Kinek a dolga ez? Sok vitára okot ad ez az egyszerű kérdés. Sok hazugságot, szeretetlenséget, önzést és törtetést fednek el gyakran a filozófiai magasságokban megfogalmazott válaszok, vagy a költségvetés számaiba rejtett ítéletek. Az államnak adót fizetnek a polgárai. Ebből az adóból, a közösből sok mindent meg kellene valósítani a közösség tagjai érdekében. Oktatást, egészségügyet, szociális ellátást, közbiztonságot. A számok és a hírek mást mutatnak. A mi jelenlegi államunknak nincs ... ehhez. A többit tegye hozzá mindenki a saját ízlése szerint.

Kinek a dolga a gondoskodás? Civileké? Egyházaké? Segélyszervezeteké? Bizony, sokat tehet a civil társadalom. Kár, hogy ma már nem csökkenti az adót az adományozás, sőt, ha Ön, kedves Olvasó mondjuk vállalkozóként kisboltot üzemeltet, és lejárat előtti élelmiszerét odaadná egy szervezetnek, hogy az eljuttassa az éhezőkhöz, megfizeti az adót, mint minden áru után. Ez nem egy rossz ízű tréfa: valóság.

Ki gondoskodjon tehát? Intézmény? Gyülekezet? És mit tehetek én? Mit teszünk? Megállunk a kifogásoknál, melyekkel Dunát lehet rekeszteni..., vagy cselekszünk? Sokan, sokat tesznek, teszünk. És itt az egy darab kenyér is számít. Egyetlen példát hadd hozzak erre. Egy gyakran éhező kis csavargó fiú, hallva a híradásokat, amelyek szerint egy gyermek éhen halt, azt mondta nekünk elszomorodva: ha tudtam volna, odaadom neki a kenyeremet. Pedig neki tényleg az az egy darab volt A kenyere.

Kicsinyek és gondoskodás. Hogy milyen világban, arról először egy verset talál itt az Olvasó. Egy hátborzongatóan aktuális verset egy korábbi világválság idejéből, a harmincas (!) évekből. Ezután egy gyermekvédelmi intézmény, átmeneti otthon vezetője; egy értelmi fogyatékosokat (nem tudom, mi a politikailag korrekt megnevezésük) gondozó Otthon vezetője, valamint egy kis gyülekezetekből álló körzet lelkipásztora osztja meg velünk gondolatait a témában.

Erdélyi József:
Lovaspóló a vérmezőn

Robog az ócska villamos velem,

az őszi Vérmező mellett robog;

a Vérmezőn ma lovaspóló készül,

nemes játék, nagyúri, szép dolog;

előkelő közönségére vár

a rögtönzött emelvény nyáriszéke. -

Volt már itt más emelvény, vérpad is;

De jobb kor ez és béke van ma, béke.

Robog az ócska jármű Pest felé;

ott állnak a bokavédős lovak,

s ott álldogálnak, ütővel kezükben,

pólódresszben a játékos urak;

sárga csizmában és fehér nadrágban,

cigarettázva állnak és beszélnek;

„Szép napunk lesz a mérkőzésre mégis"

s más ily lovagi eszméket cserélnek.

Hát szép a nap, szép tér a Vérmező,

történelmi tér s a budai vár

történelmi háttér; játékhoz illőbb

teret az úrlovasság nem talál,

s lóimádó történelmi osztály

s a lézengő világfi ritterek;

igazi történelmi levegő,

lovagi tornák aranyfénye leng.

Lovagi tornák, hősi rohamok,

Buda vívása, - látom Petneházit;

látom Nagy Sándor lovasait; látom

török és német császár katonáit;

csak ez a jármű ne zörögne úgy,

a mába vissza ne zökkentene;

világháború, forradalom, ínség

új rémlátása ne kísértene!

Huszár, kozák lekényszerült a lóról;

de titeket kivetni nem lehet

a nyeregből; urak maradtatok,

lóháton ültök az idő felett;

ti győztetek Berlintől Bagdadig,

Csikágótól Pekingig győztetek;

ha mást nem is, de legyőztetek egyet:

a parasztot, a magyar nemzetet...

