Miért lesz egy „világi emberből" PATAKI DIÁK?

(Családi háttér, munka, barátság pataki öregdiákokkal, Isten hosszú előkészítő munkája)

Böszörményi Gergely, pályáját a zenéért három hónap után elhagyó közgazda vagyok. Református lelkészcsaládba születtem, a múlt század közepén. Atyai ágon Böszörményi, Bay, Szánthó - anyai ágon Hatolkay és Czanik lelkészek - 300 évre visszamenően. Egész életemben szerettem volna egyházi iskolai közösséghez tartozni, és úgy látszik, az Úr Isten előkészítő munkája majd' negyven évig tartott, míg beteljesülhetett e vágyam.

Amikor a reformatus.hu oldalon rábukkantam a református közösségszervező szak indulására, arra jutottam, hogy jelentkeznem kell, hiszen lemezkiadói és koncert-produceri munkám során az elmúlt évtizedben meghatározó szerepet játszott a Református énekek koncertsorozat és a Református Zenei Fesztivál  - a MRE, a Zsinat és az Egyházkerületek támogatásával történő - szervezése és lebonyolítása.

Olyan könyveket, írásokat olvasok szeptember óta, amiket az elmúlt évtizedekben egyáltalán nem, vagy csak ritkán vettem elő. A Református Énekek CD-k hallgatásával az elmúlt 10 évben sokkal többet imádkozom, mint tettem azt előtte, és most a felvett tantárgyak, az ajánlott irodalom és a Biblia olvasásával napi szinten igyekszem Krisztusban élni. (Azt még nem tudom, hogy a tanáraink által felvázolt mintegy 8500 oldal „ajánlott anyagot" mikor és hogyan fogom elolvasni, de rajta vagyok - hosszúak az éjszakák.) Egyházunkban - sok száz éve - vasárnap igyekszünk Krisztussal közösségben lenni. A református egyházban, és azzal közösen végzett kulturális munkám során naponta élem meg ezt a közösséget, és igyekszem eljuttatni az örömhírt az emberekhez (előttem példaként a Jézussal még személyesen találkozott apostolok lelkes örömhír-továbbadása áll!). Ehhez fontos alapokat és további elhívást ad ez a kurzus.

A jelentős korkülönbség ellenére a csoportunkban igen jól érzem magam, és már elkezdtük „megszervezni magunkat": néhány mondatban mindenki bemutatkozik, amit videóra rögzítünk és átadunk egymásnak. Tanárainkkal inkább baráti a kapcsolat, ami jelentősen enyhítheti a vizsgák okozta várható izgalmakat. Összefoglalva azt mondhatom, hogy nagyon nagy élmény ismét padban ülni, kollégiumban aludni és olyan ismereteket szerezni, amivel minden embernek rendelkeznie kellene.

Dolgozó és hallgató a Sárospataki Református Teológiai Akadémián

Ez év október elsején kezdtem meg tanulmányaimat a Sárospataki Református Teológiai Akadémia levelező tagozatán közösségszervező szakon. Nekem már az is megtisztelő, hogy 18 éve dolgozója lehetek ennek a közel 480 éves történelmi múltra visszatekintő intézménynek. Ezt az érzésemet csak fokozta, hogy e szellemi örökséget hallgatóként is birtokba vehetem.

Mivel a teológák internátusának gondnoka vagyok, így sok időt töltöttem el velük, s betekintést nyertem tanulmányaikba. Egyre jobban szomjaztam ezt a fajta tudást, s így jutottam arra az elhatározásra, hogy nekem teológiai ismereteket kell szereznem. Úgy gondolom, hogy munkám más részéhez - szeretetvendégségek megrendezése - is nagyon hasznos elvégezni e szakot.

Eddig 2x2 napos konzultáción vettem részt, de már ebből is megállapíthatom, hogy magas színvonalú oktatásban lesz részem. Ez is kötelez arra, hogy legjobb akaratommal folyamatosan készüljek a konzultációkra, mert csak így tudok majd megfelelni e követelményeknek.

Szakunkhoz méltóan máris szervezzük a közös programokat csoporttársaimmal, hogy még jobban megismerjük egymást az együtt töltött idők alatt. Igény szerint segítjük egymást a tanulásban, amiben csak tudjuk. Kiváltságos helyzetben érzem magamat, hogy a teológusok között vagyok, az önzetlen segítőkészségük, amivel elhalmoznak, biztonságérzetet ad, mert tudom, hogy mindig számíthatok a rájuk, ha elakadnék a tanulásban.

Isten áldását kérem mindazokra, akik segítettek ezen az úton elindulni.

Cserháti Sándorné, Sárospatak

„Isten soha se mondta még nekem:

»Nézd ez az út, amely hozzám elvezet, a másik nem.«

Azt azonban mondta már:

»Minden dolog, amit teszel, úttá lehet, mely hozzám elvezet,

ha azért teszed, hogy hozzám vezessen«."

