Sokszor eszembe jutott tanulmányaim során, és azóta is: vajon milyen ember lehetett a sokat emlegetett Kálvin? Képek jutnak eszembe: vékony, hosszúkás arc, hosszúkás szakáll. De vajon hogyan élt? Mit csinált egy átlagos hétköznapon? Mai világunkban egyébként is hozzászoktunk már, hogy mintegy személyesen ismerjük az általunk sokra tartottakat. Csakhogy átlagosan nagy híreket, botrányokat, nyíltan teregetett bűnöket kapunk médiatálcán. Legkevésbé tanító, gazdagító szándékkal. Engem személy szerint Kálvin nem ilyen „bulvárosan" érdekel. Ennek elkerüléséhez azonban komoly kutatások szükségesek, amelyekhez nekem sem időm, sem tehetségem nincsen. Elvégezte azonban ezt a munkát jóval előttünk Révész Imre Kálvin élete és a kálvinizmus című könyvében. Ebben találtam egy remek részletet, mely Kálvin saját beszámolóira alapozva elénk tárja a reformátor egy átlagos napját (47. fejezet: Kálvin életmódja és szegénysége):

Kálvin midőn már a hajnal szürkül, télen pedig még sötét éjjelen rendszerint fölkél; nem alszik többet négy-öt óránál. Felkelvén, egy ideig egyedül van, imádkozik, vizsgálatot tart önmaga s gondolkodik teendői felett. Majd előhozatja könyveit s folyamatban lévő dolgához lát; olvas és ír. Midőn az írásból kifárad, előhívja szolgáját, ki egyszersmind írnoka is szokott lenni, s diktál annak oly sebességgel, hogy alig győzi írni.

Nyolc órakor minden második héten naponként templomba megy és prédikál.

Ennek végével már a főiskolai tanulóifjúság várja őt, végzi tehát a tanári oktatást és kikérdezést; egyes tanulókkal is beszélget, s tanártársaival a főiskola közügyei felett értekezik.

Hazamenvén, pihenni kíván, de erre rendszerint alig jut néhány perce, mert a sokféle s gyakran váratlan ügy és baj reá özönlik. Talán a nyomdából hozzák a korrektúraíveket, és pedig sokszor nem egyet-kettőt, ezeket végig kellene nézni, de íme, követ jő Zürichből, Bernből, Lausanne-ból, vagy valamelyik franciaországi városból, s egy egész csomó levelet hoz, melyre felelni kell tüstént. Kálvin végigolvassa a leveleket s már tollat vesz, hogy válaszoljon, azonban kopogtatnak, s belép valamelyik gyülekezeti tag, ki tőle tanácsot vagy vigasztalást kér, vagy akit a konzisztórium utasított hozzá intés, feddés vagy rendreutasítás végett. Voltak esetek, midőn csak egy nap is húsz vagy harminc efféle ügyet intézett el Kálvin. De alig van oly nap is, hogy valamely francia, olasz vagy angol bujdosó meg ne keresse őt, ki terjedelmesen beszéli el szenvedéseit, s tanácsot, pártfogást és segélyt kér tőle. De íme, jő a tanács szolgája is, s a „nagyságos urak" nevében kéri őt, hogy jelenjék meg a tanácsban valamely fontos ügy vagy törvényjavaslat felett tanakodás s nagy értékű államiratok fogalmazása végett.

Még nem evett semmit; a dél közelget, s alig marad nehány perce az ebédelésre. Egy kissé pihen, ha módjában van, de nemsokára ki kell mennie, hogy a családokat s különösen a betegeket meglátogassa és vigasztalja. Ha csütörtök van, délután három órakor a konzisztórium ülésébe kell mennie, s ott lenni sokszor késő éjszakáig. Vagy talán valamely tévtanító ügye forog a törvényszék előtt, s tárgyalásokra hívják őt, vagy a lelkészi kar várja, hogy valamelyik egyház követeivel értekezletet tartsanak. Ha naplementig még egy órája van, sétálni megy, vagy más testmozgást szerez, mert ezt az orvosok szigorúan megparancsolták.

