Nehéz nap mint nap úgy munkába menni, hogy nem tudom, mivel fogad a vezetőség. Lehet, hogy éppen ma mondják meg, köszönik a munkámat, sokat dolgoztam, jól is, csak leépítés van, nehéz a gazdasági helyzet, meg kell értenem, nincs ennyi emberre szükségük. Munkanélküli lettem. Talán a leleteidért indultál el, és félsz, mert úgy érzed, a legrosszabb hírrel fogadnak majd, amitől egész életedben rettegtél. Esetleg meg kell látogatni valakit a kórházban, és nem tudod, mit mondjál, hogy erőt, reménységet nyújts. Mások a ravatal felé vették útjukat, vagy a baráthoz, barátnőhöz, és sorolhatnám. Utak, ahol a méterek megtétele közben csak egy kérdés foglalkoztat: ki hengeríti el a követ? Elindultam, de az út végén úgy érzem, olyan lehetetlen feladat áll előttem, melynek megoldására én magam képtelen vagyok. Tudom, menni kell, és bevallom, útközben nincs is baj, csak ott a vég, az ne lenne.

„Ki hengeríti el a követ?” – ezt kérdezték egymástól a Jézust szerető asszonyok is. Elindultak az úton, és ez jó volt. Ott voltak azon a sötét délutánon. Látták Mesterüket, amint megkorbácsolják, aztán vállaira helyezik a keresztet, és elindult a Via Dolorosán, a szenvedés útján. Látták, amint keresztre feszítik, és ott voltak, amikor elsötétült az ég, hallották, amikor felkiáltott: „Elvégeztetett!” Nem tudták bebalzsamozni, de látták hová, melyik sírba helyezték el, és talán már akkor megfogadták, ott lesznek az ünnep után.

Nemsokára a sírnál vannak, a kérdés még mindig ugyanaz: „Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról?” (Mk 16,3) Biztatják egymást, vagy egyre jobban elkeserítik, nem tudom, de végre megérkeznek. „Ekkor felnéztek, és látták, hogy a kő el van hengerítve. Pedig az igen nagy volt.” (Mk 16,4) A kő igen nagy volt, de csak az asszonyok számára. Ismételten meg kellett tanulnia a tanítványnak: olyan Istene van, aki számára nincs lehetetlen.

Jézus Krisztus sírja már nem a fájdalom, tehetetlenség, Isten vereségének jelképe! A sír üres, a kő elhengerítve, Isten üzeni: a megváltás megtörtént, az áldozat elfogadva, a legsötétebb zsákutcában is van legalább egy kiút. Hiszed-e ezt?

Születésünk óta úton vagyunk. Nem tudom ma, mostanában merre jársz, és mi vár rád. Egy biztos: Istennél nincs lehetetlen, bármennyire is úgy tűnik számodra. Tudja, mire van szükséged, a legnehezebbet megoldotta már, megváltott bűneinkből, és ahogyan ezt Pál apostol megfogalmazta: „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?”(Róm 8,32).

Húsvét óta a sír üres, a tanítvány nincs egyedül. Kapaszkodj meg ebben a csodálatos üzenetben, ragyogjon rád Isten szeretete, és menj tovább, de most már Vele, énekelve a 357. dicséret 6. és 7. verseit:

„Bátorságban legyetek:

Jézus hordoz, mint övéit,

Hát ne keseregjetek:

Krisztus újonnan megépít.

Angyalának szavára

Felkeltek nemsokára.

Emeld fel hát lelkedet,

hagyj el minden földi vágyat;

Bízd rá arra szívedet,

Kiből idvesség árad,

Jézusnál tartsd kincsedet,

Légyen Jézusé szíved.”

Fejér Zoltán

Sárospatak