Sok gyülekezetben régen gyakorlat volt, hogy vasárnap délelőtt valamely textusról gondolkodott a gyülekezet, délután pedig az Apostoli hitvallást is magyarázó Kátéról. Ez a hagyomány eltűnt, elkopott, sok helyen a délutáni alkalommal együtt. Pedig gazdagító, rendteremtő, kapaszkodókat nyújtó idő lehetne a hitvallásról való gondolkodás. Erre hívjuk az Olvasót Élő teológia rovatunk most induló sorozatával. Mivel pedig a „hiszekegy” azzal kezdődik, hogy „hiszek”, első vizsgálódásunkat ennek szenteljük.

A bibliai hit fogalmának gazdag jelentése egy viszonyban ragadható meg: valaki tesz valamit, amire valaki reagál. Ott beszélhetünk egy kapcsolaton belül stabilitásról, ahol mint biztos, szilárd alapra lehet építeni, arra, amit valaki csinál vagy mond. Jónátán fia, Mefibóset azért sántul meg, mert ötesztendősen a dajkája elesett vele (2Sám 4,4). A dajka nem volt stabil, megbízható, a rábízott gyermek ezért sérült meg. Az erős kötés (Neh 10,1) azért erős, mert van valami, ami biztos, amihez valami erősen kötődik. Az ajtófélfa lényege is az, hogy valahol, egy ponton támaszkodik, ezért lehet tartó ereje (2Kir 18,1).

Isten egy kapcsolatban megbízható a maga részéről. Ezt tudhatta meg népe akkor, amikor kihozta őt Egyiptomból, jeléül annak, hogy Ő megtartja szövetségét (5Móz 9,7). Izráel történelme folyamán Isten azt garantálta, hogy szövetsége megbízható lesz, amellyel nyugodtan számolhat népe minden körülmények között (Zsolt 89,29). Ez a kapcsolat soha nem Isten miatt volt problémás, hanem mert népe maradt bizonytalan a csodák ellenére, és nem tartotta Őt magát elég biztosnak ahhoz, hogy bízzon benne, kitartson mellette (Zsolt 78,22.32.37). Isten biztos jövőt garantáló tetteire a nép gondolkodásával reagált, és ez tetteiben jelent meg, amikor nem engedelmeskedett ígéretet hordozó szavának (Zsolt 106,24). Szeretetének, hatalmának hiába voltak biztos jelei, népét azok nem hatották meg a pusztai vándorlás tapasztalatai ellenére sem.

Ézsaiás politikai hatalmakkal szemben is az Istenhez való kötődés kizárólagosságában látja a megmaradás garanciáját (7,9), hiszen csak Ő biztosítja az élet feltételeit. Nem csoda, ha az Ószövetség a hit legmeghatározóbb fogalmának egyik formáját, melyet ma is ámenként használunk, csak Isten és ember viszonyában használja, ezzel is azt sugallva, hogy idegen erők és hatalmak hiába jelentenek látszatra biztonságot, csak megcsalni tudják azokat, akik hozzájuk folyamodnak, kötődnek.

Az élet csak Istennel teljesedik ki. Minden más kötődés csak beszűkíti, megszegényíti azt, ezért az egyetlen tulajdonképpeni létforma Izráel számára az Istenébe kapaszkodó bizalom. Ebben az értelemben megbízható, igaz Isten Ő (2Krón 15,3), aki az életet valóban életté, mégpedig általa biztosított életté teszi (Zsolt 112,7). Csak ilyen tekintetben létezik hozzá kapcsolódóan igaz, hitelt érdemlő vallás, ebből fakadó, szilárd, próbát kiálló jellemmel. Végső soron tehát csak az Ő megbízható volta jelent menedéket minden életellenes hatalommal szemben (Zsolt 91,4). A benne bízó ember nyer tőle energiát, újul meg vert helyzetében is (Ézs 40,31), és biztos lehet abban, hogy nyomorúsága törvényszerűen hálaadásba torkollik szabadításáért (Zsolt 42,6.12; 43,5).

Isten szabadítását az Újszövetségben Jézus hirdette meg, de már a hit ószövetségi hősei megmutatták, hogy milyen körülmények között lehet Istenre hagyatkozni. Közöttük Ábrahám, reménység ellenére is reménykedve hagyatkozott Istenre, számolva az Ő halált legyőző hatalmával (Róm 4,18; Zsid 11,19). Istennek erre a hatalmára épül a halál felett győzedelmeskedő élet (Róm 10,9), élő hittel, mely cselekszik (Jak 2,26).

Enghy Sándor

Ellenfelei–e egymásnak a hit és a tudás? „Hinni az egyházban kell, itt a világ dolgaiban azonban tudni kell!” – halljuk számtalanszor a kijózanító eligazítást. Könnyelműen és felszínesen hamar az egyoldalúság csapdájába eshetünk, amikor az életünk biztos alapjait és elveit igyekszünk ujjbegyre szedni. Jól megfontolt, tudományosan megalapozott, bölcs érvelések mind egy ilyen szélsőségbe szakadt tudás mellett teszik le a voksukat. Mindeközben pedig gyakran köszönt ránk a meglepő és zavarba ejtő szembesülés életünk nagy sorfordító kérdéseinél, amikor a jóról és rosszról döntünk, amikor az igazságot keressük, vagy az eligazodást olyan nagy kérdésekben, hogy miként nézzük az élet és halál problémáját. Vajon elégséges alap-e itt a kényszerítő bizonyítékokra vagy bevált tapasztalatokra építő tudás? A hit felszínes „nem tudom biztosan” jelentése mellett ott áll megkérdőjelezhetetlenül egy másik árnyalat is, például amikor „igaznak tartok valamit”. Mert amikor valami igaz, azt mondjuk: hiszem.

