A csoda – definíciója szerint – „olyan esemény, amelyet tapasztalataink és ismereteink fényében nem tartunk lehetségesnek”. Istennek volt kegyelme és hatalma mindkettőt megcselekedni. Ez a két nem természetes jelenség a megtérésem és a teológia újraindulása Patakon.
Konfirmációm után még szűk tíz évnek kellett eltelni ahhoz, hogy Isten személyesen is meg tudjon szólítani. A konfirmációban részesülő, lelkesedő gyermekként nem tudtam, hogy van tovább is. Az előkészítőben szorgalmasan megtanultuk a káté kérdés-feleleteit, de nem volt szó arról, hogy mi is ennek a lényege az életünkben, hétköznapjainkban. Református lettem, az egyház hivatalosan bejegyzett tagja. Igyekeztem rendszeresen templomba járni. A hasonló korúakkal együtt a karzaton ültünk. Mikor az istentisztelet véget ért, a templomajtóban mintha lapoztunk volna egyet, kiléptünk a másik lapra. Nem voltunk „rossz emberek”, ott kint nem tartottuk „bűnösnek” magunkat. A templom az más. Ott az úrvacsora előtt a tanultak szerint a többiekkel együtt mechanikusan „hittük és vallottuk”, illetve „ígértük és fogadtuk”.
Aztán a nagyon jó eredménnyel befejezett iskoláim után Isten elérkezettnek látta az időt, hogy elkezdjen velem ezeknek a dolgoknak a lényegéről beszélni.
Isten egyik „munkaeszköze” a nyomorúság. Nálam „kórházi terápiát” alkalmazott. Akkor nagyon nem tetszett. Évek kellettek, hogy meglássam: az életem igazi nagy ajándéka, Isten szeretetének a bizonyítéka volt ez a kórházi kezelés.
A szomszéd szobában egy hófehér hajú, mély hitű 65 éves református lelkipásztor feküdt. A vele való beszélgetéseket használta fel Isten arra, hogy tovább mutasson: kevés az ismeret, kevés reformátusnak lennem. Jézus Krisztus a vele való személyes, napi közösségre hív.
„…akik pedig befogadták Őt, azoknak hatalmat adott, hogy Isten fiaivá legyenek. Azoknak, akik az Ő nevében hisznek” (János 1,12)
Ha tehát befogadom az életembe Jézus Krisztust, akkor Isten gyermekévé leszek, és Isten ettől kezdve tud velem úgy bánni, mint gyermekével. Ő nem erőlteti ezt. „Az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz…” Ez egy tudatos döntés: „Úr Jézus Krisztus, átadom neked az életem irányítását. Szeretnék mindenben engedelmes lenni Neked. Segíts ebben, kérlek!”
Átéltem, hogy megszületett bennem, a régi életemben mint egy istállóban Jézus Krisztus élete, és elkezdte ezt kitakarítani. Semmit nem tett beleegyezésem nélkül. A régi életem értékeire, indulataira, hiányosságaira egyenként rámutatott: ez a kacat gátolja, hogy teljesen elfoglaljam az életedet. A mai napig is takarít tapintattal és szeretettel. Ha valamihez ragaszkodok, hagyja, hogy – a károm árán – meglássam végre, hogy igaza volt, és engedek neki. A legnagyobb csoda, amikor egy ember szíve megnyílik Isten előtt.
A másik csoda: megdőlt az a hatalmi struktúra, amelyiknek legnagyobb bűne az volt, hogy Isten fölé emelte magát. Mint már a történelem során annyiszor, ebben az esetben is beigazolódott, hogy ki „dönt királyokat és tesz királyokat”. Ő, akinek adatott minden hatalom. Isten csak átmenetileg tűnik vesztesnek.