Istenért és hazáért, ugye, mindent,

csak zabot nem, - az kell a paripának, -

a magyarságból nektek az öröm kell,

kötelessége másoknak a bánat;

ha nagyon bánatos a jó proli,

ugye, menjen ki a Városligetbe,

ott a ringlispíl, üljön falovára,

vágtasson vissza tündér napkeletre;

nyargaljon vissza boldog Ázsiába,

álmodja lovas nemzetnek magát,

büszke magyarnak, úrnak és szabadnak;

csak ne érezze, ne tudja jogát,

jussát az élet minden öröméhez,

lovasjátékhoz és versenyző géphez;

ne számítsa a nemzethez magát,

tartozzon csak az „istenadta" néphez.

Csak a ti a lovatok kapjon zabot,

forduljon fel éhen a más lova;

áll a világok legjobbja szilárdan, -

nincs egyéb kérdés, nem is volt soha;

száguldjon csak a ti gépkocsitok,

úrvezetők; ha zökken, bizonyára

gázol valakit a silány tömegből, -

szóra sem méltó pénzbírság az ára...

Robog az ócska villamos tovább;

nem izgat a meccs kimenetele, -

látom: verik a labdát az urak,

s a labda egy bolond fráter feje:

Martinovics mészbehullt feje ugrál,

pattog a Vérmező tiprott füvén;

míg - hogy is végződik a régi játék? -

jeltelen sírba nem gurul szegény.

Csak játsszatok, sárgacsizmás, fehér-

nadrágos jó urak, csak játszatok;

ne halljátok a villamosdübörgést,

ne lássátok a sápadt lázadót,

kinek a szíve gyermek szívével

fáj hogy a fűre lépni sem szabad;

a korláttól is rendőr hajtja el:

ne nézze, hogy az urak - játsszanak...

Csak játsszatok, ti gyarmatos urak,

pólódresszes balkáni angolok;

ne izgasson benneteket, hogy én

együgyű költő, mit is gondolok;

hisz messze vagyok, messze tőletek,

én, én, a puszták felszakadt fia,

mint lovatok csutakolója és

a maharadzsától a pária.

Éljetek a szép napokkal, urak;

játsszatok, míg be nem borul az ég,

sáros nem lesz a Vérmező és csúszós

törvényhozó kezetekben a fék;

míg meg nem ered az őszi eső,

a Vérmezőre le nem hull a hó;

míg el nem fogy a zab, a türelem,

s ki nem döglik alólatok a ló!...

1930

Számok háborúja - avagy milliárdoktól a legolcsóbb párizsiig

A számok világát éljük. Számok, melyek egyszerre jelenthetnek örömöt, gondot, bánatot, teljes kétségbeesést vagy nagy gazdagságot. Naponta hallunk több ezer milliárdos megszorító csomagról, minisztériumok 100-200 milliárdos forráselvonásáról, válságkommunikációra kifizetett félmilliárdról. Nem telik el hét, hogy ne értesülnénk újabb és újabb botrányos 100-70-50 millió forintos végkielégítésekről. Már meg sem lepődünk állami cégeknél kifizetett 8-5-3 milliós bérekről, milliós béren kívüli juttatásokról. Vagdalkozunk először 3000 olyan családdal, akik a válság miatt elveszíthetik lakásukat, majd ugyanezen problémakörben hallunk, dobálózunk  6000-es  majd pedig 12000-es számokkal. Nagyon nem mindegy.

Intézményeink (egészségügyi, oktatási, gyermekvédelmi, szociális) is számolgatnak, mit hoz a jövő: a 2010-es költségvetés és a hozzá kapcsolódó törvényi változások. Lehet-e még működni, működtetni, szorítani valamit azon, ami már eddig is a finanszírozhatatlanság határán volt. Egy kicsit elgondolkodtam, hogy mit is jelentenek, mit is üzennek ezek a számok az embereknek, munkatársaknak, ellátottaknak?

