Rudolf Bohren látása szerint Krisztus gyülekezete a Lélek által megajándékozott gyülekezet, mely a szolgálat sokrétűségében élő gyülekezet. Ezért a gyülekezet királyok, papok, próféták és tanítók népe. Mindnyájan egymásnak szolgálnak, és együtt szolgálnak a világban. Ez azonban a valóságban nem egészen így működik, ezért Bohren szenvedélyesen kritizálja a lelkészi tisztséget: „...mi a kegyelmi ajándékokat beletemettük a lelkészi tisztségbe. A lelkész egyedül király, pap, próféta és tanító. Mindenki egynek szolgál, és egy szolgál mindenkinek. De ezzel a gyülekezet kiskorú marad, a lelkész pedig túlterhelt. Tehát fel kell ismernünk, hogy a lelkészi tisztség a mai formájában nem felel meg az Isten igéje szerint reformált gyülekezetnek, a lelkész és a gyülekezet közötti munkamegosztás fatálisan bibliátlan lett" - mondja Bohren professzor.
Bohren a protestáns egyházakat klerikális vezetésűnek tartja, amit élesen kritizál. Az igehirdetés és gyülekezet című gyűjteményes kötetében kifejti azt a véleményét, hogy a reformáció után idővel a lelkészek ültek a korai katolicizmusban kialakult egyeduralmi püspöki székbe, uralkodói szerephez jutottak, ezért a lelkészi státusz a mai formájában szemben áll a Lélek munkájával és lehetetlenné teszi a gyülekezet nagykorúságát. Ugyanebben a kötetben egy groteszk képet is fest a protestáns egyházakról: „Ha szabad túloznom, akkor azt szeretném mondani, hogy mi egy középkori »céh« vagyunk, ahol csak a céhmestereknek, az akadémián képzett lelkészeknek van joga, hogy ajándékait kibontakoztassa, és társait biztathassa, hogy mesterségét vele együtt űzzék. De alapjában véve csak ő a nagykorú keresztyén, mindenki más kiskorú, mert pl. az istentisztelet folyamán be kell fognia a száját. De ha felfedeznénk azokat az ajándékokat, amiket a jelenlévő Isten a gyülekezetnek ad, akkor megszabadulnánk ettől a középkori dologtól, és síkra szállhatnánk a lelki erők és a lelki ajándékok mellett."
Mivel Bohren szerint a lelkészek klérust alkotnak, a gyülekezeti tagokat következetesen laikusoknak nevezi, gyakorlati teológiai munkáiban azért küzd, hogy a laikusok megfelelő tiszteletet és megbecsülést kapjanak. Mivel a gyülekezet királyi papság, Bohren odáig megy, hogy a laikusok kapjanak szót az istentiszteleten, hirdessék az igét, sőt: vegyék le a kazuáliák (keresztelés, esketés, temetés) terhét a lelkészről! Ennek megfelelően Bohren állandóan hangsúlyozza a gyülekezet nagykorúságát. De nem statikus értelemben, hanem a „már igen - még nem" feszültségében, hisz a barthi teológia felől jött. Hitben a gyülekezet nagykorú, látásban nem. Ezért a nagykorúság felé kell vezetni. Ennek útja, hogy a lelkésznek kell alábbszállnia, a gyülekezetnek pedig növekednie, ezért kritizálja az egyemberes rendszert (Einmannsysthem) a gyülekezeti képleten belül. Teszi mindezt azért, mert nem nézi az egyházat, hanem hiszi. Hisz a Szentlélekben, mint aki ma munkálkodik a gyülekezetekben: „A Szentlélek az egész gyülekezetnek ajándékozza magát. A gyülekezet ezért alapvetően nagykorú gyülekezet, minden keresztyén tisztségviselő karizmatikus, és részt vesz a felülről való vezetésben".
Hogy a laikusnak miért kell szót kapnia az istentiszteleten, miért nagykorú a gyülekezet, vagy miért válhat azzá, azt Bohren a pneumatológia (Szentlélekről szóló tan) felől válaszolja meg. Szerinte minden gyülekezeti tag karizmatikus - a szó eredeti, jó értelmében. A gyülekezet megújulása érdekében a gyülekezet vezetésének feladata a lelki ajándékok felfedezése, mozgósítása, koordinálása. Bohren szerint a karizmatikus „gyülekezet a prédikálásban és a lelkigondozásban arra törekszik, hogy a gyülekezeti tagok lelki ajándékait felfedje, megnevezze és mozgásba hozza. A lelki ajándékok teljessége az istentiszteleten is kifejeződésre jut, mert itt nyeri el a laikus lelki fegyverzetét, hogy a világban bizonyságot tudjon tenni. De gyülekezeteinkben a lelki ajándékok megnevezetlenül maradnak. Az istentisztelet némává teszi a gyülekezeti tagot... Azzal számolnunk kell, hogy nincs lelki ajándék nélküli gyülekezeti tagunk, az Úr mindenkit megajándékoz, és minden megajándékozottat használ. A nehézség nem az, hogy nincs emberünk, amint Luther vélte. A nehézség sokkal inkább az, hogy vakok vagyunk a lelki ajándékok meglátására." Bohren üzenete tehát hozzánk, hogy „Jézus Krisztus gyülekezete... nem a csekély mértékben megajándékozottak serege, hanem a tálentumok kórusa, vagy egy zenekar, melyben mindenki a maga hangszerén játszik."