Kiben hiszek? Miben hiszek? Hogyan hiszek? Ezekkel a kérdésekkel máris a titkok mezején járunk. Olyan birodalomban, amely tágasabb az értelem és tapasztalás országánál. Nem járhatok egyedül! Vezet valaki, akire ráhagyatkozhatom. Veszélyes! Ki vezet? Hova vezet? Meddig vezet? Nem hagy el? Ismerem-e? Tudnom kell kinek hittem, kinek hiszek! Nem lehetek nélküle. Nem mozdulhatok nélküle. Belőle és őtőle tudom, hogy képességeim határán túl van egy végtelen világ. Itt szembesülök azzal, hogy nem látok át mindenen, és amikor emberi képességeimmel nem látok, akkor ebbe a világba kerültem, ahol nem az én munkámra, hanem vezetésre, sugalmazásra van szükségem. Ebbe a világba költözhet a lélek az Apostoli hitvallás „hiszek” szavával. Jól ismert szó ez, de egy egészen új világ. Ez már nem az érzékek által kiszolgált világ. Itt a gondolat és tapasztalás csak tántorog, és nemegyszer szédülten hunyja le szemét: Credo, quia absurdum est. Elhiszem, mert esztelen – énekli a gyötrődő hitetlen.

Hiszek. Az első lépés, a mindent megalapozó. Hiszek és tudhatom, hogy a valóság tágasabb, mint az emberi értelem. Felfüggesztem értelmem munkáját, hogy beszélhessen a hit, és ezután vallomást tesz majd szavairól a megújított értelem: teljes szívemből, lelkemből, elmémből és erőmből Őt szeretem. Most látok igazán. Hiszek, tehát vagyok, bátran mondhatjuk ama híres szó helyett. Magamtól nem lehetek. Része vagyok, akarata, hulláma, tette… Gyermeke, tulajdona valaki nagyobbnak. Nélküle nem lehetnék. Nem vagyok magamtól – nem lehetek nélküle – nem vagyok egyedül. Ez a Valóság. Ő a valóság, és őbenne és általa én is lehetek. Megismerhetem magam, mert őt megismerem. Átadom magam neki, aki tudja, hogy miért létezem. Bízom benne, mert hiszem és tudom, hogy egyedül nem tarthatom fenn életem. Most látok igazán, ezért Őt magasztalom.

Füsti-Molnár Szilveszter

Ízlelgetem ezt a szót. Nem azért, mintha ismeretlen lenne. Éppen ellenkezőleg, azért, mert gyakran használom, s félek, nehogy megtanultan, megszokásból mondjam ki, vagy írjam le, mint szándékom ellenére is bizonyára többször tettem már.

Hiszek. Végiggondolva ezt a vallomást, elbizonytalanodom. Állíthatom ezt fehéren feketén leírva mindenki előtt? Igaz ez valóban mindig, minden körülmények között?

Be kell látnom, így, a magam oldaláról, mint emberi teljesítményt nem állíthatom, hogy elértem, nem írhatom, mert így nem igaz, és nem méltó. Vallom mégis, de csak alázattal és hálával, hogy hiszek, mert Isten méltatlan ajándéka folytán hihetek. Hiszen másokkal együtt nekem is Ő kínálta fel, Ő készítette el, és bennem is Ő érte el, hogy hihessek. Isten különös ajándéka a hit. Ő maga adja, hogy összekapcsoljon rajta keresztül önmagával, s feltárja előttem mindazt, amit neki hatalmában áll megtenni és megadni. Eszembe jut annak az édesapának az esete, aki fia betegsége kapcsán ezt mondta Jézusnak: „… ha lehetséges neked valami, segíts rajtunk.” Jézus így válaszolt neki: „Minden lehetséges annak, aki hisz.” (Mk 9,22-23)

Minden lehetséges! – Jézus Isten korlátlan lehetőségeinek kapuját nyitja ki az előtt, aki hisz. Ha hiszek, akkor vallhatom, hogy a világon, s benne az én személyes életemben minden lehetséges. S ezzel együtt hiszem azt is, hogy Isten ezzel a hatalommal élve mindazt meg is teszi, ami javamat, s e világ javát szolgálja.

Ebből következően a hit azt is jelenti számomra, hogy másként láthatok. Nemcsak a szememmel és az értelmemmel, hanem a hit szemével. Úgy, ahogy Isten lát. Hittel így láthatom Isten világosságában Őt magát, a világot, benne a saját életemet, életem eseményeit, az áldásokat, a kísértéseket, az anyagi helyzetemet, egészségi állapotomat és minden mást. Túlláthatok a láthatón, méghozzá Isten oldaláról. Vele együtt szemlélve láthatom magam, a vétkeimet, de azt is, amit Ő bűneim bocsánatáért tett; a gondjaimat és az Ő szerető gondoskodását, kegyelmes ajándékait; a világ nyomorúságát és az Ő kegyelmét; az életet, a halált és az Ő végérvényes győzelmét a halál fölött. Ez a látás és ez a vallomás kijózanít, de meg is nyugtat és békességet ad.

Amikor azt vallom, hogy hiszek, akkor azt mondom ki, hogy hálával elfogadom, amire Isten megnyitotta a szememet, belekapaszkodom abba, s abból kívánok élni, mert ennél jobbat nem tudok elgondolni sem. Aztán alázattal kérem a fent idézett édesapával: „Hiszek, segíts hitetlenségemen!” (Mk 9,24)

Pásztor Gyula

Sárospatak