Mit jelent az, amikor arról hallunk, hogy emeljük meg az osztálylétszámokat mondjuk 45 főre? Így kevesebb pedagógus kell, és lehet spórolni az intézményeken. Mit jelent, amikor azon gondolkoznak egyes pénzügyi szakemberek, hogy az eddig napi 6 idős embert ellátó gondozó a jövőben 12 főt lásson el, akkor fog az intézménye ugyanannyi támogatást kapni, mint eddig. Mi az üzenete annak, hogy egy családok átmeneti otthonában egy gyermekre napi 1750 Ft-ot ad az állam? Ebből kell kigazdálkodni a munkatársak bérét, a rezsiköltségeket, a gyermek étkeztetését, az ellátáshoz szükséges tisztasági szereket, gyógyszereket, fejlesztő eszközöket. Indoklásként beszélnek válságról, racionalizálásról, átszervezésről, innovációról...

Azt gondolom, hogy ezek a számok ítéletet is hordoznak magukban. Ítéletet arról, mi fontos és mi nem.  Ítéletet arról, mit tartunk értékes munkának és mit nem. Ítéletet arról, hogy fontosnak tartjuk-e azoknak a gyerekeknek a sorsát, akik sokszor embertelen körülmények közül kerülnek be az otthonainkba, többnapi utcán alvás után, vagy éppen fűtetlen helyiségekben élnek akkor, amikor kint mínuszok vannak. Ítélet ez, amikor nem lehet olyan fejlesztő felszereléseket vásárolni számukra, amivel részképességeikben tapasztalható hátrányuk jelentősen csökkenthető lenne, mivel az intézmény fűtését kell kifizetni. Ítélet ez, amikor a családon belüli erőszak miatt elszenvedett sérüléseket kellene feldolgozni terápiás foglalkozások keretében, de nincsen pénz szakemberek alkalmazására. Ítélet, amikor nagyobb odafigyelés kellene arra a kicsit rosszcsont gyermekre az iskolában, de a pedagógus a többi 40 mellett erre képtelen, és azt gondolom, hogy ítélet ez azokra a gyerekekre, fiatalokra nézve is, akik tehetségét gondozni, kibontakozó személyiségét bátorítani kellene, de a keretek ezt nem teszik lehetővé.

Mit üzen ez annak a néninek, akinek a gondozója a jövőben azt fogja közölni: bocsánat, de a mai naptól csak fele annyi időt tudok magával foglalkozni, mert teljesítenem kell a napi minimumot ahhoz, hogy az intézmény a béremet ki tudja majd gazdálkodni.

Nekem szociális munkásként mostanában állandóan eszembe jut 1 család 4 gyermekkel. (Így számokban kifejezve, ha már a számok világában élünk). 5 évvel ezelőtt 1 pincében tengették életüket, mert átverte őket a főbérlő. Eszembe jut, amikor ez a 6 tagú család először jelent meg 1 családok átmeneti otthonában segítséget kérve, mert már nem bírták. Eszembe jut, hogy ez az apa 3 műszakos főállása mellett 2 másik mellékállást is vállalt annak érdekében, hogy örökre elfelejthessék azt az 1 pincét, ahol a gyerekekkel éltek. Képek elevenednek föl bennem: hónapról hónapra újraszámoltuk a megtakarított 20.000 Ft-ot, a 100.000 Ft-ot, az 500.000 Ft-ot. Két-három év kemény, mindennapos küzdelme, a feleség biztatása, a család 1-sége. Örömteli pillanatként éltük meg a családdal közösen az összegyűjtött millió után annak az 1 lakásnak a megvételét, melybe a család egy elfogadható havi törlesztő részletet felvállalva kiköltözhetett. Örültünk a legnagyobb kislány tanulmányi versenyeken megszerzett 5 oklevelének, amelyek végre kikerülhettek saját szobájának falára.

