Emlékező tehetsége csudával határos erejű vala. Akit egyszer meglátott, ha csak néhány percre is, azt évek múlva bizton megismerte; - ha a diktálást néhány órára félbe kellett hagynia, folytatni képes volt azt minden figyelmeztetés nélkül, azon eszménél vagy szónál, amelyen elhagyta. - Ítélete és tanácsa bármi ügyben tiszta, határozott és szabatos. Ki utasítását követte, az ritkán csalatkozott. Az ékes szólást és cifrabeszédet megvetette; keveset és egyszerűen beszélt, s noha jelleme komoly és tekintélyes, társalgási körben mégis nyájas és gyöngéd magaviseletű volt, s az emberi gyarlóságokat szívesen eltűrte, de a bűnnek nem hízelgett soha. Sőt a hízelkedést, tettetést, aljasságot, különösen közügyek mezején oly határozottan gyűlölte és ostorozta, mint amennyire szerette az igazmondást, egyszerűséget és őszinteséget. Már természeti hajlamánál fogva indulatos kedélyű volt, amit növelt sok munkával terhelt élete is; haragját azonban mégis legtöbbször képes volt mérsékelni.

Szóljunk még egy pár szót Kálvinról mint íróról. ... Kálvin a mi korunk fogalmai szerint nem volt ékesen szóló és ékesen író. De hogyha az igazságokról való benső meggyőződés az ékesen szólásnak legfőbb feltétele, akkor Kálvinnál ékesebben szólót nem mutathat fel a világirodalom. A tárgy tiszta felfogása, szabatos, világos előadása, könnyű és mégis vaskemény logika; ott, ahol kell, emelkedett és lángoló lélek jellemzik műveit, a legegyszerűbb levelektől a legnagyobbszerű tudományos szerzeményekig. Latin nyelven oly tisztán és ízlésesen írt, hogy művei a római irodalom legvirágzóbb korának remekműveivel kiállják a versenyt. Nemzeti nyelvére, a franciára s annak stílusára nézve római katolikus írók is korszakot alkotó nagy reformátornak tartják. Nagy igazság az éppen Kálvinra nézve is, hogy a stílus maga az ember. Ő nagy volt mint ember és reformátor; nagy volt mint író is. Igen számos egyházi beszédei közül alig írt le egy-kettőt előre, hanem szabadon, minden írásbeli előkészület nélkül mondotta el azokat, s gyorsírók írták le ajkairól. Nem készült írásban még teológiai s különösen írásmagyarázati tanári előadásaihoz sem. Mindig volt leckéjén két-három gyors írnok, ki előadásait leírta, s ő azokat, mielőtt kiadta volna, gondosan végignézte. Az olyan rendkívüli észerő, csudálatos emlékezőtehetség, nyugodt kedély s alapos tárgyismeret és folyékony, szabatos előadás, mint a Kálviné volt, nem is szükségelte a tüzetes írásbeli előkészületet, amire különben ideje sem volt.

A strassburgi reformátorok mindnyájan családos életet éltek, s baráti részvéttel óhajtották, hogy Kálvin is házasságra lépjen. Ettől ő maga sem volt idegen, midőn anyagi helyzete és életnyugalma egy kissé biztosabb lett. De vajon milyen lehetett azon nő, kit Kálvin élettársául kíván? Megírja ő maga Farelhez: „Ne felejtsd el, hogy mit kívánok én életem társától! Nem tartozom azon szerelmes bohók közé, kiket ha egyszer a szép arc elvakított, szerelmesüknek még bűneit is hízelgéssel magasztalják. Engem csupán annak szépsége vonz, aki szemérmes, engedelmes és nem kevély, ki takarékos, béketűrő, s reám gondot viselni hajlandó." Nemsokára ajánlottak is Kálvinnak barátai egy magas rangú, művelt és gazdag ifjú német hölgyet, kit legközelebbi rokonai is igen szívesen adtak volna hozzá. Azonban Kálvin németül, a hölgy pedig franciául nem tudván, s emellett még Kálvin a maga elveihez és helyzetéhez képest a hölgy magas rangjának és gazdagságának lehetséges veszélyeitől is tartott, s emiatt a házasság elmaradt. Ő egy szerény, tiszta erkölcsű, valódi lelkésznét keresett. És ilyet talált is végre, barátainak közbenjárására egy strassburgi ifjú, szép, művelt és jámbor özvegyben, De Bure Idelette-ben 1540-ben. Idelette egy oly anabaptistának, Storder Jánosnak özvegye volt, kit éppen Kálvin térített meg. A menyegző 1540-ben szeptember hóban tartatott meg, némi ünnepélyességgel, amennyiben azon több helvét gyülekezetek képviselői megjelentek.

Kálvint a házasság csak kilenc évig boldogítá. Három gyermekkel áldatának meg, de ezek mind elhaltak kicsiny korukban. „Avagy nincs-e nekem sok ezer szülöttem szerteszét a keresztyénségben?" - vigasztalá magát Kálvin.