Beáll az éj, eljött a nyugalom ideje, de Kálvinra nézve nem azért, hogy pihenjen, hanem azért, hogy háborítatlanul folytathassa irodalmi munkálkodását. Asztalán az újonnan megjelent könyvek feküsznek, ezeket végigpillantja, s már előlegesen némi jegyzeteket tesz; vagy saját műveinek írását folytatja, gyakorta felütvén a Szentírást, az egyházi atyák műveit, vagy más könyveit. Éjfélkor még asztala mellett ül, s miután egy tojást vagy egy kis húslevest evett, hajnal felé lefekszik; de ha valamelyik barátjának munkáját kell gondosan végig néznie és kijavítnia, szívesen feláldozza az aluvásra szánt órákat is.

Kálvin életmódját jól jellemzi környezetének, és a pénzhez való viszonyának leírása, melyet szintén Révész Imre tár elénk - mi részleteit közöljük e leírásnak. Elgondolkodtató ez, nem az emberek által avatott szentekhez hasonlítva, hanem hozzáállásában, végletekig vitt elvszerűségében, meg nem alkuvásában. Elgondolkodtató.

Lakhelye a Szent Péter temploma közelében, a Rue des Chanoines-ban, egy kert közepén, Genf legszebb pontján áll; közelében lakik testvére, Antal s több lelkésztársa A tanács egykor befalaztatta egy szomszéd ház ablakát, minthogy az a tudós Kálvint munkálkodásaiban zavarta. Szobáinak bútorzata, melyet a tanács adott, a legegyszerűbb volt: két diófa, négy fenyőfa asztal, két könyvpolc, egy régi, másik új, három nyoszolya, két éléstár, egy magas íróasztal könyvpolccal, egy fa karosszék, melyet még ma is mutogatnak Genfben, nehány lóca és tizenkét szék kar nélkül.

Amily egyszerű és szegényes volt Kálvin lakának bútorzata, éppen olyan volt az ő saját életmódja is. Magok a tanácsvégzések igen érdekes adatokat szolgáltatnak e tekintetben. 1546 január hóban értesül a tanács „Kálvin úr betegségéről, akinek nincs miből élnie," s tíz tallért küld felsegélésére. Kálvin nem fogadja el. A tíz talléron tehát egy hordó jó bort vesznek s azt ajándékul küldik azon izenettel, „hogy vegye azt Kálvin úr jó neven." Kálvin elfogadja az ajándékot, de nem sokára kiszakít tíz tallért fizetéséből s a szegény lelkészeknek adja azt.

Rendes fizetésének egy részéről a közjóra önként lemondott, s midőn egykor tiszttársai fizetésfelemelésért folyamodtak, azon nyilatkozattal ajánlotta a tanácsnak a folyamodványt, hogy azt, amivel az ő fizetése több mint tiszttársaié, vonják le, s osszák meg egyenlően mindnyájuk között.

„Külső fényt s gazdagságot keresni nem természetem - írta egykor tudós ellenfeléhez, a világhírű Sadolet bíboroshoz. - Ha én fény és kincs után vágyódtam volna, nem léptem volna ki körötökből, ahol a legnagyobb méltóságok és legnagyobb gazdagság útja már énelőttem is nyitva állott."

Kálvin szegénysége, mint azt ő maga is előre megmondá, különösen kitűnt halála után. Minden vagyona, ide értve könyveit is, melyek igen nagy áron keltek el, nem ment többre összesen kétszáz-huszonöt tallérnál és egy ezüst pohárnál. Kálvin jellemének egyik főereje éppen ezen önkéntes szegénységben, nélkülözésben és lemondásban állott. Tudta ezt még IV. Pius pápa is, aki Kálvin halálakor így nyilatkozott: „ami ezen eretneknek főerejét tette, az nem egyéb volt, mint az, hogy a pénzt soha semmibe sem nézte."

Részletek: „Kálvin utolsó intése és vigasztalása tiszttársaihoz"

(Révész Imre: Kálvin János és a kálvinizmus)

...Úgy látszik talán előttetek, mintha én jobban s nem oly rossz állapotban volnék, mint magam gondolom. De biztosítlak titeket felőle, hogy minden eddigi betegeskedéseim folyamán soha sem éreztem magamat oly rosszul és elgyengülve, mint most.

...Ezért kértelek magamhoz benneteket, hogy szóljak még hozzátok, mielőtt Isten elszólítana engemet. Nem mintha azt vélném, hogy ő jobbra nem fordíthatja helyzetemet, ha akaratja úgy hozza magával. Az ő végzete el van rejtve, de bölcs; s vakmerőség volna én tőlem, ha azt feszegetni akarnám.

