Ezen a mostani, Tarcalon tartott lelkészértekezleten ki másra emlékeznénk, mint Király Lászlóra, aki néhány rövid időszaktól eltekintve egészen zempléni volt, és mint lelkipásztor teljesen tarcali volt. Élete rövid, nem zempléni időszaka először a gyermekkora. Születésétől, 1937-től 1944-ig a csapi parókián élt, a lelkipásztor házaspár negyedik gyermekeként (még három testvére született utána). Onnan sodorta el a háború a Király családot Zemplénbe, Zemplénagárdon, Vajdácskán át Bodroghalászra. Iskoláit Bodroghalászon kezdte; a már államosított sárospataki gimnáziumba mint lelkészgyermeket nem vették fel, így a debreceni Refiben kezdte középiskolai tanulmányait. De a második évben már átjött Patakra, és ott érettségizett. Családi örökségképpen is teológiára jelentkezett, és Debrecenben végezte el azt, és ott szerzett lelkészi oklevelet. Segédlelkészként is – egy rövid abaúji, szikszói időszak kivételével – Zemplénben tevékenykedett: Sárospatakon, Szerencsen, Bekecsen, Ondon, és még Tarcalon is. Bizonnyal ez a rövid ittléte is hozzájárult ahhoz, hogy a tarcali gyülekezet őt választotta meg lelkipásztorául, amikor Keresztúry László nyugdíjba vonulása után megüresedett a lelkészi állás. Nem ment simán megválasztása. Nem azért, mert nem akarta őt megválasztani a tarcali gyülekezet, hanem azért, mert őt akarta, ugyanis az egyházkormányzat terve más volt, a tarcali gyülekezet azonban – akkor még szokatlan, rebellis módon aláírásgyűjtéssel is kiállt mellette és kiharcolta őt magának.

Ezt az előlegezett bizalmat meghálálta Király László, aki 1967 januárjától 2004 novemberéig volt a tarcali gyülekezet lelkipásztora, tehát 38 évig. Változó világunkban megszűnő munkahelyek, csődbe ment vállalatok miatt egyre nagyobb a mozgás, költözés, munkahelykeresés. Ritkaságszámba megy, ha valaki egy munkahelyen marad egész életében. Ilyen ritka a mi időnkben már az is, ha egy lelkipásztor abban a gyülekezetben marad, ahová először beiktatták. Király László ilyen volt. (Zemplénben van néhány ilyen lelkipásztor). A gyülekezetet is, és a lelkipásztort is minősíti, ha kölcsönösen elfogadják egymást, nem unják meg egymást, nem hűl ki az egymás iránti hűség és szeretet. A tarcali gyülekezet és Király László lelkipásztor ilyen kapcsolatban volt egymással. Annak a tiszteletnek és szeretetnek, amivel körülvették Király Lászlót, ritka szép bizonysága volt az a búcsúistentisztelet 2004. november 7-én, melyben a tarcali gyülekezet, sőt a község is elbúcsúzott lelkipásztorától. Az megszokott, hogy ünnepélyesen fogadják és iktatják be az új lelkipásztort, aki aztán – ha megszűnik ottani szolgálata – csendesen továbbmegy vagy elmegy a gyülekezettből. A szokatlanabb az, hogy a búcsúzás ünnepélyesebb istentisztelettel, több ajándékkal történik, mint a beiktatás. Tarcalon Király László esetében így történt. És ugyanígy történt Mezőzomboron is egy héttel később, Király László másik gyülekezetében, ahol 27 éven át végezte lelkipásztori szolgálatát. Mindig szeretettel várták őt oda is. Kedvesen írta egy mezőzombori gyülekezeti tag nyugdíjba vonulásakor: „Nagyon sokszor aggódtunk, különösen a téli, jeges, síkos időkben – lélegzetet visszafojtó csöndben vártunk, s mikor megszólalt a harang – mindenki fellélegzett – hála Istennek – megérkezett!”

Király László ahhoz a lelkésznemzedékhez tartozott, akikből egyre kevesebb van. Olyan lelkésztípust személyesített meg, akit tisztelet vett körül nemcsak a gyülekezetben, hanem a községben is. És ez a tisztelet és megbecsülés nem azért volt, mert politikusként beleavatkozott a közélet dolgaiba, kiváló tojástermelő vagy fokhagymatermesztő volt, a helyi futballcsapatot menedzselte vagy a téeszesítésben közreműködött, hanem azért, mert lelkipásztorként a neki adottak szerint hűséggel végezte munkáját gondja lévén a tisztességre a kívülvalók előtt is. A megbecsülésnek bizonysága volt az is, hogy mindkét község díszpolgári címmel tüntette ki. A lelkipásztor felesége is hozzájárul ahhoz, hogy hogyan fogadják a lelkipásztort a gyülekezetben és községben. Király László felesége, mint tanárnő a helyi iskolában munkálkodva tanítványai révén maga is kapcsolatba került sok-sok családdal, és ez közvetve segítséget jelentett férje lelkipásztori munkájában is.

