Az egység alapja az ószövetségben az egyetlen Isten. Az Ő egyetlensége nem a tolerancia hiánya. Ezért lehettek mellette más istenek is. De a gyakorlati élet azt mutatta, hogy nélküle nincs élet. Az istenként tisztelt fáraó ennek jeleként veszett a Vörös-tengerbe, miután meghalt elsőszülöttje is. Isten egysége nem egyszerűen azt jelentette, hogy ő az egyetlen, hanem Ő különleges is volt. Az Ő különleges volta az Ő nevében is megmutatkozott (5Móz 6,4). Isten nevének fontosságát jelzi, hogy Izráel népe az Ő sajátosan egyetlen voltáról szóló szavakat kötelező módon kellett, hogy átadja gyermekeinek. Olyan hitvallás volt az, mely Isten és népe viszonyát is meghatározta. Isten az ő Istenük volt. Őt szeretni nem lehetett megosztott szívvel. Ezért imádkozik a zsoltáros: Egyesítsd szívemet, hogy féljem nevedet (Zsolt 86,11). Abban a szétszórt, megosztott világban üzenete volt ennek az imádságnak.

Isten egyetlensége megkülönböztette Őt sokakkal szemben. Abban a világban, amelyben az ember sokféle istent és hatalmat tisztelt, Izráel megvallotta, hogy számára az Úr nem egy a sok közül, hanem velük, sokkal szemben az egyetlen. Az Ő szolgálata és szeretete (2Móz 20,2-3) nem egy zsarnok hatalom kizárólagossági igényéből fakadt, hanem Isten maga mellett, minden helyzetben, akarata centrumában, a legbiztonságosabb helyet és az életet kínálta.

Isten egyetlensége a gyakorlatban az istentiszteletben, a kultuszban mutatkozott meg népe számára. Ő megjelent mindenütt, ahol az idegen istenek megjelentek. Ennek értelme az lehetett, hogy derüljön ki a különbség közte és az idegenek közt. De az 5Móz 12-ben már nyilvánvaló, hogy az egyetlen szentély Jeruzsálemben van, amelyet Ő választott tisztelete egyetlen, legitim helyeként. A kultusz azért volt fontos, mert Izráel istentiszteleti keretben vallotta meg a gyakorlatban az Úr egyetlen voltát (Zsolt 81, 97, 115, 135).

Hozzá végső soron senki és semmi nem volt hasonlítható (Ézs 46,9; 40,12-31; 43,11-12). Istennek ez az összehasonlíthatatlanul egyetlen volta nem fanatizmusból és intoleranciából fakadt, Ő népén keresztül készített üdvösséget, szabadítást minden népnek, a pogányoknak is. Zakariás jövőperspektívája: És az Úr lesz az egész föld királya, e napon egy Úr lesz és neve is egy (14,9). A jövő is ezt fogja igazolni Izráel történelmében, hogy jó úton járt, amikor Istene egyetlenségéért harcolt a népek között. Mert ki fog derülni, hogy rajta kívül valóban nincs más, Ő az egyetlen, aki uralkodik.

Jézus és az apostolok is ebből az ószövetségi hitvallásból éltek (Mt 22,37-40; 4,10; 6,24). Az Újszövetség is az Ószövetségből merítve egyesítette Isten népét Isten királysága alatt. Ennek alapja, hogy Izráel 12 törzse együtt alkotta Isten népét. Dávid egyetlen birodalmának darabokra hullása Isten ítéletét mutatta, mely emberi hitetlenség miatt következett be. Isten azonban mégsem mondott le népe egységéről. Amikor Illés a Kármelen felszólítja a népet arra, hogy ismerjék el az egyetlen Urat, és helyreállítja az Úr oltárát, 12 követ vesz, mely Jákób 12 fiának számával egyezik (1Kir 18,30-31). A fogság sem a véget jelentette. A megtérés útján Isten vezette vissza népét ősei földjére (5Móz 30,1-10). Ez 37,15-28-ban a próféta Isten parancsára két fadarab összeillesztésével ábrázolja ki az egység gondolatát. József és Júda nevén keresztül azt mondja el, hogy nem egyszerűen két törzs tér haza, hanem Isten újjáteremti, egyesíti népét az új Dávid alatt. Ez az egyesített nép lesz Isten megújított népe, új szentéllyel, Isten maga lakik majd újjáteremtett népe között, a népek pedig meg fogják tudni, hogy kicsoda az Úr.

