A család jelenlevő tagjai minden bizonnyal gazdagabb és élményekkel telibb megemlékezést tudnának mondani, és nyilván mondanak is egymás között, amikor róluk beszélgetnek, de bizonyságot teszek arról, hogy én is, amióta csak ismertem - és mindvégig -, testvéremnek tartottam Szentimrei Mihályt. Ezt Ibolya is tudta, ezért is szólított engem gyakran így: kedves sógorom!
Ibolyát fél évvel korábban ismertem meg, mint Miska bátyámat. Ők akkor egymást még nem ismerték. Ibolya mint teológus leány szembetűnő jelenség volt. Szép volt, és valami vidám és egy kicsit huncut villogás vette körül, mint amikor a tavaszi nap át-átvillan a felhőcskék között. Azóta már tudom, hogy ez csak a felszín volt. Gárdonyi örökszép regényének, a Láthatatlan embernek előszavában olvassuk a főhős önvallomását: „Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan." Később ez a villogó tavaszi fény egyenletesen világító és melegítő nyári napfénnyé lett. Legtöbben már ezt az Ibolyát ismerhették: Szentimrei Mihálynét.
Miska bátyámat - mindig így szólítottam - fél évvel később ismertem meg, amikor exmisszusként kihelyeztek a pataki könyvtárba. Ő egy pillanatig sem volt rejtély. Ahogy először megismertem, úgy ismertem őt mindvégig. Derűs, egy kicsit szigorú, mindig nyílt tekintetében pontosan lehetett olvasni. Jézus Nátánaelt jellemző szavai jutnak róla eszembe: „Íme, egy igazi izraelita, akiben nincsen álnokság." Legfeljebb az igazi izraelitát helyettesíteném be igazi elkötelezett pataki magyar reformátussal. Megdöbbenéssel tapasztaltam akkor, 1969 tavaszán, hogy Szentimrei Mihály egy kicsit sem kételkedik abban, hogy a Pataki Kollégium több-kevesebb idő múlva ismét református kollégium lesz. És ugyanezt hitte Újszászy Kálmán, Czegle Imre és Koncz Sándor is. Pedig akkor még úgy tűnt, hogy az ateista bolsevizmus megállíthatatlanul tör előre a világban, és nem mutatkoztak jelei annak, hogy az Úristen rövidesen meg akarná állítani büntetése eszközét. Bevallom, hogy én ebben a reménységben akkor még nemigen osztoztam velük, de mélységesen tiszteltem őket érte.
Szentimrei Mihály közéleti gondolkozása az a makulátlan református gyökerű népnemzeti baloldaliság volt, amelyet Németh László, Veres Péter, majd később Fekete Gyula fémjelzett, akik Patakon többször is otthonra, sőt menedékre is találtak, s akiknek gondolkodásával a híres szárszói SDG konferencián ötvöződött a társadalomért felelősséget vállaló református történelmi kálvinizmus. Ennek a baloldaliságnak semmi köze sem volt a bolsevik álbaloldaliság semmiféle formájához, sem 56 előtt sem azután. És főképp semmi köze sincs a mai, magát baloldaliként meghatározó bűnbandához. Ez a „baloldaliság" a szegények, elesettek iránti jézusi szolidaritás egyenes következménye volt.
Ebben az időben tanultam meg Miska bátyámban tisztelni a sorscsapásokat zokszó és panaszkodás nélküli szilárd hittel hordozó férfit. Egyszer elmondta, hogy kisgyermek korától arra nevelték, hogy megálljon a maga lábán. Alig tíz évesen hagyta magára édesapja a még zárva levő iskola kapuja előtti lócán csomagjaival, dunyhájával a könnyeivel küszködő kisdiákot. Amikor én megismertem, nemrégen maradt özvegyen öt kiskorú gyermekkel, súlyosbítva a szovjet fogságban szerzett betegséggel. Én már gyógyultan ismertem meg őt, és általa öt gyermekét, akiket a súlyos veszteség kamaszkoruk legérzékenyebb éveiben érte. Ők azután - Miska, Péter, Gyurka, Ida és Feri - pataki éveim kedves fiatal barátai és útitársai voltak, mint később kiderült, a nem kis kockázattal is járó úton. A körém lassacskán általuk megalapozódott és kibővült ifjúsági csoportocska életét mind Miska bátyám, mind a többi könyvtári munkatársam őszinte rokonszenvvel kísérték, mígnem a paranoiás államhatalom rendszerellenes izgatást gyanítva ennek rendőrileg véget vetett.
