Dr. Dienes Dénes tanszékvezető egyetemi tanár a 90. zsoltár alapján hirdette az Igét. Az emlékezni egybegyűlteket levélben köszöntötte Dr. Kovács Tibor, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója. Németh Gábor egyéniségét Dr. Tamás Edit, a Magyar Nemzeti Múzeum Rákóczi Múzeumának történésze idézte föl. Benkő György nyugalmazott főjegyző, abaúji esperes - Németh Gábor gyermekkorának lelkipásztora - megemlékezésének „Az igaz ember hitből él" igevers volt a kiindulója. Köszöntést mondott még Szabó László egyházmegyei gondnok, Csomós Jánosné szikszói lelkipásztor és Sirokiné Kőszegi Erzsébet, szászfa polgármestere.
Az istentisztelet után a Szászfa Önkormányzata által állított emléktáblának a leleplezésére került sor. Az ünnepi megemlékezést megtisztelte jelenlétével Németh Erzsébet (Németh Gábor testvére), Jósvainé Dr. Dankó Katalin, a Magyar Nemzeti Múzeum Rákóczi Múzeumának igazgatója, Veress Zoltán római katolikus plébános.
A megemlékezést lélekharang szentelése zárta, melyet Németh Gábor hagyatékaként helyeztek el a szászfai temetőben, és amely Vajda László tiszaeszlári harangkészítő mester, népi iparművész keze munkáját dicséri.
R.G.
Németh Gábor: „Pro Memoria"
Sok mindenre akkor jön rá az ember, mikor kiszakad környezetéből. Sok dolog, amit eddig is tudtam, most vált tudatossá bennem.
Hogyan érzek közvetlen hazám Abaúj, otthagyott emlékek iránt? Eszembe jut Szászfa, a szikszói templom, a csodás tájak. Úgy érzem ilyenkor, hogy nagyon sok mindent meg kell ismernem otthon. A nyárból megmaradó egy hónapot, amennyire lehet, erre akarom felhasználni.
Mindenek előtt Szászfa.
Most úgy érzem, hogy őseim, élő nagyapám emléke kötelez arra, hogy megmentsem azt a csodálatos világot, amely az életemet, gondolkodásomat, érzelmi megnyilvánulásaimat befolyásolja és egyáltalán mindent jelent számunkra. De mindenek előtt kötelez megismerni ezt a vidéket, hiszen ebből származom.
Meg akarom menteni ezt a csodálatos, de mégis kínok, keservek és állandó munkával teli világot. Az itteni tárgyak, kopjafák is mind ezt tartalmazzák. Siralmasan pusztuló maradványokból élő emlékké kell varázsolnom őket, ha egyelőre csak saját magamnak is. (1975. XI. 7.)
Egy hónapja most fogok először tollat azért, hogy rögzítsem gondolataimat.
Voltak igazán szép és emelkedett perceim, sőt óráim. Ezek csak újból Füzérradványhoz kötődnek.
Vannak pillanatok, amikor az embert egy olyan életérzés tölti el, melyben nemesnek és nagynak képzeli magát! Ezt éreztem Füzérradványban. A mindent betöltő természet egy Rousseau-i tiszta, harmonikus világában éltem, vagyis ez jött létre bennem, a táj, a környezet hatására.
Láttam kis falusi templomokat, melyek árasztották magukból a kálvinizmus csontfehér szellemét, egy-egy falu sorsát. Ezeket a kis templomokat szeretem a legjobban. Magukban hordják a történelmet. A legcsodálatosabb megtanulni olvasni bennük. Aki szereti őket, annak szinte az egész magyar középkort végigmesélik. Apró töredékekben tárul fel bennük a múlt. Sok-sok szenvedést, pusztulást bemutatva, amin végül mindig újat alkottak az emberek csodálatos harmóniákat teremtve. Ezért kedvesebbek számomra, mint akár a gótikus katedrálisok. Hiszen szinte mindegyik egy-egy kis emlékmű, önálló filozófia, az emberi humánum, küzdés, szenvedés, hit és az emberi közösség harcainak képviselői. Elsősorban ezt jelentik, nem pedig román-gótikus építési periódusokat, töredékeket. Ez adja meg nagyságukat. Különösen megkapóak ezek a hangulatok és tartalmak a református templomokban.
Itt az árpád-kori kis katolikus templomok karakterét, egyéni hangját és a bennük tükröződő közösség sorsát a reformáció magyar szelleme vitte tovább. Nem tette őket gyenge sablonná a katolicizmus világszelleme. Ezért ennyire kedves nekem a szalonnai, a rakacaszendi, a rudabányai vagy akár az alsóvadászi templom.
Egy emberi közösség küzdelmeinek, hitének, kudarcainak és győzelmeinek megkövült emlékei.
Ilyen csodálatos élmény volt a szászfai temető, az a néhány faragványtöredék, amit a faluban találtam, a kopjafák, azért, mert ugyanezt magyarázzák.
(1976)