Majd eltelt 1-2 év, és a válság jelei utolérték ezt az 1 családot is. Az apától első lépésben elvették a havi prémiumokat, az étkezési jegyet. A szülők számolnak: ez havi 40.000 Ft mínuszt jelent. Az anya hónapról hónapra precíz tervet készít, milyen kiadásaik lesznek, osztja az oszthatatlant, keresi a 200-300 forintokat. Szeptemberben már nem tudott a munkahely iskoláztatási támogatást fizetni. Újabb súlyos 10.000-20.000-30.000 Ft. Majd az apát a munkahelye az eddigi 5 nap helyett először csak 4-re, majd 3-ra, ezen a héten már csak 2 napra hívta be. A fizetés a minimálbér arányos része lett. A szülők életében újra megjelent a pince rémképe. Elveszíthetik azt az 1 lakást, melyet hatalmas erőfeszítéssel szereztek meg. Az anya gyűjti a csekkeket, félreteszi a befizetnivalót, és számolja a maradékot. Számukra nem jelent semmit, hogy ki hány milliárdot, milliót hova és mikor szórt el. Nem jelent semmit, hogy ki hány száz milliót vett fel, valamint hogy hány milliós fizetések vannak ma Magyarországon. Az édesanya keresi a lehetőségeket, várja, kutatja, milyen segítséget kaphat, hogy átvészeljék, túléljék ezt a nehéz időszakot. Keresi, ki segítene nekik, de nem tudja.  Az édesanya egyet tud. A férje már nem megy le bevásárolni. Hogy miért? Mert szégyelli a húsos pultnál megkérdezni: „Melyik a legolcsóbb párizsi?".

Az egyik legszebb szakmának tartom azt, ha valaki közvetlenül foglalkozhat emberekkel. Hatalmas művészet ez. Megtalálni a megfelelő hangot a gyerekekkel, lecsendesíteni és jóra téríteni az erőszakoskodó fiatalt, megérteni és elfogadni az élethelyzeteket, támaszt nyújtani az erőtleneknek, képessé tenni őket az önálló életre, emberi körülményeket biztosítani kicsiknek és nagyoknak egyaránt.

Jövőt építeni csak akkor lehet, ha társadalmukban a legfőbb értéknek a családot, az emberi kapcsolatokat, az egyének boldogulását tekintjük.  A társadalom akkor működhet jól, hogy ha azt érzem: fontos vagyok, fontos a munkám, tehetségem, ha gondolnak rám, legyek bár gyermek, idős, fogyatékkal élő, munkanélküli...

Szeretném, ha a költségvetési számok háborújában az eredmények egyértelműen azt mutatnák, hogy az emberek fontosak. Jó lenne, ha példát mutatnánk abban, hogy kiállunk embertársainkért, a gyengékért, és a híradások arról szólnának, hogy Magyarországon tudunk jövőt építeni. Odafigyeléssel, megértéssel, anyagiakkal, összefogással, szeretettel.

Rácsok Balázs

szociális munkás

Kicsi vagyok én, mégse félek én...

Így kezdődik egyik gyerekénekünk. Kell-e féltenünk társadalmunkban a kicsinyeket? Kik a kicsinyek és kik a nagyok? Aki ma kicsi, biztosan nagy lesz, és aki már nagy, válhat-e kicsivé? Kinek a dolga a kicsinyekről, az önállóan élni képtelen embertársainkról való gondoskodás? - Számtalan kérdés fogalmazódik meg bennünk és vár választ.

A földön több mint 500 millióan élnek értelmi, mozgás-, ill. érzékszervi fogyatékossággal. Magyarországon a teljes népesség 5,7%-a, mintegy 570 ezer ember. Ők mindnyájan többé-kevésbé mások segítségére szorulnak, kezeiket nyújtják felénk. De ki fogja meg?!

Legegyszerűbb azt mondanunk: „Az épek gondoskodjanak a fogyatékkal élőkről, az erősek a gyengékről. Az állam adóforintjainkból biztosítsa ellátásukat." Teszi is ezt valamilyen szinten. Szolgálati területemen, az értelmi fogyatékkal élők bentlakásos intézményében az elmúlt öt évben reálértékben csaknem 50%-al csökkent az állami normatív finanszírozás. Világosan látható, hogy az állam igyekszik egyre inkább kivonulni a szociális területről.

Ha az állam csak részben áll helyt, akkor honnan, ki pótolja a hiányzó forintokat?

