25-én még megfogalmazta végrendeletét. Vagyona egy ezüst kehely és 225 tallér volt mindössze. Elbúcsúzott a tanácstól, a lelkipásztoroktól, az őt meglátogató polgároktól. Bocsánatot kért bűnei és hibái – különösen indulatossága – miatt. Fontosnak tartotta hangsúlyozni azt, hogy „… nincs az én üdvösségemnek semmi más alapja, csak az az egyetlenegy, hogy Isten az irgalom atyja, Atyának bizonyítja magát velem szemben is, aki beismerem nyomorult bűnös voltomat.”
Dienes Dénes
Genf lakosait három státusba sorolták: 1. Teljes jogú polgárok (citoyens), akik a város szülöttei voltak, s felmenőik is ebben a polgári rendben éltek. A legfőbb irányító testület, a kis-tanács kizárólag ilyen polgárokból állhatott. 2. A polgárjogot nyertek (bourgeois), akik megvásárolták ezt a státust, vagy más okból megkapták. A kis-tanácson kívül választhatók voltak a város egyéb politikai testületeibe. 3. Lakosok (habitant), akik bevándorlók voltak, s letelepedési engedélyt kaptak. Tanárok vagy lelkészek lehettek, de semmilyen politikai tisztségre nem voltak választhatók, sőt szavazati joguk sem volt.
Kálvin sohasem kapta meg a legtöbb joggal járó polgári státust. 1559-ig menekült volt, csak ekkor lett „bourgeois”. Sosem volt abban a helyzetben, hogy valamiféle „diktatórikus” hatalmat gyakorolhatott volna, mint ahogy azt sokan képzelik. 1553 nyarán a lelkészeket abban az esetben is kizárták a szindikusok választására jogosult népgyűlésből, ha történetesen genfi polgárok voltak. Ezzel a döntéssel a Kálvint támogatók egy jelentős csoportját gyakorlatilag megfosztották választójogától. A Servet-üggyel párhuzamosan folyt a konzisztórium hatásköréről szóló újabb vita annak kapcsán, hogy egy befolyásos polgárt, Philibert Berthellier-t (mint láttuk, ő volt a vizsgálóbíró, amikor kimondták a halálos ítéletet Servét felett!) eltiltották az úrvacsorától, ő viszont a kis-tanácshoz fellebbezett. Végül 1553 novemberében az elöljáróság nagy többséggel megszavazta, hogy a kiközösítés kérdésében a végső határozatot a tanács hozza. (Servet, aki meglepően jól informált volt a genfi állapotokat illetően, a per utolsó szakaszában meg is próbálta Kálvin bizonytalan helyzetét kihasználni a maga javára.) 1555-ben – éppen a bevándorlás folytán – az erőviszonyok megváltoztak. A Kálvint támogatók többségbe kerültek a várost vezető testületekben, ettől kezdve nyugodtabb légkör vette körül 1564-ben bekövetkezett haláláig.
Kálvin 1559-ben megszervezte a Genfi Akadémiát. Ebben legfőbb munkatársa Theodore de Bèze lett. Az Akadémia nagy szolgálatot tett elsősorban a francia reformációnak, amennyiben számos lelkipásztort nevelt az ottani gyülekezetek számára. Ebben az összefüggésben írta Kálvin: „Küldjetek faágakat, s mi nyilakat küldünk vissza.” Mindeközben sorra adta ki műveit, a Szentírás könyveinek magyarázatát, többnyire gyorsírással rögzített szabad előadásainak átdolgozása után. Levelezése behálózta Európát.
1564. május 27-én elhunyt, április 25-én még megfogalmazta végrendeletét. Vagyona egy ezüst kehely és 225 tallér volt mindössze. Elbúcsúzott a tanácstól, a lelkipásztoroktól, az őt meglátogató polgároktól. Bocsánatot kért bűnei és hibái – különösen indulatossága – miatt. Fontosnak tartotta hangsúlyozni azt, hogy „… nincs az én üdvösségemnek semmi más alapja, csak az az egyetlenegy, hogy Isten az irgalom atyja, Atyának bizonyítja magát velem szemben is, aki beismerem nyomorult bűnös voltomat.”
Dienes Dénes