Az egység hiányával Isten népe mindig önmagát és küldetését gyengítette, hiszen többen többre juthattak volna, nagyobb erőt képviselhettek volna. Valóságos csoda, mégpedig Isten kegyelmének csodája volt az, hogy Izráel csonkán is győzhetett, amikor a közérdeknél fontosabb volt számára a magánérdek, és egyes törzsek idegenek szolgálatába álltak, vagy semlegesek maradtak ahelyett, hogy testvéreik oldalán harcba szálltak volna. A Debórá-ének (Bír 5) azért szólhat Izráel győzelméről a kánaániak felett, mert Isten győz népe oldalán, aki terveit népének csődje és ellenségei hatalma ellenére is következetesen véghezviszi, s ebben mindent felhasznál az ő akaratának eszközeként.

Enghy Sándor

Az egyház egységének alapja az Újszövetségben

Mit jelent az egyház egysége? Ha körülnézünk, sokkal inkább azt tapasztaljuk, hogy ma az egyház nem egységes. Vannak nagy felekezetek, aztán kisebb csoportok, vannak különbségek nyelvek, országok szerint. De ha csak a saját egyházunkat nézzük is, feltehetjük a kérdést: mennyire egységes a magyar református egyház? Érzékeljük, hogy más a jogi-szervezeti egység, más a közös hagyomány, de más a gyülekezetek helyi jellegéből adódó sokszínűség gazdagsága is. De szomorúan kell megállapítani, hogy még a meglevő egység is nagyon sok veszélynek van kitéve.

Ahol az Újszövetségben az egyházról van szó, ott mindig teljesen természetes, hogy az egyház egy és egységes. Az egység legfőbb alapja az, hogy az egyház „Krisztus teste" (Ef 1,23), ami így csak egy lehet. Minden hívő ember ennek az egy testnek a tagja (Róm 12,5), amit azonban nem lehet szétszakítani. Pál az első korinthusi levelében ezért lép fel nagyon határozottan az egyházon belüli pártoskodás ellen.

A választott népből és a korábban idegen népekből Isten egy új nemzetséget hozott létre, a saját, új, megváltott népét. „Megbékéltette mindkettőt egy testben az Istennel, miután a kereszt által megölte az ellenségeskedést önmagában." (Ef 2,16) Akik engedelmeskednek Isten hívó szavának, és őt követik, azok alkotják az egyházat, Krisztus testét. Ne feledjük: az ekklészia szó az elhívottak közösségét jelenti! De ezt az egységet nem a tagok közös szándéka vagy megegyezése biztosítja, hanem az elhívó Úrtól kapott közös alap: „Mert egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek." (Ef 4,5) Az egyház, mint Isten családja így alkot egy egységet. Jézus az Úr, tehát akik az ő uralma alatt élnek, egy ügyet képviselnek. A közös hit alapja az, hogy mindnyájan Isten teremtményei, egyben a bűnből megváltott gyermekei vagyunk. A keresztség a látható jegy, amely odakapcsol minket őhozzá. Minden emberi dolog, ami elválaszt, eltörpül ezek mellett.

Mindezt szépen fejezi ki a 392. énekünk 2. verse: „Kihívott minden népből egy lelki népet itt, kit egy Úr, egy keresztség és egy hit egyesít."

Győri István

Az egy egyházat hinni, öröm!

