Pál apostol így fogalmazta ezt meg: „… látványossággá lettünk a világnak, az angyaloknak és az embereknek”. (1Kor 4,9) Úgy látta magát, mintha Isten egy színpadra állította volna, hogy ott legyen mindenki előtt látható rajta, mit jelent keresztyénnek lenni.

Úgy tapasztalom, egy gyülekezetben, egy településen Isten ugyanerre hívta el a lelkipásztort. Sok tekintetben szemléltető példának akarja a lelkészt. Egy embert a többiek közül, aki tudja magáról, mennyire rászorul Isten kegyelmére, életet árformáló erejére, s az élete tanúskodik arról, hogy Isten kész megbocsátani, kegyelmesen formálni, szeretettel hordozni. Hiszi, s tudja, hogy a saját élete is arról tanúskodik: azon van áldás, amit Istennek engedelmeskedve tesz, de azt sem titkolja, hogy ennek az egyéni életében is mennyi emberi akadálya és kísértése van. Ezért kész Isten erejére támaszkodva leplezetlenül küzdeni a vissza-visszatérő emberi természete és kísértései ellen. Nem színész, aki eljátssza a mintakeresztyén szerepét, hanem ember, aki harcolja a hit nemes harcát. Így az is leolvasható lesz róla, amivel Isten az ilyen életet megáldja: belső békessége és öröme lesz, fel tud állni a bukásaiból is, erőt kap ahhoz, amit tennie kell, s az apró dolgokban is Isten szeretetének különös ajándékait látja. Ha látványossággá lett, akkor kész azt is elfogadni, ha kipróbálják, hogy valódi-e, követhető-e az, aminek látszik. Támadások, próbák között is az a küldetése, hogy láthatóvá legyen rajta: ott, ahol társai is élnek, abban az életkorban és azokban az élethelyzetekben, kísértésekben és nehézségekben, melyekben a többiekkel együtt benne él, Istennek van felelete, Jézus Krisztusban van megoldása. Így vezethet pásztori módon arra az életre és azokra az áldásokra, melyeket Isten rajta keresztül sokaknak elkészített.

Pásztor Gyula