Az a lelkésznemzedék, amelyhez Király László tartozott, külső megjelenésében is tisztének megfelelően jelent meg és forgolódott. Egyházi törvényeink is rendelkeznek erről. Az ige szolgálatához, a templomi igehirdetéshez palást, a palásthoz sötét ruha, fehér ing, sötét nyakkendő illik, sőt kötelező. Nyugdíjasként a bogácsi kis missziói gyülekezetben olykor helyettesített. Az ottani istentiszteletek az öregotthon társalgójában vannak, ahol az ott szolgáló cserépfalui lelkész csak úrvacsoraosztáskor ölt palástot. Király László a közönséges istentiszteleten is palástban szolgált, ha olykor ott helyettesített. Bogácsra költözve az egervölgyi egyházmegye lelkészértekezletén is szolgált áhítattal. Az egyházmegye esperese megköszönve szolgálatát kiemelte azt, hogy a verba solemniától kezdve az értelmes igehirdetésén át az énekvezetésig példát mutatott. De nemcsak a szószéken, az istentiszteleti szolgálataiban törekedett az ékes és szép rendre és megjelenésére, hanem „civilben”, hétköznapokon is úgy jelent meg az utcán, hogy a gyülekezetéhez nem tartozók is felismerték: ő a református lelkipásztor.

Hagyományos módon a tarcali parókia kapuja és ajtaja nyitva volt bárki előtt. Több ok is volt arra, hogy megálljanak és betérjenek oda rokonok, barátok és kollégák. Az is, hogy a parókia előtt vezetett el a Tiszáninnent és Tiszántúlt összekötő forgalmas út; az is, hogy a parókiához pince tartozott, a lelkipásztornak szőlője is volt a tokaji hegyen; és az is, hogy a lelkészcsalád ismert volt vendégszeretetéről „nem felejtvén, ki a gazda, nem felejtvén, kit vendégel”. (Egy alkalommal a miskolc-tetemvári gyülekezettel kirándulva megálltunk buszunkkal a parókia előtt; sokan a lelkipásztor invitálására leszálltak és bementek megnézni és megkóstolni a pincét. Ezután Tarcaltól Nyíregyházáig a jóleső vendégszeretetről és borról beszéltek a buszban.)

Bogácsi nyugdíjas évei rövidre voltak szabva, de tartalmasak, sok örömet adóak voltak. Több jutott az édesapából, a nagyapából a családnak, az unokáknak. Különösen nagy öröme volt a két kislány unokája mellett a harmadik érkezése, Attika, a fiúunoka, akit ő keresztelt a mezőkövesdi templomban. Vasárnaponként legtöbbször együtt voltunk vele és feleségével, Évával és Laci fiával a cserépfalui templomban, hacsak nem helyettesített egyik szomszédos gyülekezetben. Méhes már nem tartozott a mi időnk parókiáihoz, mint Szabó Lőrinc nagybácsija, a tiszabecsi tiszteletes nemzedékének parókiáihoz, de Bogácson még inkább megtalálta azt, ami Tarcalon is pihenést, kikapcsolódást adott neki: a horgászást. Nem tudom, itt milyen eredménnyel járt horgászása, de Bogácson két profi horgász-vadász fia társaságában – meg nélkülük is – rendszerint gazdag zsákmánnyal tért haza. Ezt onnan is tudjuk, hogy gyakorta juttatott a mi asztalunkra is „halat, vadat, s mi jót falat” horgára akadt.

Most, amikor eleget teszek annak a felkérésnek, hogy ezen lelkészértekezleten és ebben a templomban emlékezzem a három éve meghalt Király László volt tarcali lelkipásztorról, a személyes és családi kapcsolat okán emlékezem a harminc éve meghalt szintén zempléni lelkipásztor édesapáról, Király Zoltán volt bodroghalászi lelkipásztorról is. És nem tehetem, hogy most ne osszam meg a családnak azt a szomorúságát az itt jelenlevőkkel, hogy a harmadik Király fiútestvér, a legidősebb, Zoltán is követte a már elment Csabát és Lászlót. Az ő temetése húsvét utáni kedden lesz Budapesten. Húsvét után, Jézus Krisztus feltámadása után. Ezért van reménységünk, mert „látom Jézus példájából, mi lehet a holtak porából.” (347,3).

A már elmentekre, az előttünk jártakra emlékezzünk most úgy, hogy énekeljük el a 23. zsoltár 2. versét:

Ha a halál árnyékában járnék is,

De nem félnék még őt sötét völgyén is,

Mert mindenütt te jelen vagy én velem,

Vessződ és botod megvigasztal engem,

És nékem az én ellenségem ellen

Asztalt készítesz, eledelt adsz bőven.

Tarcal, 2011. április 13.

Benke György