- Mindig Kazincbarcikán élt?

- Miskolcon születtem, de már az általános iskolát, majd a középiskolát is Barcikán végeztem, nagyszüleim is itt éltek, tehát tősgyökeres kazincbarcikainak vallom magam.

- Minden portré-beszélgetésben megkérdezem: mi az a mondat, amellyel legjobban be tudná mutatni önmagát?

- Szeretek emberekkel és közösségekkel foglalkozni, és hiszek a közösség erejében. Egy bemutatkozáskor, ha nem a baráti társaságomban vagyok, inkább a munkahelyi mivoltomat helyezem előtérbe.

- Mi ez a munka?

- A munkahely és a feladat érdekes módon hétévenként változik. Eredetileg népművelő-könyvtár szakon végeztem és könyvtáros lettem. Már gimnáziumban is közösségi ember voltam, szerettem a közösségért tenni, és erre egy könyvtár lehetőséget ad. Sokféle emberrel találkozhat itt az ember, és olvasni is nagyon szeretek. Ennek a munkának része volt klub vezetése, programok szervezése. Amikor azonban megszülettek a gyermekek, rájöttem, hogy ez az életmód nem lesz jó, hiszen a szombatokat és vasárnapokat is igénybe veszi. Ekkor váltottam át a pedagógus pályára. Tanítóként, de inkább igazgató helyettesként dolgoztam a Kertvárosi Iskolában, közben a könyvtárat is vittem. Ebben a munkában rendkívül fontosnak tartottam a környezetvédelmet. Kapcsolatot építettünk ki az Aggteleki Nemzeti Parkkal, és sokféle programot szerveztünk. A kilencvenes évek közepén még nem volt annyira elterjedt és divatos a környezetvédelem, vagy például a szelektív hulladékgyűjtés, mint ma.

- Kitelt a hét esztendő, új állást keresett tehát.

- Nem kerestem, nem szoktam pályázni egy posztra sem. Mindig az állások találtak meg engem. Felkéréseket kaptam, és arra mondtam vagy igent, vagy nemet. Az iskolából a Polgármesteri Hivatalba hívtak tehát azzal, hogy megalakult a Közoktatási Ellátási Körzet, ami Borsod-Abaúj-Zemplén megyében egyedülálló kezdeményezés volt. A vidéki, falusi önkormányzatok ugyanis iskolákat tartanak fenn, amelyekkel kapcsolatban meghatározó döntéseket kell hozniuk, oktatási szakemberük azonban nincs, aki tanácsolhatná őket. Ebben lettem én segítség 33 településen Aggtelektől Sajószentpéterig a közoktatási ügyek koordinálásával. Autóval jártam a településeket. Sokféle feladatot adott ez a munka, benne voltak akár különböző ellenőrzési feladatok is.

- Valamit ellenőrizni nem lehet kellemes feladat.

- Szükség van rá. Alapvetően nagy hibának tartom, hogy elmaradtak a szakmai ellenőrzések. Maguknak a pedagógusoknak is jó, ha visszajelzést kapnak arról, hogy valamit jól csinálnak, esetleg nem jól csinálnak. Eleinte a polgármesterek is idegenkedve fogadtak, úgy érezték, hogy egy külső ember meg akarja nekik mondani, mi a jó. Végül azonban meglátták benne a hasznos segítséget.

- Hét év elteltével ez a munka is véget ért.

- Igen, 2005-ben létrejött a Kazincbarcika és Vonzáskörzete Többcélú Kistérségi Társulás, melyet 32 település alkot. Ide tartozik az önkormányzatok vállalt és kötelező feladatainak koordinálása: oktatás, szociális ellátás, gyermekjóléti szolgáltatások. Előtte mindenki önállóan végezte ezeket a feladatokat. Minden település maga. Mi a kistérségben megszerveztük, hogy ezek működtetése hatékony és gazdaságos legyen. Ahhoz ugyanis, hogy egy feladatot el tudjunk látni, pénz is szükséges.

- Ha az oktatási ügyekben való együttműködés nem indult könnyen, akkor feltételezem, a sokféle ellátást összefogó kezdeményezés elindítása még nehezebb lehetett.

- Igen. A polgármesterek érthető módon féltették az önállóságukat, és tudták, hogy ez a folyamat intézmény-összevonásokkal jár majd. Véleményem szerint a pénztelenség vezette rá őket a közös munkára. A törvény ugyanis nem tette kötelezővé a társulásokat, csak lehetőséget teremtett. A társulás sikerességét talán egy átfogó felmérés eredménye mutathatja meg: országosan másodikak lettünk a legtöbbet lehívott normatíva és a leghatékonyabban szervezett társulás tekintetében. Munkám legnagyobb szakmai elismerése is a Társulás tagjaihoz, a polgármesterekhez kötődik, amikor ugyanis kérdésessé tették a vezetői beosztásom, a polgármesterek kiálltak mellettem politikai meggyőződéstől, „színtől” függetlenül.