...Midőn én először ezen gyülekezetbe jöttem, itt voltaképpen semmi jót, hanem erkölcstelenséget, zabolátlanságot és romlott életet találtam. Prédikáltak, az igaz, s ebből állott minden. Összeszedték és megégették a képeket is, de valódi reformációról szó sem volt, sőt minden teljes zavarban vala.

...Csudálatos küzdelmek között kellett nekem itt élnem. Néha éjszakának idején ötven, hatvan lövés is történt ajtóm előtt, hogy engem rettentsenek. Gondoljátok el magatok, hogy mily hatása lehetett ennek reám, szegény, egyszerű tanuló emberre, aki, megvallom, hogy mindenkor tartózkodó és félénk voltam.

...Majd azután elűztek e városból, és Strassburgba mentem. Nem sok idő múlva visszahívtak, de éppen olyan akadályok állottak tisztem útjába, mint azelőtt. A kutyákat rám uszították s kiáltották: fogd meg, fogd meg! s az ebek ruháimat szaggatták s lábaimba haraptak. Egykor a kétszázak tanácsába mentem, épp azon a ponton, midőn egymásra fegyvert fogtak. „Menjen ön vissza, önnel nincs semmi bajunk!" - így szólottak hozzám, de én ezt feleltem: „Nem! gonosztevők, öljetek meg, de vérem ellenetek kiált, s maguk ezen székek követelni fogják azt a ti kezetekből!" Ily küzdelmeken kellett nekem keresztülmennem, s reátok talán még súlyosabbak várnak. Mert elfordult és makacs nép ez, noha találtatnak közötte sok kegyes emberek is...

...Sok hibám volt, miket tűrnötök kellett. Mind az pedig, amit tettem, voltaképpen semmi értékű. Tudom, hogy az istentelenek ezen szavamat felhasználják és elcsavarják, de mindemellett is, íme másodszor is azt mondom, hogy mindaz, amit tettem, semmi értékű, és én egy nyomorult teremtmény vagyok. Csak azt mondhatom el magamról, hogy én mindenkor a jót akartam, hibáimat mindenkor rosszalltam, s az isteni félelemnek gyökere megvolt az én szívemben. Bocsássátok meg hát, kérlek, az én hibáimat s különösen indulatosságomat, hevességemet és haragos voltomat, ha pedig valami jót vettetek észre bennem, azt kövessétek.

...Tudományomban hű és igaz lenni igyekeztem; irataimban is lelkiismeretesen jártam el, a Szentírásnak egyetlen egy pontját is tudtommal soha el nem ferdítettem és hamisan nem magyaráztam. Sokszor mutathattam volna finom felfogást és éles elmét, de én az efféle önmutogatásnak kísértését Isten segedelmével lábam alá tapodtam s mindenkor egyszerű voltam. Nem írtam soha semmit gyűlöletből, bosszúságból, vagy gonosz célból, hanem azt cselekedtem, amiről úgy gondoltam, hogy az Isten dicsősége kívánja azt tőlem.

...Ami hivatalomat illeti: helyemre Béza urat válasszátok, s igyekezzetek könnyebbségére lenni, mert a hivatal terhe oly nagy, hogy emberi tekintet szerint le kell alatta rogynia; de én tudom, hogy ő megteszi azt, amit megtehet.

...Szemetek előtt tartsátok nemcsak ezen egyház, hanem ezen köztársaság iránti kötelességeiteket is. Felfogadtátok, hogy ennek javát jó és balsorsban előmozdítjátok, teljesítse tehát mindenki köztetek a maga kötelességét, munkálkodjék és hasson a közjóra folytonosan.

...Egyet elfelejtettem. Nagyon kérlek benneteket, hogy a fennálló rendtartásokon ne változtassatok semmit, és újításokat ne tegyetek. Nem önzésből mondom ezt, hogy ti. az általam létrehozott intézmények mindvégig és úgy álljanak fönn, hogy azok mellett valami jobbra ne is gondoljatok, hanem azért, mert tudom, hogy most minden újítás veszélyes lenne és rosszul ütne ki.

...Végül, szeretett testvéreim, kinyilvánítom, hogy én titeket őszintén és igazán szerettelek. Ha ezen betegségem idején nem voltam mindenkor nyájas irántatok, bocsássátok meg azt nékem. Nem köszönhetem meg eléggé azon szívességeteket, hogy nyomorúságom idején hivatalom terhét magatokra vettétek.