(Martin Buber)

Amikor nagy hirtelen eldöntöttem, hogy a Sárospataki Református Teológiai Akadémia református közösségszervező alapképzési szakára jelentkezem, már több diplomám is volt, de valahogy mindig kiüresedtek a célok a bürokrácia labirintusaiban, vagy begyakorolt szakmai mozdulatokká és szabálykönyvekre való hivatkozássá redukálódott mindaz, amit csináltam, csak pontosan az az eredmény vagy siker maradt el belőle, amiért valamikor éppen azt a hivatást választottam.

Mindig közösségben éltem, de valami biztosan hiányzott belőlem, hogy elég meggyőző és hiteles legyek ahhoz: elfogadják és megfogadják jó szándékkal felkínált tanácsaimat.

Tanárként gyerekekkel foglalkoztam, jogászként is nagyrészt ez a munkám. Ezeknek a gyermekeknek 90%-a fiatalkorú vagy gyermekkorú bűnöző. Ők ennek a mi világunknak a termékei, és naponta szednek áldozatot különböző kegyetlen módokon. Elkövetőknek hívja őket a jogrendszer, akikre büntetést kell kiszabni, és bűnmegelőzésünk ma abban áll, hogy dupla rácsokkal védjük magunkat tőlük. Az, hogy Ők maguk mikor, milyen tragikus pillanatban váltak azzá, amivé lettek, az már mindazokhoz képest, amit műveltek, utólagos.

Olyan mélyen van, hogy meg sem akarjuk érteni, és jó gyorsan és praktikusan a szabad akaratra hivatkozunk (és az egészet leöntjük az állami büntető igazságszolgáltatás „szenteltvizével").

A hozzám hasonlók naponta tapasztalják meg keserűen, hogy ezek a gyermekek maguk is áldozatok voltak valamikor, olyan régen talán, amikor még nem is tudták megfogalmazni a kérdést: „MIÉRT"?!

Elgondolkodunk, hogy mit, mikor, hogyan mulasztottunk el, mi felnőttek?

Mi mindent kellett volna tennünk annak érdekében, hogy megmentsük őket, és velük együtt tőlük megóvjuk azokat is, akiket most ők bántanak, és akik értetlen áldozatként sírva vagy dühöngve kérdezik: Miért?!

Ennyi évesen azt hiszem, hogy a szétesett világban, amely a számok és idők, terek végtelenségét hirdeti, elvesztek e kisgyermek kezek alól a kapaszkodók, vagy olyan végtelen messzire tűntek, amely reménytelenné tette számukra az elérhetőségét, ezért azt fogják meg, amit találnak: utcakövet, kést, feszítővasat, kábítószert, hazudozást, prostitúciót...

Azt gondolom, kevés az, amit eddig tanultam, bármennyire is lelkesen próbáltam elsajátítani és gyakorolni szakmáim szabályait. Kevés ahhoz, hogy belekezdjek egy olyan munkába, aminek az a célja, hogy bűnt ne kerítésbe vezetett árammal kelljen megelőzni, hanem menteni az átmászni akarók közül azt, aki még menthető. Azért jöttem éppen ide, mert meggyőződésem, hogy csak egyetlen dolog létezik, ami segíthet rajtuk: a Hit, hogy lehet másképpen élni, és hogy egy nagy egész részei vagyunk, és helyünk van ebben a rendszerben, dolguk van itt, fontosak, értékesek vagyunk. Ahhoz, hogy egy ajtón belépjenek, és eljusson hozzájuk, hogy a hitnek van alapja, hogy megismerhessenek valaki által egy olyan Istent, akiről eddig alkalmuk sem volt hallani, ahhoz össze kell terelni őket, kézen fogni és elvezetni addig az ajtóig.

Abban reménykedem, hogy utat mutat majd ehhez nekem ez az iskola. Mert aki ilyen munkába kezd, annak fel kell készülnie arra, hogy kérdésekre kell majd felelnie. Magam sem tudom a válaszokat, beismerem, de azt biztosan tudom, hogy a Büntető Törvénykönyv válaszait nem fogják elfogadni, csak olyan szabályokat, amik felmentik őket, hogy a jog, a „ne ölj", és a „ne lopj" az a jog, az igazi jog, amit választani lehet, és ez az egyetlen jó választás, ha a joggal akarunk élni.

Kíváncsiság is van bennem, hogy egy közösségszervező szak hogyan segíti majd az olyanokat, mint én, akik nem ismerik a válaszokat, amit egy közösség szervezése, összetartása felvethet.

Nagy élvezettel hallgatom az előadásokat, amik hívő ember előtt is új kapukat nyitnak meg, és eddig nem hallott feleletet adnak egyszerűnek látszó napi élethelyzetek megoldására is, akár a tudomány, akár a Biblia, művészet vagy zene nyelvén. Jó lesz ez! Érzem!

Varga Ágnes