Aztán elindulnak egy nehéz úton, a Kontraszt útján. Ahol mindenki magával dolgozik, ahol mindenkihez szól az evangélium, ahol minden borzalom ellenére ott a „kontraszt”, az élet szeretetének, tiszteletének, ajándék voltának nagy felkiáltójele. Minden szobában mindkettő. Majd a nyolcadik szobában már mindenféle írás nélkül szembetalálják magukat az Áldozattal, az Irgalommal, a Fiúval.

A kiállítás végén valahol az EXIT felirat és a csendszoba közti rövid folyosón várom őket. Itt helyeztük el a vendégkönyvet is.

Sok fiatal jön ki megerősödve, megbátorodva, hálát adva. Legtöbbször ők írnak a vendégkönyvbe a köszönet szavával a családjukért, a mindennapjaikért. Azért, hogy a bent látott dolgok messze vannak tőlük:

„Nagyon szépen köszönöm, hogy itt lehettem, és hogy rájöttem arra, mekkora ajándék az életem, és minden, ami benne van, és körülvesz.”

Van, amikor a vendégkönyvnek beszélnek arról, amit nem mernek vagy nem tudnak szavakba önteni, de életük nagyon is valóságos tapasztalata:

„Ha az apád kiskorodban részegen agyba-főbe ver, akkor nem is olyan rémísztő :-(”

„Én két hete jöttem ki a pszichiátriáról, öngyilkossági kísérlet miatt… ne legyetek öngyilkosok! Nem éri meg!

„Több gondolatom is volt már az öngyilkosságról, de a kiállítás ráébresztett, hogy van miért élnem.”

Fiatalok, akik nem találnak kapaszkodót, nem találnak szeretetet a családban, a világban. De keresik! Lehet ebben nekik segíteni szülőként, pedagógusként, lelkészként, emberként, erről is tanúskodnak a kézzel írt sorok:

„Köszönöm a fiamnak, hogy szólt erről a kiállításról.”

„A gyermeked figyel téged!”

A Kontraszt Kiállításról nagyon sokféle vélemény kering ma is a köztudatban. Támogatói és ellenzői egyaránt vannak. Mi, akik ott szolgálunk, úgy hisszük: Lehetőség. Lehetőség Isten igéjével elérni, elindítani a Krisztus- követés útján, az Istenhez ragaszkodás útján a fiatalokat, hogy a jövő református közösségévé legyenek, akik jobban tudnak majd törődni másokkal, mint ahogy velük törődtek. Ezért nyitjuk ki naponként az ajtót:

„Nekünk az a dolgunk, hogy a saját életünket tegyük példaértékűvé.”

Tóth Orsolya lelkipásztor,

az ifjúsági misszió munkatársa