- Szervezési, koordinációs feladatokat úgy képzelik el általában az emberek, hogy valaki ül egy nagy íróasztal mellett papírok között, számítógépes táblázatokon dolgozva, és igen távol van az emberektől.

- Egyáltalán nem így van. Minden feladat mögött emberek vannak, akiknek a sorsát egy-egy átszervezés befolyásolja. Mindig próbáltam arra törekedni, hogy lehetőleg mindenkinek jó legyen. Persze nem hiszem, hogy ilyen teljességgel létezik, de erre törekedtem. Előbb-utóbb mindig belátták, ha kezdetben nem is fogadták örömmel, hogy az átszervezések végső eredménye az, hogy egyfelől nem kell szűkölködni, másfelől bővítésre is van lehetőség. Ugyanakkor minden intézménybezárásban egy kicsit én is meghaltam. Sajnáltam azokat a településeket, ahol bezárt az iskola. A józan eszem azonban azt mondta, hogy a vegetációnak nincs értelme, és a legrosszabb a bizonytalanság. Igyekeztünk tehát úgy megoldani az átszervezéseket, hogy a pedagógusok vagy a szociális ellátásban dolgozók végül megtalálják a helyüket.

- Milyen értékeket tart szem előtt a munkájában? Mi a meghatározó?

- Az első, hogy hiszek abban, amit csinálok. Nehéz megfogalmazni, mert egyszerűen teszem a dolgom. Mindig jó szándékkal közelítek egy feladathoz, és hiszek abban, hogy a gondolataimmal, ötleteimmel segíteni tudok. Többségében így is veszik az emberek – persze nem mindenki. A másik fontos dolog az erkölcsösség.

- Mi az, ami az erkölcsösséget kérdésessé teszi, kísérti?

- Pénz, álláslehetőségek, ilyesmi. Nekem azonban a szakmaiság a fontos.

- Szóba került a hit a feladatokban, de azt is tudom, hogy vasárnaponként templomba is jár. Miért teszi?

- Van egy gondolat, ami a harangszóról mindig eszembe jut: sose kérdezd, hogy kiért szól a harang, mindig érted szól. A harangszó már önmagában nagy megnyugvás, mint a templom is. Nehéz megfogalmazni, hogy miért és hogyan? Leginkább lelki szükségszerűség. Mindig templomjáró ember voltam, de voltak hosszabb-rövidebb kihagyásaim. Néha úgy éreztem, és megmagyaráztam magamnak, hogy nincs nekem arra időm, de egy idő után ezt már nem lehet megmagyarázni. Újra mennem kellett.

- Rengeteg elfoglaltsága mellett most plusz feladatot is vállalt a református iskola átvétele, megszervezése ügyében.

- Nyolc éve álmom, hogy legyen a környéken református iskola. Először nem Kazincbarcikára gondoltam, de öt éve már azzal próbálkozom, hogy itt legyen. Valami ehhez mindig hiányzott, most azonban nagy örömömre szolgál, hogy 2011 szeptemberében úgy tűnik, megnyitja kapuit egy református iskola.

- Miért van szükség Ön szerint református iskolára?

- Ami általános, ami mindenkinek jó, az gyakorlatilag senkinek sem jó igazán. A mai oktatási rendszerrel az a gond, hogy eltolódott a hátrányok kompenzálása felé – ami persze rendkívül fontos –, de a tehetségeknek is színvonalas oktatásra van szükségük. Úgy gondolom, egy egyházi iskola képes egyszerre nyújtani a kettőt. Szükség van a képviselt értékrendre is. A szervezés megkezdésekor kicsit tartottam attól, hogy a fiatal szülők esetleg nem igazán tartják fontosnak az egyház értékrendjét, de örömmel tapasztaltam, hogy sokak számára igen is fontos, hogy gyermekük egy tradicionális kultúrában, hitben nevelkedjen.

- Mikor lenne elégedett, ha az első ballagókat képzeli maga elé?

- Ha sok mosolygó arcot látnék a ballagáson, ha a tanítványok büszkék lennének arra, hogy a Tompa Mihály Református Iskolába jártak, a szülők és nagyszülők pedig örömmel hoznák a második, harmadik gyermeküket, unokájukat az iskolába. Aki református iskolában tanul, annak lehet hite, ha lesz hite, lehet önismerete, önbizalma is, ebből fakadóan nem értékeli túl magát, és embertársaival együttműködve tud élni hittel, elégedettséggel.

A beszélgetést készítette: Barnóczki Anita