Az alapítványok jóérzésű, többségükben a szegénységi küszöb környékén élő emberek önkéntes befizetéseiből működnek és próbálnak segíteni.

Az egyházak Magyarországon egyre nagyobb szeletét vállalják a szociális, embersegítő szolgálatnak, a kicsinyek ügyének. A Magyar Református Egyház messze társadalmi arányai fölött vállal szerepet ebben. Mintegy 6.500 rászoruló embert segít. Ez sok vagy kevés? Az egyház dolga lenne ez?!

A társadalom perifériájára szorult, fogyatékkal élő embertársaink itt vannak közöttünk. Ott vannak a családokban, az intézményekben, ott ülnek talán templomaink padsoraiban is. Észrevesszük őket? Nem születtünk egyenlő eséllyel erre a világra. Van, aki egészségesen, jó anyagi körülmények között látta meg a napvilágot. Iskoláit elvégezve önálló életre képes, nem szorul senkire. (?) A másik sérülten születik vagy azzá válik, és egész életében mások segítségére vár.

Nem az a kérdés, kinek a dolga a gondoskodás, az államé, az egyházé, a másé, az enyém, hanem hogy mi az Isten akarata reám nézve. A tettek ideje van. A kicsinyekről való gondoskodás nem kényszer, nem kötelesség, hanem hatalmas lehetőség egyházunknak, lelki közösségeinknek, gyülekezeti tagjainknak, hogy megmutassuk a világnak, milyen is az Istentől kapott szeretet. Tetteink prédikálni fognak, forintjaink könnyeket törölnek. Miközben adunk, rájövünk, hogy többet kapunk vissza tőlük, általuk Istentől. Hihetetlen? Próbáld ki!

Otthonunkban 50 értelmi fogyatékos embertársunk él. Készülünk a karácsonyra. Bontjuk az őszi dekorációt, girlandok, fenyőtobozok, díszek kerülnek a helyére. Karácsonyi dallamoktól zeng a ház. Van, aki diót tör az ünnepi bejglihez, van, aki sorolja, mit szeretne ajándékba kapni. Van, aki készül haza, és van, aki nem is tudja, mi történik körülötte, de örül. Ünnepre készülünk. Külsőleg és belsőleg, lelkileg is. Sok ünnepünk van, de valahogy az advent más. Kicsit több időt, figyelmet szentelünk egymásnak. Az érzelmek szinte kézzel foghatóan ott vannak a levegőben. Örömteli, de nehéz napok ezek. Emlékek, sebek szakadnak fel lakóinkban. Vágyak, melyek vágyak is maradnak, mert nincs család. Aztán a könnyek hamar kacagássá változnak. Új mondatot, új lapot kezdünk. A fenyőfa alól az ajándék a polcra kerül, a csillagszórók leégnek, lakóink, akik otthon voltak, hazajönnek. Sorolják élményeiket, és mi is visszatekintünk az évre.  Ajándékok voltunk és vagyunk egymásnak.

Kövér Imre, Sajósenye

Fészek Református Otthon

Gyülekezet kicsinyei

Kinek a dolga az, hogy a társadalmunkban élő kicsinyekről, tehát bármilyen szempontból segítségre, támogatásra szorulókról gondoskodjék?

Gyülekezeti lelkipásztorként fontosnak tartom azt a megközelítést, hogy a gyülekezet területén élő kicsinyek mind a gyülekezet felelősségéhez tartoznak, függetlenül attól, hogy miben szorulnak segítségre, és attól is függetlenül, hogy reformátusok, más felekezethez tartoznak, ateisták, vagy akár átkoznak bennünket.

Ez azt jelenti, hogy egy gyülekezetnek kell felvállalnia az állami ellátó rendszerek feladatát?