Ez a két csoda egyengette utamat újból Patakra. Nem csak az enyémet, hanem mindnyájunkét, akik beiratkoztunk, hogy együtt hallgassuk hívő tanáraink előadásait a bibliaismeret, hitismeret és egyházismeret órákon. Nagy élmény a csoportbeszélgetések őszintesége, közvetlensége és a világmisszióra való kitekintés a fórumbeszélgetéseken. Nagyon jó közösség alakult ki a több szempontból is tarka csoportban, amelyik három országból, különböző polgári foglalkozású és életkorú (közel nyolcvan évig terjedő) tagokból áll. Már az első találkozáskor világossá vált, hogy mi a közös bennünk: az életünk lényege, hogy szeretnénk az Úr Jézust jobban, teljesebben szolgálni, Őneki életünk minden területén engedelmeskedni. A követéshez ismeret is kell. Ezért jöttünk ide.
Evés közben jön meg az étvágy – tartja a közmondás. Időközben beindult Kárpátalján egy kurzus, mert az onnan átjárók elvitték a jó hírét, jó ízét a patakinak. Nem a féltékenység, hanem az őszinte vágy munkálta azt is, hogy Felvidék is jelentkezett az igényével. „Íme, milyen jó, ha együtt lakoznak az atyafiak csak oda küld áldást az Úr, és életet örökké” mondja az Ige. Ezt az áldást éltük át minden alkalommal.
Mindenkinek szeretettel ajánljuk ezt a kurzust. Ugyanakkor imádkoznunk kell tanárainkért, akiknek már egyetlen szabad hétvégéjük sincs. Isten áldja meg őket, és adjon nekik erőt ehhez az embert próbáló tempóhoz, és pótolja ki nekik az ő ígérete szerint százannyival az Ő munkájának végzése miatt félretetteket.
Mindnyájunk nevében elmondhatom, sajnáljuk, hogy ilyen gyorsan eltelt ez a két év. Gazdagabbak lettünk a káté „leporolásával” is. Személyesen is megtapasztaltam, hogy megerősödött bennem a preambulumban megfogalmazottak bizonyossága: „Testestől-lelkestől úgy életemben, mint halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, aki … tökéletesen eleget tett, … megszabadított és megőriz…”
Jobbágy József
Miskolc
Konfirmációm után még szűk tíz évnek kellett eltelni ahhoz, hogy Isten személyesen is meg tudjon szólítani. A konfirmációban részesülő, lelkesedő gyermekként nem tudtam, hogy van tovább is. Az előkészítőben szorgalmasan megtanultuk a káté kérdés-feleleteit, de nem volt szó arról, hogy mi is ennek a lényege az életünkben, hétköznapjainkban. Református lettem, az egyház hivatalosan bejegyzett tagja. Igyekeztem rendszeresen templomba járni. A hasonló korúakkal együtt a karzaton ültünk. Mikor az istentisztelet véget ért, a templomajtóban mintha lapoztunk volna egyet, kiléptünk a másik lapra. Nem voltunk „rossz emberek”, ott kint nem tartottuk „bűnösnek” magunkat. A templom az más. Ott az úrvacsora előtt a tanultak szerint a többiekkel együtt mechanikusan „hittük és vallottuk”, illetve „ígértük és fogadtuk”.
Aztán a nagyon jó eredménnyel befejezett iskoláim után Isten elérkezettnek látta az időt, hogy elkezdjen velem ezeknek a dolgoknak a lényegéről beszélni.
Isten egyik „munkaeszköze” a nyomorúság. Nálam „kórházi terápiát” alkalmazott. Akkor nagyon nem tetszett. Évek kellettek, hogy meglássam: az életem igazi nagy ajándéka, Isten szeretetének a bizonyítéka volt ez a kórházi kezelés.
A szomszéd szobában egy hófehér hajú, mély hitű 65 éves református lelkipásztor feküdt. A vele való beszélgetéseket használta fel Isten arra, hogy tovább mutasson: kevés az ismeret, kevés reformátusnak lennem. Jézus Krisztus a vele való személyes, napi közösségre hív.