Ennek következtében messzire vetődtem Pataktól, de a barátságunk megmaradt. Miska bátyám ott volt a beiktatásomon és később, már Ibolyával többször is meglátogatott Hejőbábán. Érdekes, hogy ő már akkor sejtette, hogy egyszer majd vissza fogok kerülni a kollégiumba. A kollégium hazatérésekor egyik erős munkálója volt vallástanári megbízatásomnak.
A hetvenes-nyolcvanas években már Ibolyával az oldalán a könyvtári munka mellett gyülekezeti lelkipásztori szolgálatot is végeztek. A bodroghalászi gyülekezet biztosította számukra az otthont és szószerint annak melegét, míg ők ketten szinte ingyen dicsérték az Urat - mellette még a fíliákban is, ahol Miska bátyám nemcsak igehirdető, hanem télen még kályhafűtő is volt. Sohasem szégyellte a kétkezi munkát, pedig csak a szerénysége miatt nem tűnt fel sokaknak széleskörű és sokrétű műveltsége. Mint szakozónak tudnia kellett több idegen nyelven olvasni: angolul, németül, franciául, latinul.
Puritán életvitelük képezte a hátteret gyermekei tisztes felneveléséhez. Ezekben az években volt számukra ajándék Márkó születése. Emlékszem Márk diákkori kalandos álmaira, lovagi életideáljára. Érdekes, hogy mennyire hasonló utakat járt be Ádám unokaöccse képzelete gimnazista korában. Márkban pedig mindkét szülője életpályája folytatódott: a gyüjteményi munka és a gyülekezeti lelkipásztorság ugyanabban az intézményben és ugyanabban a gyülekezetben, ahol szülei szolgáltak.
Ibolya csodálatos egységbe tudta ötvözni az újszülött iránti édesanyai szeretetet és a már csaknem felnőtt gyermekekkel való szinte idősebb nővéri megértő, meghallgató, tanácsadó, bátorító kapcsolatot. Ez egyben gyakorló terep is volt számára, hogy a teológia újraindulása után sok teológusnak önként választott lelkigondozója lehessen.
Teljes harmónia volt Miska és Ibolya között a Nagykönyvtár és a Kollégium iránti szerelemben. Ez a Kollégium iránti szerelem nem mindig volt viszonzott, főleg a visszatérés után. Miska bátyám és Ibolya mindig a visszanyert Kollégium mint ősi református intézmény egységét kívánta és munkálta. Ez az egység akkoriban csak szép álomnak tűnt a táblacserés gimnázium és a vadonatúj teológia között. A mai napig hat a vélt vagy valóságos okokra visszavezethető kölcsönös féltékenység és gyanakvás, bár napjainkra ez már halkabb morgolódásokra szelídült. Tanúja voltam annak, hogy - velem együtt - mindez mennyi lelki szenvedést okozott a Szentimrei házaspárnak. Reményükben mégis mindvégig kitartottak, és ezt soha nem szűntek meg szóval és tettekkel munkálni. A Nagykönyvtárban mindig készek voltak meghallgatni és jó tanácsokkal segíteni a panaszaikkal őket felkeresőket.
Azzal fejezem be megemlékezésemet, hogy felolvasom azt az írást, amelyet a drága Ibi néni, Ibolya szülőanyjánál is édesebb anyja talált meg Ibolya egyik mappájában:
„Nem szükséges félned attól, ami még jöhet, a jövőtől, hanem tele lehetsz reménységgel, hogy Isten, akié vagy, kiment téged a bajból, ha az bekövetkezik. Ő őrzött meg eddig is. Fogd csak erősen a kezét, akkor keresztülvezet mindenen! Ha már állni sem tudsz, a karján fog hordozni téged. Ne tekints félelemmel arra, ami holnap történhet. Ugyanaz az örök Atya, aki ma gondoskodik rólad, holnap is és életed minden napján ugyanúgy gondoskodni fog. Vagy megőriz téged a szenvedéstől, vagy rendíthetetlen erőt ad ahhoz, hogy elviseld azt. Légy azért egészen nyugodt, és tégy félre minden aggodalmaskodást! „Az Úr az én pásztorom" - énekli Dávid. Az Úr az én pásztorom januárban, decemberben és az év minden hónapjában és napjában. Ő az én pásztorom háborúban és békében, szegénységben és gazdagságban, de pásztorom Ő bizonnyal egészségben és betegségben is mindörökké." Eddig az idézet.
Tegyük hozzá: Pásztorunk Ő éltünkben és halálunkban és azon túl is. Egy téli napon ebben a reménységben aludt el Miska bátyám és néhány évre rá ugyanazon a helyen egy nyári éjszakán Ibolya is. Legyen áldott emlékezetük a boldog feltámadás reménysége alatt!
Török István