Természetesen nem. A nagy ellátó rendszerek azonban - és itt teljesen mindegy, hogy egészségügyről beszélünk, szociális területről vagy oktatásról - úgy működnek, ahogy. Helyzetük romlásával és ellátó képességük gyengülésével egyenes arányban nő a gyülekezet felelőssége. Például egy orvosnak ma már nincs igazán ideje arra, hogy a beteg lelkével is foglalkozzék. Három perce van mondjuk átlagosan a mi gyülekezeti tagunkra, így nekünk kell fokozottan odafigyelnünk a lelki bajokra. Vagy például, ha azt látjuk, hogy egy édesanya két-három éves gyermekének segítségre lenne szüksége ahhoz, hogy hat évesen megfelelő állapotban érkezzen az általános iskolába, és az édesanya nincs tisztában ezzel, akkor nekünk kell úgy odaállnunk mellé, hogy az valódi segítség legyen. Ez a legnehezebb egyébként: megtalálni a segítségnyújtás megfelelő módját, hogy ez az emberek számára ne a magánszférába való beavatkozást jelentse, hanem elfogadható legyen. Útkészítőknek kell lennünk tehát első renden.

Hogy van erre lelkipásztorként időd az elfoglaltságaid mellett?

Ezzel vagyok elfoglalva. A lelkészi hivatásnak akkor koronája a vasárnapi igehirdetés, ha az előtte levő hat nap a gyülekezeti tagokkal telik. Ez nem jelenti azt, hogy te fogod megoldani a környék összes problémáját, hanem felvállalod, hogy vannak problémák, és ezekben a magad kompetenciája szerint odaállsz azok mellé, akik küzdenek és harcolnak.

Ezzel együtt bevallható, hogy sokféle segítségnyújtáshoz pénz is kell, a göncruszkai gyülekezet létszáma pedig tudomásom szerint csak kicsit több hatvannál.

Fontos, hogyan értelmezi egy közösség a helyét a világban: hogyan látja egy gyülekezet a saját küldetését. Fel kell ismernünk azt, hogy mi Isten terve velünk. Az ehhez rendelendő hátteret is elérhetővé teszi az, Aki a küldetést adja. Érdekes lehet ebből a szempontból, hogyan alakul egy gyülekezet perselypénze vagy adománya. Ez ugyanis sokat elmond egy gyülekezet hozzáállásáról, szándékáról, terveiről. Ezen kívül az is beszédes,  hogy mi az az aktivitás, amihez fel tud nőni közösségi szinten egy gyülekezet. Fel tudunk-e például nőni ahhoz, hogy bár nincs szociális intézményünk, de oda tudunk figyelni azokra, akik körülöttünk betegek vagy magányosak; vagy hogy bár nincs oktatási intézményünk, de úgy kísérjük gyermekeink oktatását, nevelését, úgy támogatjuk őket, hogy növekedésük ne ütközzék olyan akadályokba, amelyek például financiálisak.

Ezt a hátteret hogyan teremti elő a ti körzetetek?