„…akik pedig befogadták Őt, azoknak hatalmat adott, hogy Isten fiaivá legyenek. Azoknak, akik az Ő nevében hisznek” (János 1,12)
Ha tehát befogadom az életembe Jézus Krisztust, akkor Isten gyermekévé leszek, és Isten ettől kezdve tud velem úgy bánni, mint gyermekével. Ő nem erőlteti ezt. „Az ajtó előtt állok és zörgetek. Ha valaki megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz…” Ez egy tudatos döntés: „Úr Jézus Krisztus, átadom neked az életem irányítását. Szeretnék mindenben engedelmes lenni Neked. Segíts ebben, kérlek!”
Átéltem, hogy megszületett bennem, a régi életemben mint egy istállóban Jézus Krisztus élete, és elkezdte ezt kitakarítani. Semmit nem tett beleegyezésem nélkül. A régi életem értékeire, indulataira, hiányosságaira egyenként rámutatott: ez a kacat gátolja, hogy teljesen elfoglaljam az életedet. A mai napig is takarít tapintattal és szeretettel. Ha valamihez ragaszkodok, hagyja, hogy – a károm árán – meglássam végre, hogy igaza volt, és engedek neki. A legnagyobb csoda, amikor egy ember szíve megnyílik Isten előtt.
A másik csoda: megdőlt az a hatalmi struktúra, amelyiknek legnagyobb bűne az volt, hogy Isten fölé emelte magát. Mint már a történelem során annyiszor, ebben az esetben is beigazolódott, hogy ki „dönt királyokat és tesz királyokat”. Ő, akinek adatott minden hatalom. Isten csak átmenetileg tűnik vesztesnek.
Ez a két csoda egyengette utamat újból Patakra. Nem csak az enyémet, hanem mindnyájunkét, akik beiratkoztunk, hogy együtt hallgassuk hívő tanáraink előadásait a bibliaismeret, hitismeret és egyházismeret órákon. Nagy élmény a csoportbeszélgetések őszintesége, közvetlensége és a világmisszióra való kitekintés a fórumbeszélgetéseken. Nagyon jó közösség alakult ki a több szempontból is tarka csoportban, amelyik három országból, különböző polgári foglalkozású és életkorú (közel nyolcvan évig terjedő) tagokból áll. Már az első találkozáskor világossá vált, hogy mi a közös bennünk: az életünk lényege, hogy szeretnénk az Úr Jézust jobban, teljesebben szolgálni, Őneki életünk minden területén engedelmeskedni. A követéshez ismeret is kell. Ezért jöttünk ide.
Evés közben jön meg az étvágy – tartja a közmondás. Időközben beindult Kárpátalján egy kurzus, mert az onnan átjárók elvitték a jó hírét, jó ízét a patakinak. Nem a féltékenység, hanem az őszinte vágy munkálta azt is, hogy Felvidék is jelentkezett az igényével. „Íme, milyen jó, ha együtt lakoznak az atyafiak csak oda küld áldást az Úr, és életet örökké” mondja az Ige. Ezt az áldást éltük át minden alkalommal.
Mindenkinek szeretettel ajánljuk ezt a kurzust. Ugyanakkor imádkoznunk kell tanárainkért, akiknek már egyetlen szabad hétvégéjük sincs. Isten áldja meg őket, és adjon nekik erőt ehhez az embert próbáló tempóhoz, és pótolja ki nekik az ő ígérete szerint százannyival az Ő munkájának végzése miatt félretetteket.
Mindnyájunk nevében elmondhatom, sajnáljuk, hogy ilyen gyorsan eltelt ez a két év. Gazdagabbak lettünk a káté „leporolásával” is. Személyesen is megtapasztaltam, hogy megerősödött bennem a preambulumban megfogalmazottak bizonyossága: „Testestől-lelkestől úgy életemben, mint halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, aki … tökéletesen eleget tett, … megszabadított és megőriz…”
Jobbágy József
Miskolc