Távol állnak ezek a gondolatok egyházunktól. Első hallásra furcsa, hogy teológiát nem végzett, lelkészi szolgálatra fel nem szentelt „laikusok" kimondottan lelkészi szolgálatokat végezzenek, mégis el kell gondolkodnunk azon, hogy jó-e a mai gyülekezeti modell, amelyben a lelkész a mindenes. Ő vásárol építőanyagot, ő vezet hivatalt, ő tartja a hittanoktatást, és mire eljön a vasárnap, szomorúan hirdeti az örömhírt, mert fáradt és készületlenségében dogmatikai frázisokat pufogtat. Költői a kérdés, hogy nem kellene-e újra gondolni az ekkléziológiánkat és úgy prédikálni, hogy a gyülekezeteink megértsék, hogy ők Isten népe, Istent képviselve papok népe, és mint ilyeneknek, minden tagnak feladata van a gyülekezetben. Miért hangsúlyozza Bohren az egyetemes papság elvét, a gyülekezet nagykorúságát, karizmatikus voltát? Azért, mert az ő gyakorlati teológiája evangélizáló teológia! Felteszi a kérdést a gyülekezeti tagnak: Hiszel Szentlélekben? Hiszed az egyetemes keresztyén Anyaszentegyházat? Mert akkor hinned kell, hogy te a királyi papság tagja vagy. Felteszi a kérdést a lelkészeknek: Hiszel Szentlélekben? Hiszed az egyetemes keresztyén Anyaszentegyházat? Mert akkor hinned kell, hogy a rád bízott gyülekezet nagykorú, kegyelmi ajándékokkal megajándékozott. Felteszi mindnyájunknak a kérdést, hogy hisszük-e az ige szerinti Egyházat, gyülekezetet, vagy csak a betegségeket hordozó empirikus Krisztus-testet látjuk? Bohren gyakorlati teológiája hinni tanít! Hittel nézve a gyülekezet nagykorú. Ez nem egy álmodozó, nem egy naiv ember hangja, hanem egy teológusé, aki a Szentlelket váró Blumhardtra figyel, aki a barthi iskola felől jött, aki „a már igen - még nem" feszültségében él és szenved ettől a feszültségtől. Tudja ő, jól tudja, hogy a gyülekezet nem nagykorú (személyes közlés), de azzá válhat a Szentlélek által, azzá kell válnia, ami, a föld sója és a világ világossága. Ezért kell a 21. században a teológiának is „gyülekezetszerűnek" lennie, nem csak a prédikációnak, ezért kell, hogy a lelkész nagykorúnak tekintse a gyülekezetet. Milyen elesett egy húszéves fiatal, akiben az édesanyja még mindig egy kisgyermeket lát, és semmit nem mer rábízni. Sose fog felnőni a feladatokhoz. Hittel belelátni a gyülekezetbe a nagykorúságot, hogy felnőjön a feladathoz - ez a Bohrentől megtanulandó felismerés. Nem mindegy tehát, hogyan tekintünk a gyülekezetre: mint félpogányokra, unitáriusokra, vagy Jézus Krisztus által megváltottakra. A megváltottaknak viszont van lelki ajándékuk, ha megváltott voltukat felismerik. Bohren segít felismerni a lelki ajándékokat.
Rudolf Bohren gyakorlati teológiájának összképét meg lehet fogalmazni úgy, hogy Isten Országából betör egy darab ott, ahol a teológia lényegét az imádkozó engedelmességben találja meg, ott, ahol a Szentlélek a gyülekezetben munkálkodik. Bohren folyamatosan megpróbálta megmutatni, hogy minden összefügg egymással, teológiának és praxisnak kölcsönösen szüksége van egymásra. Az egyik kijátszása a másik ellen régi játék. Bohren munkássága keresi a teológia és az egyház, a gyakorlat és az elmélet, a spiritualitás és a teológia diszkusszióját, a gyülekezet és a lelkészi szolgálat megújulásának módját.
Magyarországi Református Egyházunknak éppen ilyen megújulásra van szüksége. Kiöregedő és kihaló falusi gyülekezetekből és erőteljesen szekularizálódó városi gyülekezetekből álló egyházunk jövője a belső, lelki megújuláson áll vagy bukik. Bohren szerint megújulás csak akkor van, ha mi újra megtanulunk a Szentlélek után kérdezni. Így végső soron Rudolf Bohren gyakorlati teológiája imádkozni tanít minket: Jövel teremtő Szentlélek! Veni creator Spiritus!
Dr. Varga Zsolt lelkipásztor
Kovácsvágás