Alap adottságunk, hogy Göncruszkán vannak olyanok, akik komolyan veszik azt, hogy egyháznak és gyülekezetnek lenni kell. Bármilyen furcsa, ezt minden helyen, minden településen tisztázni kell, hogy akarjuk-e, hogy legyen gyülekezet? Ha pedig akarjuk, akkor ehhez hogyan tudunk forrásokat rendelni, és ez mindegy, hogy a lelkész fizetésére vonatkozik, vagy az ingatlanok rezsi költségére, vagy elvégzendő feladatokra. Fel kell nőnünk gyülekezeti tagként, presbiterként, lelkészként ahhoz, hogy a gyülekezetben gazdák legyünk, ne béresek. Ha valaminek a gazdái vagyunk, akkor úgy alakítjuk az életünk körülményeit, hogy az a legnemesebb módon fenntartható legyen, és arra gondolunk, hogyan tudjuk majd mindezt biztonsággal átadni a következő generációnak. A mi gyülekezetünknek ilyen szempontból, azt mondhatom, hogy van egy hitbeli, szellemi növekedése. Az én részemről is, hiszen nekem is fel kell nőnöm a gyülekezethez. Volt az elmúlt években nagyon sok minden, amit „két kézzel", az összefogásunk erejével valósítottuk meg, mert elhittük, hogy az Úristennek terve van velünk. Ebből a szempontból a nagyon kis lépések éppoly fontosak, mint a nagyok. A munkák elvégzésében a lelki növekedés sokkal nagyobb, több volt, mint az, hogy megújult a gyülekezeti ház, a parókia és a templom. A lényeg az volt, hogy közösségként tudtunk egy nagyot előre lépni. Ennek a gyümölcse érett be abban, hogy közösen létrehoztuk a református gyülekezeti méhest. Ez első renden arra szolgál, hogy az egész kicsiktől a nyolcvan évesig mindenki feladatot talál benne. Van aki pergetni jár, vagy emeli a kaptárt, kezeli a méheket, van aki kiszereli, csomagolja a mézet, van aki a tökmagot válogatja az ízesített mézekhez, és van aki a dizájnról gondoskodik. Mindenki találhat olyan feladatot, amelynek elvégzésével a közösségért dolgozik. Könnyű elképzelni, hogy mit jelenthet ez például annak, aki egyedül lenne a hosszú téli estéken. Nem kell itt feltétlenül mély depresszióra gondolni, de mindenki tudja, milyen lehet, amikor a tévén kívül nincs társaság. Az idősebb generáció számára azonban a tévé sem azt jelenti, mint a fiataloknak. Nem találnak benne „partnert. Ezek a feladatok azt az élményt nyújtják, hogy aki eljön, hogy részt vegyen valamelyik munkafázisban, együtt van hasonló korúakkal, és amikor hazaviszi az üveg mézet, azt mondhatja, hogy ezt én is készítettem, és úgy adhatja oda a gyerekeinek, bárhonnan érkezzenek is haza, hogy abban sokkal több van, mint fél kiló méz. Benne van egy embernek az időskori aktivitása. Benne van, hogy ezt a mi gyülekezetünk, közösségünk készítette. Egész messzire mutató hatásai is vannak a közös méhészetnek. Például képes munkára nevelni a fiatal generációt, akik megtapasztalhatják, hogy dolgozni jó, a közös munka pedig lehet öröm, és olyan energiákat szabadít fel, amit az ember el sem tudott képzelni korábban.

Ez már belefolyik a karácsony előtti készülődésbe. Az imént láttam, hogy a nénik sorban érkeznek diót törni.

Igen, a karácsony előtti időszakban az egész évben folyó bibliaórák átalakulnak, a második egy órában ugyanis alkotunk. Ez lehet diótörés, tökmagválogatás, anyagkiszabás, bármi.

Közösséget teremt tehát a méhes, és anyagi hátteret a missziói munkához.

A közösségteremtésen túl megfogalmazott célunk missziói feladatok támogatása. Ebbe belefér egy ösztöndíjprogram elindítása azok számára, akik középiskolába készülnek, vagy már ott tanulnak, belefér presbiteri képzések támogatása, vagy esetleg más munkavégzést finanszírozhatunk. Meglátjuk, hogyan fejlődünk, és mire leszünk képesek.

A kicsinyek egyik csoportja egyébként is jellemzően támogatja a kicsinyek más csoportját. Van, aki gyermekeknek karácsonyi ajándékot csomagol, vagy a nyári táborozásokhoz lekvárt hoz...

Az, hogy egymásra odafigyelünk, egymásra tekintettel vagyunk egy gyülekezetben, és ezen túl egy gyülekezeti körzetben is ki kell hogy alakuljon. Persze minél nagyobb ez a szint, gondolok itt megyére, kerületre, vagy az országos szintre, annál nehezebb megvalósítani. Ha egy gyülekezeten belül nem működik, akkor nagyobb szinten sem várható. Ha működik, akkor lassan hatni kezd a szomszéd gyülekezettől a határokon túlig. Hogyan vehetnénk részt nagyobb támogató munkában, amíg a saját időseinkre, fiataljainkra, betegeinkre, rászorulóinkra nem figyelünk? Isten elé helyezve életünket ez kissé komolytalannak tűnhet. Bennünk kell kezdődnie tehát az egymásról való gondoskodásnak.

Sohajda Levente lelkipásztort

kérdezte Barnóczki Anita