Tapasztalataink alapján rengeteg benyomás kavaroghat bennünk az egyház szó hallatán. Hadd említsek ebből néhányat: szép és kevésbé szép, megtelt és üresedő templomaink, palástos lelkipásztorok, gyülekezeteinknek áhítatos és kevésbé lelkes seregei, a liturgikus cselekedetek, a gyülekezeti bálok és kirándulások vagy éppen világhírű, nagy egyházi rendezvények (Debrecen, 2009. május 22., vagy Grand Rapids, 2010 nyara). Ügynöklisták és mártírok hosszú sora.  Pénzbeli járulékok, adminisztráció, az egyházkormányzat különböző szintjei, vagy éppen az egyházi kiadványok sokfélesége. Hogyan igazodjunk el? Hol van, és mi is egyáltalán az egyház? Talán a legegyszerűbb az lenne, ha mindezt együtt egyháznak neveznénk? A bizonytalanságunk hatványozódik, amikor az egy egyház meghatározását firtatjuk. Eltévedünk, sőt rossz úton járunk, ha az egy egyházat és annak lényegét így próbáljuk megragadni.

Szóljunk egyszerűen a niceai és apostoli hitvallás szavaival: hiszek egy egyházat! A hitvallás alapján nem tehetjük, hogy az egyház egységének hangsúlyozása után rátérünk a dere, és máris a szakadozottság, az egymásnak feszülő vagy egymásról néha már tudni sem akaró hatalmak örvényei felett sopánkodunk. A hitvallás az egységet természetesnek, magától értetődőnek veszi. Valami még sincs rendjén: vagy velünk vagy a hitvallással.

A félreértés fő oka azonban mégiscsak bennünk lehet, akik a hitvallást időről időre csak mondjuk, de igazából nem valljuk. Az egyház ugyanis nem valami velünk szemben álló dolog, amivel vagy akivel mi viszonyba léphetünk, akivel közösségünk lehet. Az egyház mi magunk vagyunk! Kizárólag innen értelmezhető a hitvallás: hiszem az egy egyházat . Fontos megjegyeznünk, hogy az egyház szó tárgyesetben áll. Nem azt mondja a hitvallás, hogy az egyház az, amire hitünket ráhelyezzük, amiben bízunk és magunkat is rábízzuk. Az, hogy az egyház szó tárgyesetben van, azt fejezi ki - amiről vallást is teszünk -, hogy egy egyház van , amit hiszünk, ugyanúgy, ahogyan hisszük a bűnbocsánatot és a test feltámadását.

Kényes dolog ez a hittétel, mert nem azt akarja mondani, hogy hiszem az emberiséget. Az egy egyház hite nem esik egybe az emberiséggel, ahogyan az egyházi élet sem feleltethető meg pusztán a teremtettség életével. Az egyháznak nagyon is hangsúlyozott különállósága van. Úgy érthetjük ezt meg leginkább, mint ami a teremtett valósághoz még hozzáadatott.

Az egy egyház Izraelből származik, egészen pontosan Izrael Messiásából, Krisztusból, a mi egyedüli Közbenjárónkból. Ezért az egyház Krisztus teste, de úgy is beszél róla a Szentírás, hogy Isten népe és a Szentlélek temploma. A Szentlélek első munkájaként áll előttünk az egyház, melynek az a küldetése, hogy a Krisztusban való üdvösséget hirdesse minden népnek, akiket összekapcsol egy közösségbe az üdvösséggel, a Szentháromság Istennel. Ennek a kapcsolatnak pedig csak egy alapja lehet: a szeretet . Ezt a szeretetet kell isteni és történelmi valóságként felfognunk. Ebből fakadóan hittételünk az egy egyházról nem lehet kevesebb és több, mint az a meghatározottság, ahol Krisztus együtt akar lenni a bűnös, elbukott emberrel. A leghihetetlenebb örömhír ez. Életünk Megváltója velünk akar lenni! Ebből a kegyelemből, ebből a szeretetből élünk és halunk is. Ezért vallhatjuk, minden értelmetlenségen felül és minden bűnön túl, „hogy isten Fia a világ kezdetétől fogva a világ végezetéig az egész emberi nemzettségből Szentlelke és Igéje által magánk az igaz hitben megegyező, örök életre elválasztott sereget gyűjt, azt oltalmazza és megtartja; és hiszem, hogy ennek én is élő tagja vagyok és örökké az is maradok (Heidelbergi Káté, 54. felelet).

Az egy egyház tehát nem más, mint a testet öltött öröm.

Füsti-Molnár Szilveszter